Hátha mégis, mondja anyám, mintha tudná, hogy tüstént rámcáfol az élet. Ki az, kérdem kelletlenül, s egy szabadkozó, ismerős, rég hallott férfihang válaszol, nem szívesen zavarlak, mondja, de valamit meg kell kérdeznem. Alig tudom elhinni, hogy Ákom Bandi telefonál, az öröm lávaszerűen tör fel belőlem, és félresöpör minden aggályt, pedig úgy viselkedik, mintha kegyet gyakorolna azzal, ha szóba áll velem. Nem is tudod, mennyire örülök, ismételgetem, s közben a hátsóagyamban az motoszkál, hogy felnőtt ember nem viselkedik így, azt kellene Bandival éreztetnem, hogy a barátságunk ellen ő vétett, neki kéne megmagyaráznia az egy évet, amióta nem beszéltünk, a lelkesedésem azt adja tudtára, hogy máskor is csak bátran küszöböljön ki az életéből. Nem vagyok képes hűvös távolságtartásra, ő pedig már az első, ujjongó hangból kiókumlálta, hogy megint fölényben van, papolhat hát bárki bármit a kölcsönösségről, mint a barátság feltételéről, ezt a teóriát nem rám szabták, és főként Ákom Bandival szemben nem, hiszen ő az, akinek olyan radarja van hozzám, ami a gyötrődésem S.O.S. jeleit veszi. Még az a mondat is kibukik a számon, amit mások lenyelnének, öregem, azt hiszem, mindenben igazad volt. Tudnia kell, hogy miről beszélek, attól a veszélytől akart megóvni, amitől éppen gyötrődök, de nem hallgattam rá, s azóta a vitánk állandó jelenidővé vált bennem, amelybe bármikor képes vagvok visszacsöppenni, s mindig minden ugyanúgy zajlik le, mindig szomorkás mosollyal csóválja a fejét, és mindig kimondja azt a mondatot, amiből akkor lekezelést hallottam ki, majd egyszer belátod, hogy igazam volt, cssk késő ne legyen, és ez a majd egyszer van most. Tényleg, kérdi Bandi, s ahogy kérdi, arról árulkodik, hogy fogalma sincs róla, miben volt igaza, még a megrendült hangom is kínosan érinti, sértődést szimatol mögötte, amit eloszlatni nincs kedve, legszívesebben azt mondaná, látod, ezek a dolgaid tartottak viszsza tőled. A hosszas torokköszörülés jelzi, hogy félreértettem, csak a temetés miatt hívlak, s hallom a hangján a feszengést, azt szeretném tudni, szándékodban áll-e kijönni? Észbe kapok: ahogy én nem tudom, miféle temetésről beszél, úgy nem tudja ő sem, mi történt velem, hiszen Pálmának a nevét se ejtettem ki soha előtte, fontos másodpercek telnek el így, újabb okot adva a restellkedésre, ne haragudj, de ki halt meg?

Bandi méltatlankodva csattan fel, természetesen Tuszkó, boszszantja a kérdésem, akármilyen szar világ van is, Tuszkó halála minden lapban benne volt. Újságot nem olvasok mostanában, magyarázkodom, nyakig ülök a szakdolgozatírásban, de kérdezz bármit a szalonnyilas sajtóról, és nagy valószínűséggel felelek rá. A hallgatásából rádöbbenek, hogy a témámról sem tud semmit, és ebben a mostani ellenséges hangulatában nem is kiváncsi rá, pedig ha mesélhetnék róla, ő lenne az, akit lázba hozna. Jó kifogás, mondja, és talányos hallgatásba burkolódzik, én pedig a köztünk lévő félreértések miatt nem mondhatom neki, hogy te Andris, le se szarom, miért hívtál fel, hadd meséljem el inkább, hogy a nyilas lapok a Zárolt Anyagok Tárában vannak, nehogy ne nyalhassák tovább a kollaboránsok seggét. Eszelős vágy fog el, hogy erről beszélgessünk és ne másról, de Bandi a fejébe vette, hogy csak le akarom rázni, s ezt nem hagyhatom szó nélkül, na persze, vágom rá indulatosan, könnyen beszél, aki otthagyta az egyetemet, mielőtt szakdolgoznia kellett volna!

