Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy a magyar filmgyártás erősen alulfinanszírozott.

Külföldi és belföldi példákkal tudnám ezt igazolni. A filmkészítés a köztudomás szerint nem tartozik az olcsó kulturális ágazatok közé. A magyar filmkultúra állami finanszírozása 5,1 milliárd forint évente. Természetesen ez nem kevés pénz, de oszlassuk el mindjárt azt a közkeletű tévedést, hogy ez az összeg filmgyártásra fordítódik. Körülbelül kéttucatnyi olyan tevékenység tartozik ugyanis a Magyar Mozgókép Közalapítvány feladatai közé, amely mind az állami struktúrához kapcsolódik, és mind roppant pénzigényes.

Melyek ezek?

A filmterjesztés és az artmozik támogatása, a nemzetközi szervezetek tagdíjai, a civil szervezetek támogatása, a Magyar Mozgókép Mestere díj finanszírozása és így tovább. Éves szinten egymilliárd forint fölötti összeget visznek el ezek a feladatok, úgy, hogy közülük jó néhány, például a terjesztés rettenetesen alulfinanszírozott. És természetesen nem csak játékfilm-támogatásról van szó, hiszen a dokumentumtól az animációig életben kell tartani, mi több, jövőt kell adni a többi műfajnak is. A belső arányok mellé jegyezzük meg, hogy az 5,1 milliárd forint, tehát az éves filmes büdzsé a magyar színházi struktúra finanszírozásának mindössze egy nyolcada. Összehasonlításképpen: a Magyar Állami Operaház éves költségvetése 4,7 milliárd forint, plusz egymilliárd jegybevétel. Ehhez képest a teljes magyar filmkultúrára fordított összeg valóban szerénynek tűnik. De nézzük az európai példákat: a cseheknél duplája, az osztrákoknál a többszöröse, a lengyeleknél pedig több mint a háromszorosa az állami filmfinanszírozás a miénknek, úgy, hogy azt csakis filmfinanszírozásra fordíthatják.

Mi lenne az ideális nagyságrend –tekintettel arra, hogy a magyar film mindig is reprezentatív és kiemelkedő művészeti értékeket is létrehozó ágazat volt?

Nincsen olyan ország Európában, amelyik ne finanszírozná a nemzeti filmkultúráját. Ennek nemcsak az az oka, hogy egyetlen európai ország nemzeti filmgyártása sem rentábilis, piaci értelemben legfeljebb egyes filmek járhatnak profittal – hanem az is, hogy minden egyes európai kormányzat felismerte a nemzeti film közösségképző erejétől az országimázsig terjedő fontosságát. A magyar filmeseknek Európára kell figyelni, és az európai viszonyrendszerhez kell igazodniuk. Nemcsak azért, mert itt vagyunk Európa közepén, hanem azért is, mert ma már komolyabb filmprojekt nem hozható létre európai koprodukciós partnerek nélkül. Márpedig ez a viszonyrendszer kölcsönösségen alapul. Az elmúlt években úgy-ahogy eldöcögtünk valahogy, de valljuk be, a magyar film ilyen értelemben nagyon „szegény rokon” Európában. És ezt a pozícióját sem tudja megtartani, ha nem bővítjük a forrásokat. Ami aztán viszszahat a magyar filmgyártásra, hiszen nem lesznek európai koprodukciós partnereink. Egy nem is kiemelkedő költségvetésű hollywoodi film büdzséje sokszorosa a teljes magyar állami filmbüdzsének. Ma annyi biztosan elmondható, hogy körülbelül a jelenlegi finanszírozás duplájából lehetne európai szinten tartani a magyar filmet. Természetesen ebben nincsen benne az, ha megaprodukciók is készülnek magyar részvétellel.

Nemrég drámai adatok jelentek meg a közalapítvány pénzügyi helyzetéről, adósságállományáról. Hogy lehet, hogy mindez semmilyen formában nem kapott nyilvánosságot az elmúlt években?

