Gyulán jó dolga van Shakespeare-nek. Szeretik, és színvonalas, ínyenceknek való programot helyeznek köré koszorúként. Peter Brook köre is, mondhatni, tanyát ütött itt, alkotótársai révén. Idén egy női nagyvad is fellépett: Miriam Goldschmidt. A másik hasonló formátum, egy másik mono-összeállítással: Bea von Malchus. Angliából Michael Pennington előadóművész szintén egyemberes Shakespeare-mixtúrával érkezett. És Horváth Csaba tánc(os) Hamletje, a sepsigyentgyörgyiek táncos Rómeó és Júliája, a debreceniek Makrancosa sok egyéb, fiatalos és ötletes kezdeményezés mellett már az évadból ismerősen. Jelen dolgozat célja két nagyszabású előadásról hírt adni: a bukaresti Bulandra Színház Lear királyáról, illetve a Temesvári Színház Rosencrantz és Guildenstern halott című Stoppard-előadásáról. Mindkettőről jó hírek jöttek, a temesváriak előadása UNITER-díjat is kapott 2009-ben, azaz az elmúlt évad legjobb romániai előadása volt, a Lear pedig, Andrei Serban rendezése, ismervén a rendező Magyarországon is látható munkáit, szintén a legígéretesebbek közül való. Nos, mindkettő fontos és szakmailag megkerülhetetlen előadás: jóllehet, kifejezetten egyik sem a „önfeledten közönségbarát” kategória, amennyit ad a szemnek, kedélynek, szívnek, ugyanannyit kíván türelemben, feszült figyelemben, összpontosításban a nézőtől.

Andrei Serban az istenkísértő fajta rendezőtípus, legutóbb két munkáját, a Ványa bácsit és Bergman Suttogások, sikolyok-adaptációját láttuk (mindkettőt a kolozsvári Nemzeti Színház előadásában) Budapesten. Az előző különleges remek, utóbbi színvonalas kísérlet, pazar színészekkel, különösebb lelki-szellemi utóélet nélkül, gyors hatáspárolgásban.

Serban a „térteremtés zsenije” – mondhatjuk, hiszen a Learben az teszi a legtöbbet az értelmezés sarkpontjainak meghatározásáért. Pedig – és kár, hogy ezt többen nem tudták a szakmából sem, mert csak egy előző napi sajtótájékoztatón hangzott el – a Gyulán látott tér csak gondolati alapvonalaiban hasonlít a bukarestire. Kifejezetten ide építették, bizonyos elemeit a gyulai sportcsarnokra (kissé bizarrul hangzik bár) találták ki. Volt is valami abszurditás az egészben: 132 ember – akadt, aki megszámolta – nézte végig ezt a gigantikus produkciót úgy, hogy negyven fok volt, a kosárlabdaháló és a palánk a helyén maradt, és mi a padokról mégis Shakespeare-remeket néztünk. Egyfelől pazarló luxus, másfelől valódi kuriózum, hogy ezért az estéért ennyi ember fáradt, törődött: fizikai teljesítményként is értékelendő, amit ez a csodálatos női csapat végigvitt. Mert – legalábbis első pillantásra – ez lenne az igazi kuriózum. Csupa-csupa asszonyszemély játssza az összes szerepet. Miért? Csak.

Volt idő, mikor minden szerepet férfi játszott: akkor volt rá – valláserkölcsi-szokásbéli –magyarázat, ok. Most csak rendezői ötlet, műhelykísérlet (nem először színpadon, Zsótér Sándortól is láttunk rá, nem teljesen hasonlóan bár, de példát). Valamint az a fölényesen biztos, elegáns háttér, hogy a Bulandra ilyen nagyságrendben ki tud állítani a társulatából egy ilyen garnitúrát. Női szereplők nőként viselkednek, a férfiszerepet alakítók férfiaknak tűnnek, különösebb erőlködés nélkül. (Némi pikantéria van abban, ahogy Andrea Bibiri szegény Tamásként sárból kap némi védőréteget s „lapos nőként” nyugodtan vállalja ezt.) Ugyanakkor a Bolond – az egyik legjobb alakítás, Virginia Mirea, androgün figura, kötött sapkás bohóc(nő)ként – guggolva pisil, más meg, nőként, állva. De ez a szál tulajdonképpen önmagát nem értelmezi, nem tematizálja, nem bontja le további gesztusokra, asszociációkra, áthallásokra. Maga Lear inkább egy kortárs diplomata Mária Terézia császárnő, a termetes, tiszteletet parancsoló Mariana Mihut megformálásában. Első bevonulása a Legyen Ön is milliomos zenéjére, mai fogadásmiliőbe történik: erős személyiség, de a látvány és a kellékek erősítik inkább. Később mindez az egzisztenciálisan értelmezett romba, semmibe, lény nélküli holdtájba omlik, ahol pusztán csak nyers erőszak, fájdalom és lecsupaszítottság marad. A középső teknő két oldalán felfelé futó két táj közül az egyik, az emberi utolsó menedék, a falban kis ajtóval, a vihar jelenetben ténylegesen összeomlik, s nehezen járható, fehér szikla-összevisszaság marad utána. A másik oldalt a második részben már véres üregek választják el attól a korábbi domborzattól, amelyről Lear az osztozáskor három darabban, szőnyegként vagy tapétaként szakítja le birodalma térképét.