Na, ezt köszönöm szépen, morogja dühösen, kösz a megértést, s az fut át az agyamon, talán lelkifurdalás gyötri, amiért annak idején elfelejtett szólni, hogy kimarad, te hülye, kiabálok rá, azt se tudod, miről írok csak rögtön gyanúsítasz. Gúnyolódva válaszol, és persze arról se volt tudomásod, hogy Tuszkó beteg! Érzem a mondatából áradó fenyegetést, merjem csak azt mondani, hogy nem, rögtön leteszi a kagylót, de nem kockáztathatom, hogy megint eltűnjön az életemből, ne haragudj, sietek visszakozni, a betegségéről tudtam, de az ember nem szeret belegondolni, hogy mekkora lehet a baj.

Nnna azért, morogja megenyhülve, s ennek jeleként beavat, hogy a szertartás szerdán lesz. Azért szólok, teszi hozzá, hogy ki tudjál jönni, ha netán akarnál, s ez úgy hangzik, mint valami gyanúsítás, hogy rám sose lehet számítani. Akarok, persze, hogy akarok, vágom rá, s ezek után nem mondhatom, hogy szerdán Brichta-szeminárium lenne, mert ha mondanám, Bandi azt hinné, hogy ez is csak kifogás. Megyek, ott a helyem, vágom rá, a hangjából végre eltűnik a vizsgálóbírói szigor, és magyarázni kezdi, miért fontos, hogy kimenjek, szegény Tuszkónak minden rokona Auschwitzban maradt, a szakma nem fogja képviseltetni magát, szóval ha mi néhányan nem megyünk ki, úgy kaparják el, mint egy kutyát. Bandi hirtelen hangot vált, na jó, ez süket duma, mondja, igazából azért hívlak, mert nincs kedvem egyedül menni, és Ditke, aki egyébként itt áll mellettem és üdvözöltet, nem ér rá, te viszont ismerted Tuszkót, egyszer azt mondta rólad, hogy költőnek olyan vagy, mint a murci, ma még be kell fosni a verseidtől, de egyszer majd kiforrod magad. Ha jönnél, együtt röhöghetnénk, mint régen, és bepótolnivalónk is akad, hiszen ezer éve nem beszéltünk.

Tuszkó sárgás arca villan fel az emlékeimben, ahogy Bandi esküvőjén láttam, ahol ő volt az egyik tanú, fuldokolva birkózott a rohamával, de Bandi ezt úgy kezelte, mintha direkt zavarni akarná a szertartást. Nem illene emlékeznem rá, de most más nem fontos, csak az, hogy Bandi ezer évnek érzi az egymás nélkül eltöltött egy évet, hogy szerinte is van bepótolnivalónk, megyek, harsogom, mikor legyek, hol és hánykor? Azt dünnyögi, legjobb lenne valahol a Népszínház utca táján, mondjuk a Nemzeti presszóban, a temetőbe úgyis a 38-assal mennénk, arra meg ott kell felszállni. Tévedsz, vágok a szavába, a Kerepesibe máshonnan megy a villamos, de Bandi letorkol, mi nem a Kerepesibe megyünk, Tuszkó nem volt elég jó, hogy oda temessék, őt hatvankettőben már szégyellni kell, szóval bumlizhatunk ki a Kozma utcába. Sebaj, vágom rá, minél tovább tart az út, annál többet beszélgethetünk. A temetés háromkor kezdődik, mondja Bandi, de ha beszélgetni akarunk, legyél ott fél kettőkor.

Az este hátralévő részében egyre csak azt leltározom, mi mindenről nem tudhat. A Nemzeti preszszóban végre majd megmondom neki, hogy mi van Pálma és énköztem, s ő biztosan megkérdezi, ki az a Pálma, csak nem a Lednek, akitől óvtalak, s akkor töredelmes vallomást teszek, igen, ő az, de Bandinál jobban senki sem értheti meg, hogy miért nem hallgattam rá, hiszen mielőtt feleségül vette Ditkét, a lányok őt is csak azért tűrtek meg maguk mellett, hogy a végén élvezhessék, nélkülük fuldoklik, mint a partra vetett hal. Százszor megbeszéltük, mi arra kellünk, hogy legyen ki felett uralkodni, Bandi ezt egy év alatt nem felejthette el, neki csak szerencséje volt, mert Ditke kivétel, s ha én vétkeztem, legfeljebb azzal, hogy el mertem képzelni, létezhet a világon még egy kivétel, speciálisan az én számomra. Álom nem jön a szememre, tíz évre visszamenőleg minden Bandival folytatott beszélgetésemet újra meg újra lejátszom a fejemben, s hiába határozom el hajnali háromkor, négykor, ötkor, hogy most már olyasmire összpontosítok, aminek Bandihoz nincs köze, a gondolataim folyton viszszaugranak őhozzá, mintha az egész hátralévő életemet az határozná meg, hogy miről mit mond majd a Nemzeti presszóban.