Amikor az új kuratórium április végén elfoglalta a hivatalát, az informáltságunk megegyezett a filmes szakma és a közvélemény informáltságával a tekintetben, hogy körülbelül hárommilliárd forint a közalapítvány adósságállománya. Ha az ember beül egy többmilliárdos alapítvány vezetői székébe, pontosan szeretné látni, mi van a szekrényekben. A jelölési folyamat során, a kuratórium megválasztása idején maguk a filmesek is számtalan problémát soroltak föl az MMKA működésével kapcsolatban, mi pedig összesítve megkaptuk a jelölőbizottság által készített anyagot. Elengedhetetlennek látszott egy gazdasági, szervezeti és jogi audit lefolytatása. Sajnos, egy hónap múltán kiderült, hogy nem 3 milliárd körüli az adósságállomány, hanem – a december 31-i állapot szerint – 6,5 milliárd forint a banki hitelállomány, plusz 1,4 milliárd forint a szerződésekkel alátámasztott adósságállomány. Ilyenkor az ember valóban megkérdezi: hogy lehet, hogy ez nem derült ki idáig? Hiszen már 2005-ben meghaladta az 5 milliárdot a közalapítvány adósságállománya, ami egyre csak nőtt, 2009-ben például egymilliárd forinttal. Ezekről az adatokról azonban sem a közalapítvány akkori kuratóriuma, sem az MMKA-t felügyelő minisztérium, sem pedig a közalapítvány ellenőrző bizottsága nem tájékoztatta a filmes közvéleményt és a magyar társadalmat. Ha finom vagyok, akkor azt mondom: nem tárták a nyilvánosság elé a valóságot.

Az Állami Számvevőszék kétszer is jelezte a pénzügyi problémákat.

Csak részben, hiszen nem ez volt a feladata. A számvevőszék az MMKA működését vizsgálta, s a működéssel kapcsolatban emelt nem elhanyagolható kifogásokat. De nem likviditási szempontból vizsgálta a közalapítvány működését, annál is inkább, mert a financiális helyzetről a minisztérium minden évben részletes és valós tájékoztatást kapott. De valamiért mind a közalapítvány, mind a minisztérium vezetői úgy döntöttek, hogy nem kívánják megosztani az adatokat a nyilvánossággal.

A játékfilmes szakkollégium tagjaként nem volt rálátásod e folyamatokra?

2007-ig voltam e szakkollégium tagja. Semmiféle tudásom nem volt és természetesen nem is lehetett a gazdasági helyzetről, hiszen szaktanácsadóként egy adott filmes anyag elbírálására szerződtem. A likviditási helyzetről nekünk, akik külsős tanácsadók voltunk, semmiféle értesülésünk nem volt. Hogy a kuratórium (illetve 2004-től számítva a kuratóriumok) tagjai mit tudtak és mit nem tudtak, azt nem tudom megítélni, de azt hiszem, felelős tisztséget betöltő kurátorok alulinformáltsága amúgy sem lehet mentség.

Ma már világosan látszik, hogy az adósságállomány felhalmozódása két „történelmi” dátumra vezethető viszsza. Medgyessy Péter hivatalban lévő miniszterelnökként progresszíven emelkedő támogatást ígért a magyar filmnek a 2003-as, februári filmszemlén. Az MMKA akkori vezetése, sajnos, készpénznek vette az ígéretet, és olyan intenzív költési technikába fogott, ami még akkor is folytatódott, amikor kiderült: nem valósul meg a miniszterelnöki ígéret, és nincs is szerződésekkel alátámasztva. Már 2003-ban keletkezett egy 2,5 milliárdos adósság, s a következő évben sem fogták vissza a költekezést. Ráadásul 2005-ben pedig, mikor Bozóki András volt a kulturális miniszter, életbe lépett – akkori szóhasználattal – a tartalékképzés kötelezettsége. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a minisztérium – a törvényi keretek és szerződések ellenére – egy éven át egy fillért sem utalt át a közalapítványnak. Miközben a filmtörvény megalkotása egyértelmű parlamenti sikertörténet volt 2004-ben, a tartalékképzésre hivatkozva az MMKA akkori vezetősége a tárca közigazgatási államtitkárának közreműködésével kitalálta a banki utófinanszírozás technikáját. Ettől kezdve került kényszerpályára a közalapítvány. Az esedékes 2,8 milliárd forintot bankhitelként felvették, természetesen kamatok ellenében, és a következő évi finanszírozással garantálták az összeg visszafizetését.

És az állam erre bankgaranciát adott?

A minisztérium, ismétlem, közreműködött a szisztéma kidolgozásában, és jóváhagyta ezt a működést. A bankok számára a Magyar Mozgókép Közalapítvány jelentette a garanciát, mint állami finanszírozású szervezet. Az a gyakorlat alakult ki, hogy miután a filmesek megkapták filmjükhöz a kuratórium pozitív határozatát, a szerződés birtokában felkerestek egy-egy kereskedelmi bankot, és ők maguk vették fel a megítélt összegeket.

