Ettől még viszont kérdés marad, hogy A testről írván valóban a testről, a fizikai, materiális tárgyról ír-e csak Borbély, sőt, nem inkább csupán új megközelítést talált-e a szellemiekhez, a megfoghatatlanhoz és metafizikaihoz iparkodó költészetében. A kötet két paratextusának egyike (Simone Weil kesernyés-önironikus sorai mellett), a Talmud részlete („Minden Isten kezében van – az istenfélelmet kivéve”) mindenesetre ez ügyben is árulkodó. A precíz műgonddal szerkesztett kötet versei, hangvételüket, lírai megszólalásformáikat tekintve két nagy csoportba oszthatók, a testrészekhez, tárgyakhoz, minden kézzelfoghatóhoz írt ódákra és az egyes szám első személyben elbeszélt, epizodikus, vallomásszerű legendákra, melyek többsége a prózavers kereteit némileg ki is nőve úgy tűnhet, inkább rövidprózai feldolgozásért kiált. A kötet két vonulatának (akaratlanul is kínálkozó) összevetéséből egyértelműen utóbbi kerül ki vesztesen, Borbély, saját költői alkatát részben le is vetkőzve, nem is ritkán olyannyira elmerül adott versének lírai szerephelyzetében, hogy mintha elveszítené a költészetére amúgy oly jellemző arány- és stílusérzéket. E verseinek sorai több ízben is túl költőietlenre sikerülnek, oly mértékig, hogy az olvasottak vers mivolta, esztétikai értéke sínyli meg a stiláris sokszínűség szándékát („Nemrég levelet írtam a meg nem születetthez. Itt van, nézd. Ide készítettem. Kicsit elmosódott. A könnyeim miatt. De olvasható.” – 6. A szüzesség).

Holott a kevésbé költői megfogalmazású formulák felé törekvés önmagában érthető is, hogy ha olyan, meggyőződésem szerint kevésbé jól sikerült versrészletekből indulunk ki, ahol Borbély költészete (már ha ez egyáltalán lehetséges) túlontúl elvont, filozofikus és emelkedett magasságokba téved, s hiába a nagy mélyenszántani akarás, stiláris ellenpontok hiányában, mint aki sokat markol, de keveset fog, inkább már-már komikusan hat: „A csillagok / ma hullámanyagrészek, / s a tengerekben árapály, / de nélküled nem élnek... – // Te úgy vagy itt, mint ím e fa / mely Ég (sic!) felé törekszik, / de általad hullt Földre rég, / s a csírából növekszik.”(19. A Gravitációhoz)

Hogy azonban ne járjunk el igazságtalanul a szúrópróbaszerű kiemelgetéssel, pláne, mivel ilyen zavaros, önmagát gyengítő szöveghely (különösen az ódák között) máshol alig akad a kötetben, nem állhatom meg, hogy ne következzen mindjárt egy rövid idézet a jobban sikerült legendák egyikéből, azt is szemléltetve, hogy miért is csapok ekkora hűhót a gyengébb megoldások kapcsán, egyszersmind szemléltetvén, hogy mekkora poétikai potenciál rejlik amúgy (s marad sok esetben fájón kihasználatlanul) a kötetben: „...egy napot voltam kórházba. Mint / a hal, csúszott ki belőlem egy / gondolat. Ahogy küzd az ember, / hogy szeressék, talán ismered, / milyen. (...) Az ölembe / fogtam, olyan kicsi volt, de / minden tagja ép. Zokogtam. Csak / tűk szúrták át a lábát, a kezét. Mert / a hit néha kevés. A fájdalom / olyan erős, hogy éget. Mások / lettünk. A vállalkozás kifáradt. / A kertünk, a házunk hajléktalan / családoktól árad. Nehéz segíteni / rajtuk, olyan idegen nekik az élet.”(20. Az inkubátor)

Ugyancsak kétes határon billegnek az olyan megoldások, mint például a 18. A Vőlegény alcímei (megint csak önkényesen kiemelt példa, azonban sajnos hasonlóaktól hemzsegnek a legendák szövegei is): 18.1. A szeretet sebe,18.2. A szív megsebzése,18.3. A lélek vérző sebe. Ha nem értjük félre Borbély szerzői szándékát, az ilyen, a gicscses-közhelyes, másod-, harmadvonalbeli irodalmi művek és elcsépelt társalgási közhelyek sallangjaira rájátszó kifejezések alkalmazása, mint irodalmi kölcsönmechanizmus kellene, hogy működjék, a vers átmenetileg lead, méghozzá nem is keveset önnön poétikai értékéből, hogy aztán úgymond konklúzióra jutva, a katarzis pillanatában pontosen e retorikai eszközökkel kapja vissza a korábban elszórt/befektetett (kinek hogy tetszik) költői erőt, hatást. A szövegek fent már kiemelt gyengeségei miatt azonban ezek a kölcsönök rendszerint megadatlanok maradnak, a poétikai érték nem kerül vissza a vers végére sem, ezzel olyan hiányérzetet keltve az olvasóban, ami – első olvasásra legalábbis –sokkal rosszabbnak tünteti fel a legendá-kat, mint amilyenek egyébként, abszolút értékükben lennének. Ami pedig az arányérzéket illeti, a legendák helyenkénti (jobb híján nevezzük most így) túlírtsága már csak azért is sajnálatos, mert a legtöbb szöveg erős képekkel operáló, rideg, objektív naturalizmusa, szenvtelen vallomásjellege ahol egyébként működik, telitalálatként hat: „Nyolcvanan ültünk a vagonba. Egy kismama megszült útközbe. De víz nélkül apám őket megmenteni nem tudta.” (4. A matyóhímzés)