Különböző változatokban képzelem el a találkozásunkat, úgy is tehetünk, mintha egyetlen nap se telt volna el közben, s még a félbemaradt mondatainkat is megpróbálhatjuk folytatni, de az is lehet, hogy mindkettőnkben minden mást elnyom a gyanakvás, és semmiről se tudunk már elfogulatlanul beszélni. Az elszakadásunkért Bandi nyilván engem okol, úgy érzi, neki van mit megbocsátania, kezdem hát azt gondolni, hogy bölcsebb lenne a múltat nem bolygatni, csak nevetgéljünk meg hülyéskedjünk, ez viszont méltatlan volna a barátságunkhoz. Támad egy mentőötletem, először azt fogom előszámlálni, hogy mi róható az én terhemre, ezzel megnyugtatom őt, nem neki kell a képembe vágnia, hogy hányszor voltam gyerekes, önző, hisztérikus, megteszem én magam, s ha ettől megkíméltem. utána bátran megkérdezhetem, tulajdonképp miért kellett egy évnek eltelnie, mire felhívott? Bandi majd rámpislog, alulról fölfelé, ahogy akkor szokott, mikor fölényben tudja magát, előre sajnál majd azért, hogy mennyire rám fog pirítani, no és te, kérdezi, és itt tart egy kis hatásszünetet is, te miért nem hívtál? Én pedig szelíden és halkan azt válaszolom, mert elfelejtetted közölni a Ditkéék számát, ami ugyebár titkos. Ez lesz a pillanat, amikor majd a cipője orrát bámulja megsemmisülten, hiszen erre még csak jó magyarázat sincs, Amint a jelenet elképzelésében idáig érek, hirtelen rájövök, hogy ezzel semmire se mennék, mert lehet, hogy Bandi szégyellné a dolgot, de főleg kínosan érezné magát, és többé nem akarna találkozni velem, és még inkább vége lenne a barátságunknak. Ha lemondok a megszégyenítéséről, attól még nem fogunk némán ücsörögni a Nemzeti presszóban, hiszen a temetés előtt adódó másfél óra édeskevés mindazt elmesélni, ami feltorlódott az életünkben, egymás szájából fogjuk kapkodni a szót, és mostantól remélhetőleg megint rendszeresen össze fogunk járni. Amikor eljön a szerda, hamarabb indulok el hazulról, mint a józan ész diktálná. A villamost legszívesebben magam tolnám a Blaha Lujza térig. A híres óra a színház előtt még csak fél egyet mutat, mégis türelmetlen bakugrásokkal szökellek át a járdaszigettől a járdáig, egy autó csikorogva fékez, a kövér rendőr pedig megállít, hálljá, fiátalámbér, ném kádvás az ílete? És há mágbírságulnám? Huvá siát, huvá, ráérősen faggat, mint aki csak az unalmát üti el velem, mi á fáné ollyan sürgős? Ne haragudjon, fontos találkozóm lesz, mondom, és veszem elő a pénztárcámat, mennék a dolgomra, de a rendőr legyint, jaul van, mánján csak, de ná úgy, mint égy hibbánt kácská. A presszóba feldúltan nyitok be, mintha máris késésben lennék, ha Bandi netán előbb végzett, és itt ül, miattam vesztegetjük el az ajándék időt. Sehol sem látom, pedig a helyiség homályosabb vége felé is elkószálok. Végül letelepszem a bejárat közelében, hogy amikor megjön, rögtön észrevegyen. Csak egy kávét kérek, mondom a pincérnek, de várok valakit, a többit majd akkor. Esti Hírlapot hoznak, amit jó jelnek érzek, ezek szerint kész a lap, Bandi is rögtön itt lesz. A második oldalon a Tuszkóról írt nekrológra lapozok rá, ez olyan a számomra, mint egy előreküldött üzenet, addig is, amig megjön, valamilyen formában velem legyen. A cikkéből megtudom, hogy Tuszkó csak negyvennyolc éves volt, s ez elképeszt, mert a mélyen beesett szemgödre, a feltűnően nagy, dohányzástól fekete orrlikai, a pergamensárga bőre jóval többnek mutatta. Pályáját a harmincas években, a Pesti Naplónál kezdte, olvasom, vagyis a rossz hírű Tuszkó egy olyan lap munkatársa volt, ahová nem akárkit engedtek be. A cikk meglepetése, hogy Tuszkónak 1945 előtt két verseskönyve is megjelent, s ettől annak, amit rólam mondott, más értéke támad, az egyik kötete címéből Bandi leleményesen poént gyártott a nekrológ számára: „Ideje korán születettVégrendelet”. A cikk formás, rövid, elegáns, és lenyűgöző, hogy mi minden belefért, amitől kicsit szégyellni kezdem, hogy a szakdolgozattal járó munkámmal kérkedtem Bandi előtt, holott ő húsz sor kedvéért lexikonokat, bibliográfiákat, régi lapokat böngészett végig, s ennek még csak becsülete sincs.