Mármint a filmes cégek?

Igen, a filmes cégek. Amit azért is fontos hangsúlyozni, mert ha ez a rendszer valamilyen okból összeomlana, akkor elsőként a filmes cégek, projektek és alkotók, akik kölcsönöket vettek föl – amelyek azóta sem lettek kiegyenlítve –, kerülnek inkasszó alá, és nem az MMKA. Lényegében minden filmes, aki az elmúlt erős öt évben filmet készített. Természetesen ők majd jogosan beperelhetik a közalapítványt, és meg is fogják nyerni a perüket két-három év múlva, s talán majd a pénzüket is megkapják. De addig az ő cégeikre vetik ki az inkasszót, az ő házuk és egzisztenciájuk mehet rá a hitelekre. Nem azt a kérdést teszem fel, hogy ki sajnálja őket és ki nem, hanem azt mondom, hogy egy állami közreműködéssel kialakított rendszer következményeként kerültek ebbe a helyzetbe, s azt is mondom, hogy filmesek nélkül nincsen magyar filmkultúra.

Előállhat ilyen helyzet?

Sajnos, igen. Látni kell, 2005-ben már az 5 milliárdot is meghaladta a közalapítvány adósságállománya, de ez a már akkor tarthatatlan likviditási helyzet nem sokban különbözött az ország állapotától. S tulajdonképpen ez a folyamat vezetett oda, hogy a kuratórium nem érezte már magára nézve kötelezőnek a felelősségteljes gazdálkodást, s minden évben növelte a hitelállományt. A minisztérium pedig, mint e szisztéma kialakításának részese, szintén nem érezte magára nézve kötelezőnek, hogy szigorúbb felügyeletet gyakoroljon, és megpróbálja lefaragni az adósságállományt. Ezért nem akarta egyik fél sem nyilvánosságra hozni az adatokat. Valóságos sokk-ként hatott – nekem személyesen is –, mikor egyszer csak kiderült, hogy az ismert 3 milliárd körüli adósságállománnyal szemben 7,9 milliárd forint a tényleges adósságállomány. Jelenleg az éves büdzséből egymilliárd forint csak a felgyülemlett adósságállomány fenntartására, a kamatokra megy el. Nem hiteltörlesztésre, hanem kamatokra! Ha nem tudja fenntartani a hitelállományt a közalapítvány, akkor a bankok büntetőkamatokat szabnak ki, és beindul az adósságspirál – ezt sokan ismerjük az ország sorsából. Vagy inkasszót vetnek ki a szerződő felekre. Ha ez a helyzet nem a konszolidációs tervünk alapján oldódik meg, akkor minimum az elkövetkező két-három év magyar filmes működése kerül veszélybe. A filmkészítők egzisztenciáján túl.

Milyen lehetséges megoldások kínálkoznak?

Az egyik lehetőség az lenne, természetesen, ha az érvényes törvények és szerződések ellenére 2005-ben visszatartott 2,8 milliárd forintot az állam odaadná a közalapítványnak. Ám az államot képviselő szereplők már nem ugyanazok, mint akik voltak, és valószínűleg naivitás lenne azt gondolni, hogy elfogadnák ezt a megoldást. A másik megoldás valamilyen egyszeri, külső tőkeinjekció lehetne. Amiben lehet ugyan reménykedni, de jelenleg nem sok realitása van.

S ugyan kitől mástól jöhetne a tőkeinjekció, mint a költségvetéstől, illetve az adófizetőktől?

Így van. Nem tagadom, amikor kiderült az auditok utáni helyzet, megdöbbenve ültünk itt, a kuratóriumi szobában, s még az is megfordult a fejünkben, hogy fölállunk a székünkből. Hiszen nem erre szerződtünk, filmszakmai kérdésekről szerettünk volna gondolkodni. De a kuratóriumban helyet foglaló kiváló gazdasági szakemberek is azt mondták, akkor okozunk kisebb kárt, ha maradunk a helyünkön és megpróbálunk elindítani egy konszolidációs folyamatot. Készült egy konszolidációs terv. Nagyon komoly spórolással és minden létező költség lefaragásával körülbelül három-négy év alatt elfogadható mértékűre állítható vissza az adósságállomány. Nem nullára, de elfogadható mértékűre. A konszolidációs tervet közzétettük az auditokkal együtt publikált intézkedési tervünk részeként. Sajnos, ezt a konszolidációs tervet húzta keresztül az a 1,5 milliárd forintos zárolás, amiről a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkára értesített bennünket.