Lia Mantoc és Dragos Buhagiar, a ruhák és a tér alkotói rendezői hármassá bővítik a színpadi verziót, mert minden elem ezt az eklektikus és eksztatikus látványt szolgálja. Ugyanakkor az őrület, szkepszis, generációs és önmegnemértés szakadékain túl nincs más. Serban ilyen értelemben „hagyományos”, nem „talál ki”, a Lear örvén, semmi különöset, megszokott rendben, nem kapkodósan haladnak az események. Gyönyörű ív, hatalmas kóda következik a záróképben: Lear Cordelia helyett, metonimikusan, egy zizegő ezüstös leplet tart. Mint korábban is, ő és Cordelia mindig suttogva, szinte bizalmasan csak egymásnak beszél: itt is csak a finom hiány jelzi a holttestet. A karcsú, görögösen fehér ruhás nőalak szoborszerűen, ujját a szájára téve, borzalmas titkok tudójaként emelkedik a véres csatatér fölé. Nagy színházi pillanat. Zeneileg is helytálló kódának nevezni, hiszen pontos zenei terve is van az előadásnak, sok az ének. Ami viszont számunkra igazából a produkció teljes megértését akadályozza, az a szöveg, és nem azért, mert románul mondják az általunk Vörösmartytól ismert shakespeare-i sorokat. Hanem éppen az a baj, hogy a Serban és két munkatársa által fordított-adaptált szöveg helyett a Vörösmarty Mihály-féle klasszikus fordítást olvassa (nagyon rosszul) a szinkrontolmács. Románul tudók is a fejüket fogták, hiszen a látott tárgyi világhoz adekvát, és jelentésteli módon 21. századira korszerűsített az elhangzó szöveg, káoszhoz vezet ezt archaizálni. Így noha sem látványbeli és a Bulandra terére komponált mivoltában, sem szövegében nem a bukaresti előadást kaphattuk Gyulán, mindenesetre egy erőteljes, expresszív színházi vízióval lettünk gazdagabbak.

Örültek viszont a Gyulai Várszínház meglepően intim, téglából rakott udvarának, pástjának, játékterének a temesváriak, akiknek segített színházbelsővé és Helsingőr várává tenni az egész stoppardi hihetetlenül bonyolult szövevényt. A darab – mint az az archetipikus felcserélhetőség és kisemberség példájává lett – a „mellékszereplők korának” lenyomata. Diáktársuknak, Hamletnek egész tragédiájából, a dán királyi udvar rettenetéből semmit nem értő wittenbergi fiúk mint Pilátus a credóban, úgy téblábolnak a cselekményben. Pazar mű, kitűnő előadásban. Külön bonusz, hogy a rendező, a román Victor Ion Frunza saját, néhány évvel ezelőtti temesvári Hamlet-rendezésének kellékeit és a meghatározó karaktert adó katonai díszruháit is beidézte (bizarr helyszínen, a Nyugati pályaudvar egyik várótermében láthattuk). A gyulai vár is játszik tehát, jön az oromzaton a Szellemkirály, igaz, azt se érteni, ki is lenne ő, semmit nem lehet igazán érteni a mások történeteiből, csak a halál közös. Körülbelül ennyi a tanulsága a hamleti-kortársi Estragon és Vladimir páros szerencsétlenkedésének és bölcselkedésének. Háromszoros színház a színházban helyzet teremtődik, a nézők is színpadon képzelhetik magukat, de ez is visszatükröződik, mert a színpad is színházi széksor, ahová szereplőkként a Hamlet hívta színtársulatba gabalyodik Rosencrantz és Guildenstern. Hol csak bámulnak ők is, hogy fel-felveszik a rájuk osztott szerepeket. Stoppardnál, s az előadásban még inkább, nagyon hangsúlyos a színésztrupp és a Színészkirály. Ők sokkal többet tesznek, mint kicsit átírva megtanulnák a Gonzago megöletését: terelik a múltat és a jövőt, teljesen megkavarják a két balekot. Katona László a buta bohócot, a naiv tudnivágyót adja, erős színekkel, Balázs Attila a tudálékoskodóbb, a nagyvonalúbb, de az ijedősebb is: némileg kevesebb poénnal, mint társa. A bonyolult, ki-belépős, állandóan a szituációk változásával elragadó játékban alig érezzük, hogy ilyen hosszúságú és töménységű darabot kapunk, s még egy remek, igazi nagy Hamlet-alakítás is felsejlik: Páll Gecse Ákosé. Kicsit rövidebben, s főleg a vetített szöveg előtérbe nyomulásától mentesebben még feszesebb lehetett volna talán az este.

Érdekes, hogy itt viszont kifejezetten jobb lett volna az Arany János-i szöveget hallani, még egy réteg, még egy távolítóbb, „színházibb” szint jutott volna a sokemeletes szendvicsbe, ha egy más nyelvi regiszter is bekerül a szövedékbe. A szendvicsképzet az angliai hajóút bravúrképében is visszatér: a kajütben, egymás felett, akár hullaházi hűtőrekeszekben, fekszenek az akaratukon kívül Hamlet kivégzőivé tett történeten kívüliek. Csak a színészkirály, Bandi András Zsolt szikár, titokzatos alakításában, tud mindenről többet, a metafizikai magasságokról és az életben, a pénzérme random-dobálásának alakulásáról.