Az idő kibírhatatlanul lassan telik, úgyhogy a nálam lévő, késznek gondolt versemen próbálok javítani, legalább látja a pincér, hogy dolgozni ültem be ide. Egyszercsak árnyék vetül a papírra, valaki lecövekel előttem, s egy gunyoros hangtól rezzenek össze, szervusz, alanyikám, csak nem kurvákra vársz? Alanyikámnak kizárólag anyám egyik kollégája szólít, akinek a Hétfői Hírek folyosóján egyszer meggondolatlanul azzal mutatott be, a fiam költő, s erre a Burkus Laci nevű automata a legellenszenvesebb közhelyet dobta ki, méghozzá, alanyi, ugye, és jót nevetett a viccén. Feszenghetek és bosszankodhatok, miközben nyakig elvörösödöm, s nem értem, miért van ekkora balszerencsém, ez a hústorony miért pont most és miért ide jött be? Máris hallani vélem, amint a Hétfői folyosóján teli pofával harsogja, nem fogjátok elhinni, hol láttam az Ágneske fiát! Szemlátomást élvezi, hogy zavarba hozhat, s bár alig pár évvel idősebb, úgy oktat ki az élet dolgairól, mintha százéves, és a bölcsek bölcse lenne, tudod kispajtás, a kurváknak ilyenkor még korán van, nem pisszeghetek rá, hogy ezt mégse kellene mindenkinek hallania, ő csak harsog tovább, négy előtt a legelszántabb kőszáli sem jön ki strichelni, verejték csorog a hátamon, Burkust nem küldhetem el a francba, de a feltételezését sem hagyhatom magamon száradni, idehallgass, Laci, vágok a szavába, szó sincs arról, amire gondolsz, de ő lezuttyantja magát a mellettem lévő székre, és biztosít a megértéséről, ha valami jó közönséges, vastag, tenyeres-talpas luvnyára vágysz, azt ne itt keresd, azok ide be se teszik a lábukat, hanem sétálj el a térig, de nem sétálok, kiabálok rá, már megmondtam, hogy tévedsz, azért ültem be ide, mert az egyik versemhez eszembe jutott valami, s azzal rábökök a kéziratomra. Magam sem értem, mi változik ettől, de Burkus egyszerre szelídebben tekint rám, nahát, alanyikám, kezdem elhinni, hogy tényleg nem tudtad, ez a pesti kurvák egyik törzshelye, innen viszi el őket a razzia, az ám, de ha téged itt találnak, épp úgy begyűjtenek, mint őket, úgyhogy máskor jobban gondold meg, hol akarsz költeni. Megpaskolja a kézfejemet, és biztatóan azt mondja, ne szarj be, kispajtás, voltam poéta én is, ahogy a klasszikus mondja, én se mindig csak az ipari rovatba írtam, verseim jelentek meg a Nők Lapjában, meg a Szabad Ifjúságban, szóval a diszkréciómra számíthatsz, s ettől a mondattól ijedek meg igazán, minek bizonygatná, ha nem az ellenkezője volna igaz? Szórakozottan fölemeli az asztalról a kéziratomat, annak jogán, hogy beavatott a titokba, miszerint ő is volt költő, úgy érzi, képes egy futó pillantással megállapítani a mű értékét. ez egész jó, csak bátran, így tovább. Forr bennem a düh, legszívesebben ráordítanék, mert te aztán értesz hozzá, ugye, de nem bőszíthetem magam ellen, hát bizonygatni kezdem, hogy életemben először ülök itt, és most is csak azért, mert Ákom Bandival innen megyünk a Tuszkó-temetésre, s ekkor önműködően beindul az udvariassági reflexem, ami már annyi bajom okozója volt, és kibukik a számon a kérdés, neked nincs kedved kijönni? Rögtön meg is bánom, mert ha igent mond, a beszélgetésből Bandival semmi se lesz, de több a szerencsém, mint az eszem, hülye lennék, kispajtás, vágja rá Burkus, én nem vagyok kultúrrovatos, az az ő reszortjuk, viszont, ha Ákom Bandit várod, mondok valamit, ne nagyon várd, mert az imént a Luxorban csináltam interjút, és a haverod pont a szomszéd asztalnál próbált egy nőt – tudod, mire –megdumálni, vagyis kétlem, hogy idejönne. Burkus zsírpárnába ágyazott szeméből rámspriccel a kacsintás, mintha valami gusztustalan cinkosságot fröccsentene felém, amitől nemcsak viszolygok, de egy szavát se hiszem el, az imént engem gyanúsított, hogy kurvákat lesni jöttem ide, ennyire lehet igaz az is, amit Bandiról akar elhitetni. A karórámra pillantok, most van fél kettő, kimért hangon azt mondom, bocsáss meg, te nem tudhatod, miért, de én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy el fog jönni.