Mennyire volt szükséges egyeztetni a minisztériummal a pénzügyi konszolidáció ügyében?

Amikor az audit első adatai már mutatták, hogy sokkal súlyosabb a helyzet, mint azt gondoltuk, tárgyalásokat kezdeményeztem a NEFMI felső vezetésével, és folyamatosan informáltam őket a kialakult helyzetről. Nemcsak az adósságállomány nagyságrendjéről, szerkezetéről, hanem arról is, hogy milyen következményekkel járhat a hitelállomány törlesztésének elmaradása. Úgy ítéltem meg, hogy eredményesek voltak a tárgyalásaink, értették a szempontjainkat. Ehhez képest meglepetésként ért bennünket az államtitkár úr levele az 1,5 milliárdos zárolásról, amit viszont nem előzött meg semmiféle konzultáció.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Eddig körülbelül 30 vagy valamivel több egész estés film finanszírozásához járult hozzá évente az állam. Ausztriában 6–12, Szlovákiában maximum 6, Csehországban körülbelül 8 filmet finanszíroznak évente, a magyarországi büdzsé többszöröséből. Az eddigi magyar támogatási stratégia a pénzek felaprózásához vezetett, ami, sajnos, meg is látszott a filmtermésen. A film nagyon konkrét műfaj, egyáltalán nem mindegy, hogy mondjuk két szereplő beszél arról, hogy odakint hatalmas csata dúl vagy magát a csatát látjuk a filmvásznon. Az európai arányokat idézve azt próbálom érzékeltetni, hogy körülbelül hány játékfilm elindításához lenne ésszerű hozzájárulnia a magyar filmes alapnak. Szerintem nemcsak kevesebb filmhez kellene hozzájárulni, hanem másféle szerkezetben kellene felhasználni a forrásokat. Európában és a nagyvilágban ma már nem lehet oly módon filmbüdzsét fölépíteni, mint ahogy az Magyarországon szokás. A marketing- és reklámköltségeket mindenütt beépítik a filmek költségvetésébe. Kivéve nálunk. S nemcsak azért nem nézi meg a magyar filmeket a magyar közönség, mert nincs hozzá megfelelő mozihálózat, hanem azért sem, mert nem tudnak a magyar filmekről. E problémákat mind-mind át kellene gondolni, mikor a támogatandó filmek számáról beszélünk. De, sajnos, most sokkal súlyosabb a helyzet, s jelenleg derűs vágyálomnak tűnik, hogy évente tíz egész estés film készülhessen.

Már idén is erre lehet számítani?

Jelenleg 8 film forgatása zajlik, illetve zajlott a közelmúltban, s természetesen a tervek szerint jövőre is készülnek filmek. Egy-egy filmes projekt előkészítése ugyanis olykor 3-4 évig is tart. A mostani zárolás organikus folyamatba avatkozott be: többéves előkészületeket, koprodukciós partnerek, európai pénzek megszerzését állíthatja le. Mondhatjuk azt, hogy ha leállítjuk a teljes magyar filmfinanszírozást – sajnos, most ez történt, illetve történik –, attól még 2010-ben elkészülhet néhány magyar film, és 2011-ben is lesz egy-kettő. A kérdés csak az, hogy 2012-ben, 2013-ban foroghatnak-e magyar filmek, mert azokat most kellene elindítani.

Ez a kényszerhelyzet elsorvaszthatja a magyar filmgyártás szellemi potenciálját, a műhelyeket, amelyek évente 25-30 filmet hoztak létre, köztük európai sikereket is elérő produkciókat.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy drámai módon beszélek, hadd térjek vissza oda, hogy mit is jelent a gyakorlatban az évi 5,1 milliárdos filmtámogatás. Több mint félmilliárd elmegy a nemzetközi tagdíjakra, kötelezettségekre, egy másik félmilliárd pedig terjesztési támogatásokra. Nem sorolnám föl újra azt a hatalmas feladattömeget, amely a közalapítványra hárul, csak emlékeztetek, hogy éves szinten kb. egymilliárd forint megy el ezekre. További egymilliárd forintot vonjunk le, mint kamattámogatási kötelezettséget. A kezdő 5,1-ből így marad 3,1 milliárd forint. Mivel a második fél évnél tartunk, marad ennek körülbelül a fele, 1,5 milliárd. Ehhez viszonyítsa mindenki a jelenlegi másfél milliárdos zárolást, úgy, hogy augusztus van.