Pláne zavarban van az olvasó ilyen helyzetekben, mivel más szöveghelyeken az irónia, illetve az adott szerepbe éppen belehelyezkedő lírai én öniróniája egyértelműnek tetszik, ld.: „Tizenhárom éves koromig mindig / csak meghalni akartam.”(25. Az oxigénhiány). Az ilyen bombaerős felütések esetében természetes, hogy – bármily suta is legyen e megfogalmazásom – leesik a poén, azonban pontosan az ehhez hasonló sorok miatt nem tudhatjuk biztosan, hogy a korábban idézett részletek is vajon hasonló, csak épp nem túl jól eltalált ironikus kísérletek, avagy a pátosz, az érzelmesség valóban a giccs irányába történő, fájó elhajlásai volnának. Borbély Szilárd kiváló ízlését, finom költői eleganciáját ismerve természetesen feltételezhetjük, hogy utóbbiról szó sem lehet, de ezt az opciót mégis inkább maguknak a szövegeknek kellene szerencsés esetben kizárniuk. Ami azonban a legendák esetében nem mindig valósul meg, ti. a (költői) helyzet teljes körű kiaknázása, annál inkább működni látszik az ódákban. Hogy a kötött forma, avagy maga az ódára jellemző, magasztaló, emelkedett megszólalásmód-e az oka, vagy netán más, nem teljesen egyértelmű, Borbély azonban klasszikusabb költői eszközökkel élve mintha jobb költészetet is alkotna. Erre példa a kötet egyik legszebb versének (3. A burkolathoz) kiváló zárlata: „s újra feldolgozandó / papírgyűjtőbe tesznek, / hol összehajtva fekszel míg / újra megszeretnek.”, vagy a 11.2. A Türelemhez letisztult, egyszerű megoldásainak könnyed esztétikuma: „A szavak megtanítanak arra, / hogy mit lehet elviselni. / Mert mindent el lehet viselni, / ha a szavak megtanítanak.”.

Azok talán a kötet legjobb pontjai, ahol Borbély Szilárd, e verseiben használt lényegében egyetlen, ám számtalan variációban kombinált összetevőkből építkező költői beszédmódjában egyenlő mértékben találnak egymásra a szerző legfőbb, elvitathatatlan költői erényei: elvont, filozofikus gondolati körei visszafogott, nem túlburjánzóan pátoszos, inkább rideg, visszafogott rezignáltsággal, apró képekből építkező, katartikus hangulati erővel találkozva hozzák létre a versszöveget. Ilyen többek közt a 3. A Burkolathoz, 13. A Bizalomhoz, 17. Az Anyaghoz, 22 . A görbülethez,42. A bőrkeméyedéshez, 11.2. A Türelemhez,32. A Magzathoz és természetesen a kötet címadó, nagy verse(i), A Testhez(37., 55. és 59.).

Egy gondolati kört megérhet talán az az elképzelés, hogy nem tett volna-e jót a kötetnek, ha a szerző két nagyobb adagra bontotta volna ódáit és legendáit. Ugyanis, ha a recenzens értetlenkedő rosszindulatából indulunk is ki (amit nyilván sosem zárhatunk ki teljes mértékig), akkor is felmerül az olvasás ritmusának problematikája. Nevezetesen, hogy egészen más módon, ha úgy tetszik, más stratégiával olvassuk a kötetet alkotó kétféle verscsoport darabjait, amelyek, mivel jórészt egy sima, egy fordított alapon váltogatják egymást, bármily elegánsan is mutatnak az amúgy gyönyörűen kivitelezett, elegáns könyvben, mégis nehezítik a folyamatos olvasást. A prózaversek egyikemásikánál könnyen unalomba is fulladhat az olvasási kedv, ellankadhat a figyelem, és az ember szinte aggódva, ijedten kapja fel a fejét az olyan gyönyörű megoldásokra, mint hogy „A húr, / amelyen függ a súly, ahogy a szemhéj // elnehezül a látvány fölött. Ahogy az ég / alján a föld lendülő nehéz.” (17.1. A piszkozat). Aggódva és ijedten, mert csak remélheti, hogy az olvasó volt olyan kitartó, s figyelme is annyira lankadatlan, hogy ezen a ponton még fogékony legyen az ilyen gyöngyszemekre. Érdekes jellemzője a kötetnek, hogy a makroszerkezet és az egyes versek ennyire egymás ellen dolgoznak, előbbi ugyanis rontja a versek helyi értékét, a teljes kompozíció érdekében hozva (ejtve!) áldozatait, ami viszont a verseknek kedvezne, szétrombolná a valóban dicséretes, nagyszabású kompozíció egészét.

Ugyancsak nem válik az amúgy impozáns versgyűjtemény előnyére a tematikai körkörösség. A legendák szereplehetőségei ugyanis elvben éppen hogy a tematikai kitekintés, a lírai én plurálizálásával operálva a versihlető élmény fantázia okozta megsokszorozását, vagy legalább a szerepenkénti nézőpontváltások izgalmas játékát kínálnák. Ehhez képest Borbély Szilárd e műveiben úgy tér vissza-vissza állandóan központi témáihoz, a holokauszthoz, a szüzességhez és az abortuszhoz/vetéléshez, hogy legtöbbször egyik vers nem mond túl sok újat a másikhoz képest.

A kötet legnagyobb ellentmondásának pontosan ez a már-már műfaji alapon meghúzható színvonalbeli törésvonal tekinthető. A végeredmény viszont, nem matematikáról lévén szó, nem a két szélsőérték számtani közepe: az olvasó nem egy közepes verscsokrot olvas, hanem (gyakorlatilag skizofrén módon) egy (leegyszerűsítve fogalmazva) jobbat és egy roszszabbat, méghozzá a kettőt komoly kompozíciós műgonddal egymásba is szerkesztve.