Hát persze, mit tudhatok én, kel fel a székéről Burkus, már itt se vagyok, zavarnám a két nagy költőt, akik mindent tudnak! Nem mondhatom azt neki, amit mondanék, hogy Bandi speciel nem költő, hanem prózaíró, csak még nagyobb lenne a sértődés. Burkus kihömpölyög, én pedig izgulhatok, van-e ma dolga a Hétfőinél, találkozik-e az anyámmal, ha találkozik, előadja-e neki a rögeszméjét, ha előadja, anyám mennyit hisz el belőle, és lesz-e benne annyi tapintat, hogy amit gondol, megtartja magának?

Arra gondolok, hogy Bandinak tudnia kellett, miféle hely ez, tudta is, de nem érdekelte, viszont ha úgyis a Luxorból jön, találkozhattunk volna máshol is, megkapná tőlem a magáét, ha most lépne be az ajtón, de mindig jó érzéke volt hozzá, hogy mikor nem kell megérkezni. Azon kapom magam, hogy Burkus megjegyzése végül is rámtapadt, mint a bogáncs, azon rágódom, vajon első szótól az utolsóig rágalom-e, vagy csak néhány részlete az? Hogy Bandi a Luxorban ült, miért lenne kitaláció, hogy egy nővel beszélgetett, az csak a Burkus-félék agyában egyértelmű azzal, hogy le akarta fektetni. Burkus maga mondta, hogy interjút csinált, tehát nemigen figyelhetett rá, miről folyik a szó a másik asztalnál, talán egy teljesen ártatlan beszélgetést látott, Bandi tárgyalhatott az új könyve szerkesztőnőjével, készíthetett interjút, épp úgy, mint Burkus, csak ő nem a Hétfőinek, hanem az Estinek, de abban biztos vagyok, hogy Bandi nem áll neki az asztal alatt tapogatni azt a nőt, akinek az asztal felett kérdéseket tesz fel. Ő más, neki nem is egyszerűen szép, de valósággal gyönyörű a felesége, tavaly vette el, nyilván esze ágában sincs felrúgni a házasságát egy kóbor numera kedvéért, de ezt épp egy Burkus-féle alak nem tudhatja. Az ő teóriája azért is képtelenség, mert ha igaz volna, a velem való találkozás is csak alibi volna Bandi számára, ellenőrizhetetlen másfél óra a temetés előtt, ami tudatosan megtervezett, begyakorolt aljasságra vallana, ez pedig nem fér össze Bandi jellemével. A Luxoros történetből annyi következik, hogy valószínűleg el fog késni, ami máris igaz, de nem ok arra, hogy olyasmivel gyanúsítsam, ami egy Tartuffe-nek is becsületére válna. Az egész história Burkus mocskos agyának a szüleménye, pár perce még engem próbált kurvapecér hírébe hozni, majd amikor belátta, hogy ez nem jön össze, kárpótolva érezte magát, amikor kiejtettem Ákom Bandi nevét, aki nálam ismertebb figura, központi lapnál van, könyve is jelent már meg, díjat is kapott, kultúrrovatban dolgozik, ami Burkus szemében irigység tárgya, mindez együtt indíték a számára egy nehezen cáfolható mendemonda felröptetésére, hogy azután dörzsölje a kezét, ő csak egy lenézett strapariporter, de Ákom Bandinak se fenékig rejfel az élete.