Vajon mi lesz a sorsa ennek az összegnek?

Ígéretet kaptam a minisztérium felső vezetőitől, hogy megpróbálják megtalálni a kompenzáció forrását. A legutóbbi információk szerint biztató a helyzet… De visszatérve a zárolás következményeire: a film, természetéből adódóan, művészet és ipar is. Akkor tud egy ország filmkultúrája fölvirágozni, ha vannak megfelelően képzett filmes szakemberei, és akkor tud az ipar fejlődni, ha létezik egy széles gyártói-ipari bázis, amely elő tudja állítani a filmeket. A kettő összefügg.

A kiváló szakembergárda, ha nem tévedek, rendelkezésre áll.

A filmes ipar, ami a filmtörvény 2004-es hatályba lépése óta robbanásszerű fejlődésnek indult Magyarországon, elsősorban rájuk támaszkodik. De nem szabad összetéveszteni a filmes ipart s a nemzeti filmkultúrát, mert a két terület finanszírozásának nincs közvetlen köze egymáshoz sehol a világon. A filmes bérmunka lényege az, hogy főként tengerentúli cégek logisztikai és gazdasági megfontolások alapján kiválasztanak helyszíneket, ahol rentábilisan elvégeztetnek bizonyos forgatásokat. A 2004-es filmtörvény 20 százalékos adókedvezménye hatalmas filmgyártói fejlődést indított el Magyarországon. Budapesten és környékén mára a térség legjelentősebb stúdióhálózata épült ki, a nyugati lapok ezért tudósítottak az európai új Hollywoodról. De a bejövő bérmunka elsősorban ipari-gazdasági tevékenység, aminek nincs közvetlen hatása arra, hogy milyen magyar filmek készüljenek. Az elmúlt években beindult filmipari pezsgés, beleértve az évi 30 magyar film gyártását is, rengeteg szakembert juttatott munkához, mi több, hozzájárul egy új generáció szakembereinek kinevelődéséhez. Ha nincsen, vagy elsorvad ez a szakmai közeg, akkor a nemzetközi bérmunka sem jön hozzánk. Ha nincs jó állapotban az ország filmkultúrája, akkor nem hozzák ide a tengerentúli produkciókat. És ez fordítva is igaz: aki tehát a magyar filmkultúra jövőjén meditál, ma már nem teheti meg, hogy ne gondoljon arra a körülbelül negyvenmilliárd forintnyi, főleg tengerentúli bérmunkára, ami ily módon szoros összefüggésben van a magyar filmkultúra állapotával. És ha a magyar nemzeti filmgyártás leáll, akkor nemcsak a filmkultúránk hanyatlik, de kockáztatjuk a filmipari bérmunkákat is.

Mit gondolsz, kinek a feladata gondolkodni arról, hogy milyen legyen a magyar nemzeti filmipar?

Hogy egyáltalán létezik magyarországi nemzeti filmipar, az főként a filmtörvénynek, a húszszázalékos kedvezménynek köszönhető. A jelenlegi kormányzati politikából kiolvasható elképzelés, amely szerint a filmnek mint iparfejlesztési területnek a fejlesztési minisztérium a letéteményese, alapvetően helyes és jó irány. Csak nem szabad azt hinni, hogy a nemzeti filmkultúra fejlesztése azonos volna az iparfejlesztési kérdésekkel, ez nincsen így sehol a világon, s alighanem nem is lehet, hiszen az egyik egy kultúrpolitikai, támogatási kérdés, a másik pedig üzleti tevékenység. Nincsen olyan európai ország, ahol a kettő között átjárás volna.

Az MMKA tulajdonában és kezelésében van egy filmgyár, a Mafilm, a fóti és a Róna utcai ingatlanokkal. Ez a Budapest környéki öt filmgyár egyike, a kisebbek közül való. Mennyire veheti föl a versenyt a konkurenciával?