Háromnegyed kettőkor Bandi még mindig nincs sehol. Az ő szemszögéből ez csak egy negyedóra, hiszen én jöttem a megbeszéltnél előbb, s szinte hallom a méltatlankodó dünnyögését, miért kell akkora ügyet csinálni egy negyedórás késésből, amit persze csak akkor mondhatna, ha megjönne, és nekitámadnék, de pofára fog esni, mert nem kérek rajta számon semmit, nyilván olyan dolga volt, amit nem tudhatott előre, egy állásban lévő ember nem korlátlan ura az idejének, mint én, az egyetemista. Lepődjön meg kellemesen, hogy milyen megértő vagyok, s miért ne lennék az, ezen a pár percen már semmi sem múlik, bár az is igaz, hogy a pár perc kezd lassacskán eufémizmussá válni, hiszen hovatovább ötvennél többről van szó. Emiatt azonban nem okolhatom Bandit, minek ültem be hamarabb. Hoztam volna magammal könyvet, akkor most nem unatkoznék. Töprengek, mihez kezdhetnék Bandi érkezéséig, a pincér meg azt hiszi, hogy őt hívom, és megkérdezi, hozhat-e még valamit. Észreveszem, hogy megnézi az órát a falon, igen, nyögöm ki, sejtve, hogy mi jár a fejében, kilencven perce foglalom itt az asztalt, s még mindig egyedül vagyok, pedig mikor bejöttem, azt mondtam, várok valakit, hát hol az a valaki, de nem kezdhetem bizonygatni egy vadidegennek, hogy a valaki biztosan megjön, hiszen ő a legjobb barátom, és ez a találkozás épp arra való, hogy egyévi szünet után újra beszélgessünk. kérek szépen még egy kávét, nyögöm ki végül. Elfog a rémület, ezek itt úgy néznek rám, mint akiről lerí, hogy a neki tett ígéretüket az emberek nem szokták betartani. Talán túlságosan elárultam a bámészkodásommal, hogy félek és bizonytalan vagyok, holott amikor beültem ide, azt a látszatot próbáltam megteremteni, hogy mint a régi írók, akik kávéházba jártak dolgozni, én is azért vagyok itt, ehhez kellene visszatérnem, elmélyedni az írásban, s akkor fütyülhetnék rá, kinek mi jut eszébe, ha rámnéz. Minden szövegen mindig lehet javítani, az enyém se kivétel, és ha történetesen nem találok benne hibát, akkor is áthúzhatok valamit, aztán ugyanazt visszaírhatom, a margóra rajzolhatok kérdőjeleket, a kérdőjeleket bekarikázhatom, csak az a fontos, hogy a szomszéd asztalok felől nézve ez elmélyült munkának tűnjön. A szájam folyamatosan mozog, de nem a verssorok lehetséges változatait mormolom, hanem újra meg újra elszámolok magamban százig, mert magamra parancsoltam, hogy ennél sűrűbben ne nézzek az órára. Így is olyan érzésem van, mintha egy perc két percig tartana. Valahányszor bejön valaki az utcáról, az arcomon ott a reménykedés, hogy Bandi az, a csalódást pedig, amikor kiderül, hogy mégsem ő, nehéz eltitkolni. Háromnegyed háromkor ér véget a türelmem, megengedem magamnak a kérdést, miért nem gondol rá, hogy elkésünk a temetésről? Épp ez gondolkodtat el, hiszen ha Bandi ennek tudatában sincs itt, akkor nem az én semmibe vételemről van szó, ekkora késésnek rajta kívül álló oka lehet. Szinte megváltás, hogy a körútról betéved egy lottóárus, körbejár, de mintha nem nézné ki belőlem, hogy vevője is lehetek, fordulna kifelé, de a szelvény kitöltésétől is múlik az idő, úgyhogy magamhoz intem, aztán meg töröm a fejem a megjátszandó számokon, az első legyen a 23-as, mert apám huszonharmadikán született, aztán jön a 12-es, anyám tizenkettedikén, következik a 3-as, akkor születtem én, s ott van még a 62-es, ez azért jó, mert hatvankettőt írunk, hiányzik az ötödik szám, s akkor beugrik a 15-ös, Ákom Bandi születésnapja. Bocsánat, ugye szabad a hely, a pincér nem vár választ, ezzel leszögezi, hogy akit vártam, nem jött el, felemeli az üres széket, és ideint egy férfit a bejárattól, én pedig úgy érzem, megaláztak, igenis várok valakit. de a motyogást a pincér olyan pillantással fojtja belém, mintha azt mondaná, maga se gondolja komolyan. Zsúfolásig megtelt a presszó, sokan ácsorognak helyre várva az ajtónál, erkölcsi alapom nincs a veszekedésre, de az asztalon osztozni sincs kedvem, úgy döntök, inkább várok odakint, két kávé volt, ugyebár, semmi más, nyílt gúnyolódásként hat, hogy hozzáteszi, legyen máskor is szerencsénk. Lecövekelek a járdán, de ügyelek rá, hogy bentről ne vehessenek észre. Fél perccel később már tudom, hogy ostobaság volt kijönni, Bandi nyilván odatelefonál a presszóba, leírja a pincérnek, kit hívjon a készülékhez, az meg közölni fogja, hogy volt itt egy ilyen fazon, de már elment, s nyilván nem teszi hozzá, hogy többórányi várakozás után. Már csak azon töröm a fejem, hogy mi történhetett, amióta eljöttem hazulról, igen, azóta, mert ha előbb kiderült volna, hogy nem ér rá, Bandi szólt volna. Olyasmi jöhetett közbe, ami fizikailag lehetetlenné tette, hogy értesítsen. Déltájt még a Luxorban volt, ide viszont már nem érkezett meg, ez hat megálló villamossal, négy autóbusszal, viszont a késés miatt Bandi taxiba is ülhetett, a taxi meg karambolozhatott, de el is üthették, amikor éppen fel- vagy leszállt, kórházban fekszik, eszméletlen, és ha magánál van, akkor sem az a legfőbb gondja, hogy engem felhivasson, a kórház a feleségét fogja értesíteni. Fel kellene hívnom Ditkét, de Vetterék számát nem ismerem, Bandi anyját riaszthatnám a régi számon, de mit mondjak neki, azt hiszem, a fiát baj érte, és miből gondolod, kérdezné gyanakodva, abból, hogy nem jött oda fél kettőre a Nemzeti presszóba, mire Ákomné méltatlankodni kezdene, jaj édeském, az én Fityikémnek már temérdek dolga van, nem ér rá folyton veletek diskurálni. De ha mégis hisz nekem, akkor meg ott esik össze a készülék mellett, és ha vaklárma, anit csapok, és Bandi egyszerűen csak megfeledkezett rólam, ezért kár lenne halálra rémiszteni az anyját. Ésszel fölfogható okom nincs már rá, hogy továbbra is itt álldogáljak, de úgy érzem, ki kell tartanom a vártán, mert ha elkezdenék nem bízni abban, hogy Bandi megérkezik, az olyan lenne, mintha elárulnám őt. Minden átmenet nélkül iszonyatos fáradtság tör rám, a lábaim remegnek, most jut eszembe, hogy a kávé mellé kapott mokkacukrot meg kellett volna ennem, de éhség helyett csak émelygést érzek, és kissé szédülök. Hetekkel ezelőtti emléknek tűnik, hogy milyen vidáman és izgatottan jöttem ide, hiába tudom, hogy már rég haza kéne mennem, nincs, ami kimozdítana a holtpontról, noha a zsigereim is azt súgják, értelmetlen a várakozás, csakhogy az első lépést az ellenkező irányba megtenni iszonyúan nehéz.

Ahogy besötétedik, a József körút képe is kezd megváltozni, nőket látok, akik oda-vissza róják a Nemzeti presszó meg a Népszínház utca közti szakaszt, s nem tudom eldönteni, kurvák-e, vagy sem, a tekintetük közömbösen siklik le rólam, de ez talán csak azt jelenti, hogy nem látnak bennem fantáziát, s akkor az egyikük, aki már harmadszor megy el előttem, merőn rámnéz, fölvonja a szemöldökét, mintha kérdezne valamit, és elkezd felém somfordálni, ez végre segít elszakadni a helytől, teljes riadalomban vágok át az úttesten, megint megcsikorogtatok egy autót, de szökellésről most szó sincs, inkább ólmosan vánszorgok, végül felfurakszom a villamosra, de amikor már a peronon állok, legszívesebben leszállnék, mert dezertőrnek érzem magam, aki épp most hagyja cserben a barátját. Elképzelem, amint Bandi lóhalálában megérkezik a Nemzeti presszóhoz, mindenfelé keres, de nem talál, rólam pedig az isten se mossa le, hogy becsaptam. Otthon anyámba botlok, na, minden megvolt, rendben eltemettétek, kérdezi, nekem pedig nincs kedvem bevallani, hogy fogalmam sincs róla, miként zajlott le a temetés, mert akkor megkérdezné, az meg hogy lehet, és el kellene mondanom, hogy Bandi nem jött el a találkozóra, amit szégyellek, ő meg azt mondaná, hát csillagaim, már ez a barátság sem a régi. És ha anyám ezt mondaná, megvédeném Bandit, amihez nem füllik a fogam, úgyhogy jobb, ha a kérdését elengedem a fülem mellett. Amióta itthon vagy, kérdezem, nem keresett valaki, s csak remélem, hogy a hangom nem remegett közben, mert elárulta volna, hogy abban a válaszban reménykedem, senki, csak Ákom Bandi, de ő már vagy hússzor. Ehelyett a szokásos intelem következik, ha úgyis hívást vársz, leszel szíves felvenni a telefont.