Nemcsak a filmgyár, hanem a Magyar Filmlabor is az MMKA tulajdona, elvileg tehát a filmelőállításhoz szükséges kapacitások és technológiák teljes vertikumát birtokolja a közalapítvány. A probléma az, hogy miközben a redisztribúció terén legalábbis felelőtlennek mondanám az elmúlt évek gyakorlatát, a közalapítvány birtokában lévő stratégiai vállalatoknál nem történt olyan fejlesztés, ami versenyhelyzetbe hozta volna őket. Igaz, felépült Fóton az új Huszárik Stúdió, ami fontos lépés volt a modernizációhoz, s ahhoz, hogy megrendeléseket kapjon a Mafilm. De semmi esély nem volt eddig arra, hogy nyereséget hozzanak e vállalatok. Sokkal költséghatékonyabb, radikálisabb stratégiát kell kialakítani a működtetésükre.

S a vagyonkezelési-iparpolitikai koncepció kidolgozása is a közalapítvány feladata?

Igen. Az előző kuratórium, számomra érthetetlen módon, magához vonta és magánál tartotta a vagyongazdálkodás feladatkörét. Amihez szerintem professzionális szakemberek kellenek.

Kik végezzék a vagyonkezelést?

Olyan szakemberek, akik számon kérhetőek, és garanciát vállalnak a cégek nyereséges működtetésére. Nagyobb nemzeti értéket képviselnek e vállalatok annál, mint hogy ráfizetéssel működjenek.

A Mafilmnek, ha nem tévedek, a másfajta léptékű etyeki Korda Stúdióval és a vadonatúj rákospalotai amerikai Raleigh Stúdióval kell versenyeznie.

Így van.

De hát ez majdhogynem lehetetlen.

Azért nem lehetetlen, mert nem csak hollywoodi megaprodukciók készülnek Magyarországon, s a Mafilm is megtalálhatja a maga partnereit. Mint ahogy meg is találta, csak nem működött eléggé hatékonyan. Kiélezett piaci verseny folyik, valóban, s nemcsak országon belüli gyártóbázisok és stúdiók, hanem régiók, országok között is. Mikor a parlament százszázalékos felhatalmazással elfogadta a 20 százalékos adókedvezményről is rendelkező magyar filmtörvényt, Csehország Brüsszelben megtámadta a döntést, hiszen az sértette az érdekeit. Tudható volt, hogy Magyarországra jön majd rengeteg produkció. S valóban így is történt. Brüsszel elutasította a cseh indítványt, s a híres prágai Barrandow Stúdió jószerével csak vegetált az elmúlt években, hiszen hozzánk jöttek a nagy külföldi produkciók, nem Prágába. Nem véletlen, hogy később minden régiós ország Csehországtól Lengyelországig és Romániáig létrehozta a maga filmtörvényét és bevezette a maga adókedvezményét.

Nem azért kellene lobbizni a kulturális tárcánál vagy a parlamentben, hogy a beszélgetésünk elején említett állami filmbüdzsé jelentősen megnőjön, s ekként a magyar film is versenyképesebb lehessen Európában?

De, abszolút. Csak, sajnos, a mostani azért nagyon nehéz kommunikációs helyzet… Többek között nekem is feladatom azért lobbizni, hogy a magyar filmfinanszírozás nagyságrendje megnőjön. De értem azokat a politikusokat is, akik a nemrég kiderült elkötelezettség-állomány ismeretében nem szívesen beszélnek keretbővítésről. És értem azokat a közembereket is, akik az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem kifejezetten pozitív kontextusban beszélnek a magyar filmről. Kialakult, sajnos, egy fajta negatív közítélet, rossz kontextus, amelyben evidenciaként hangzanak el olyan kijelentések, hogy a magyar filmek nézhetetlenek. Pedig rengeteg kiváló film készült Magyarországon az elmúlt években. Meg sok olyan is, ami jobb lett volna, ha nem készül el. A véleményalkotók többsége gyakran úgy ítéli meg a magyar filmeket, hogy nem is látta őket. És erről nem feltétlenül csak ők tehetnek. Magyarországon ugyanis összeomlott, megszűnt a filmterjesztés. Nincs a magyar filmkultúra érdekeit szolgáló mozihálózatunk. A magyar mozik csaknem kilencven százalékát üzleti alapon működő külföldi cégek birtokolják, amelyeknek csak kis részben vállalt feladata a magyar filmkultúra szolgálata. De még ennél is súlyosabb probléma, hogy sok helyen megszűntek a mozik. Javaslom, hogy aki magyar filmekről alkot véleményt, éljen bár Kiskunlacházán, Kecskeméten vagy Sopronban, menjen el a legközelebbi moziba, menjen el egy kis- vagy középtelepülés mozijába és nézze meg, milyen magyar filmeket vetítenek ott. Ugye, tudjuk, mit fog tapasztalni? Nincs mozi, ahova mehetnének, vagy ha van, nem játszik magyar filmeket. A filmterjesztés problémáit (is) szőnyeg alá söpörték az elmúlt években. Sehol a világon nincs ilyen pazarló gazdálkodás: több milliárd forintot invesztál az állam a filmes kulturális termékekbe, de azok nem jutnak el a fogyasztókhoz. Akkor lehet majd a magyar filmkultúra újraélesztéséről beszélni, ha a filmterjesztés problémáival is felelősen szembenézünk. Akárhány filmet lehet gyártani, ha azok nem jutnak el a mozikba.