Amikor anyám kimegy, bekapcsolom a rádiót, van-e szó a hírekben közúti balesetről, belekezd-e olyanféle mondatba a bemondó, miszerint most kaptuk a hírt, hogy huszonhárom esztendős korában az új magyar irodalom nagy reménysége, de nem kezd, talán a végére hagyták, ha ezt hallanám, le lennék sújtva, de nem tagadhatom, felszabadulttá is tenne, hiszen végre tudnám, hogy a barátom olyasmiért hagyott vízben, amiről nem tehet, agyrémnek bizonyulna mindaz, amit legsötétebb pillanataimban föltételeztem róla. Másodpercekkel később kezd mardosni a szégyen, hogy mit voltam képes kívánni, hová süllyedtem a megbántottságtól, de azzal, amit megtudtam magamról, szembe kell néznem, igen, képes voltam rá, s ez egyúttal magyarázat arra is, hogy Bandi nem belőlem nem kér, hanem egy szemét, önző alakból. A hírekben szó sem esik balesetről, amúgy is lomhán tápászkodó lelkifurdalásom rögtön kezd lelohadni, megint azt várom, hogy megcsörrenjen a telefon, sőt egyenesen ajánlom Bandinak, hogy megcsörgesse, mert amit művelt, annyira fáj, hogy nem tudom, a keserve elmúlik-e valaha is? Hívnia nemcsak mentegetőzés végett kellene, ez lenne a lakmusz, ami kimutatja, hogy fontos-e számára a barátságunk, de ha a Tuszkótemetés ürügyén nem sikerült megreparálni, beszéljünk meg másik időpontot. Ha este nyolcig felhív, minden rendben, ha nem, többé szóba sem állok vele. Fél kilenckor ráébredek, hogy ilyen közeli időpont kitűzése gyerekes dolog részemről, csak az a fontos, hogy még a mai napon hívjon, tízkor, tizenegykor, amikor csak tetszik, apámnak ugyan hajnalban kell fölkelnie, erről azonban Bandi mit sem tud, ahogy másról sem, ami közben történt velünk, tehát előfordulhat, hogy éjfélkor telefonál, az én dolgom az, hogy odaüljek a készülék mellé, és azonnal fölkapjam, amint megcsörren. Órák telnek el így, végül hajnalban belátom, hogy nem lesz hívás, bátran lefekhetek, de abban alkuszom meg magammal, hogy a szerda éjszaka meg a csütörtök reggel közt nincs komoly különbség, Bandi csütörtökön délig kap haladékot, csak azután szakítok meg vele minden érintkezést. Délelőtt sem jelentkezik, de délután megint meghosszabbítom a határidőt, egy nap ide vagy oda nem számít, hanem a péntek aztán tényleg az utolsó nap, amikor még hajlandó vagyok megbocsátani, ezt már csak a legeslegutolsó határidő követi, a szombat reggel, úgy érzem, az engedékenységem már valóságos vicc, még az a jó, hogy senkinek se szóltam róla, másképp olyanná válnék, mint az ötvenhatos kormány, amelyik a fegyverek letételére egyik utolsó határidőt hirdette meg a másik utolsó után, s a végén megsértődött, amiért senki se veszi komolyan, de engem nem érdekel a presztízsem, nekem csak az a fontos, hogy ne kelljen megharagudnom Bandira. Ennek jegyében abba is belemennék, hogy üzenjen valaki mással, ha ő nem tud telefonálni, vagy írjon levelet, csak jelezze, hogy tudatában van, mit művelt, hiszen valósággal béna vagyok, amíg nem értem a viselkedését, nem élhetek úgy, hogy ne is reménykedhessek valami magyarázatban. Bármit kész volnék elfogadni, kivéve azt, amit Burkus Laci próbált elhitetni, de ez sem szűkkeblűség, csak Bandit védem vele.

Mintha megvilágosodás érne, úgy jövök rá, hogy azért nem telefonál, mert ahhoz képest, amenynyire megbántott, a telefonálást méltatlan elintézésnek érezné, inkább majd beállít, ahogy régen, leszegett fejjel áll az ajtóban, s attól, hogy idezarándokolt, mint Henrik Canossába, én is úgy tehetek, mintha mi se történt volna, ő pedig megkérdezi, kisfiús félénkséggel és bizonytalanul a válaszom felől, azért beengedsz?