Hát ez elég megdöbbentő helyzet.

Ami napról napra romlik. Nemrég vált meg filmszínházaitól a budapesti mozihálózat egy részét korábban fenntartó Budapest Film. Nem akarom itt és most az ő történetüket elemezni, noha sok tanulsággal járna. Könnyű azt mondani, hogy Csehországban egymillióhoz közelít egy-egy cseh film nézőszáma. Csakhogy ott vannak mozik, ahova elmennek a nézők, és megnézik őket. Magyarországon nincsenek. A magyar állampolgárok túlnyomó többsége olyan kulturális esélyegyenlőtlenségtől szenved, ami ellen semmit nem tud tenni. Egy közepes vagy kistelepülésen élő magyar gimnazistának esélye sincs arra, hogy találkozzon a klasszikus és kortárs magyar és nem magyar filmkultúra alkotásaival. Legalább két generáció nőtt már föl Magyarországon, akiknek a szocializációjába, az életvitelébe semmilyen módon nem épült be a moziba járás. Felmérni sem tudjuk, milyen következményei vannak mindennek, miközben a világon mindenütt felismerték, hogy a mozi nemcsak művészeti ág, hanem közösségteremtő hely is. Európában Írországtól Finnországig, Spanyolországtól Németországig és Lengyelországig digitális technikával újjáélesztik a mozihálózatokat, mert az önkormányzatok és központi kormányzatok felismerték a mozi közösségteremtő erejét, s e közösségteremtő erő visszahatását a települések és az egyes állampolgárok életminőségére.

Milyen szerepet szán az MMKA a közszolgálati televízióknak a magyar filmek forgalmazásában?

A drámai helyzet, amiről beszéltünk, nem kis részben azért jöhetett létre, mert miközben összeomlott a magyar filmterjesztés, lényegében nem létezett magyar köztelevízió. A káros folyamatok egyszerre zajlottak. Nyilvánvaló, hogy nem létezhet nemzeti filmgyártás közszolgálati televízió nélkül. Magyarországon sem. Tudomásom szerint erős törvényhozói szándékok vannak a tekintetben, hogy a köztelevízió legyen filmmegrendelő, s éleszszék újjá a játékfilmet, mint televíziós műfajt.

Az MMKA is előáll javaslatokkal?

Létezik kapcsolat a médiatörvény alkotói és a közalapítvány között. Párbeszédet folytatunk például a feladatmegosztásról. Bizonyos műfajokat jelenleg kizárólag a közalapítvány finanszíroz. Készülnek olyan animációs, dokumentum- vagy tudományos ismeretterjesztő filmek, amelyek semmilyen formában nem jelennek meg a mozikban. Ideális helyük, közegük a televízió lehet. Az elmúlt években azonban nem juthattak el a köztelevízió képernyőjére.

Vajon miért nem?

Mert egyik közszolgálati televízió sem működött közszolgálati televízióként. A rendelkezésükre álló forrásokat téves meggondolások alapján nem ilyen célokra fordították. Ezen a helyzeten radikálisan változtatni kell. Egyáltalán nem tartom elvetendő gondolatnak a feladatmegosztást. Úgy tudom, a médiatörvényben is kezdeményezik, hogy bizonyos műfajok finanszírozása a köztelevízióhoz kerüljön.

Megfogalmazta-e az új kuratórium a filozófiáját: milyen filmeket támogat?

Első dolgunk volt, hogy megfogalmazzuk, hogyan tarthatjuk meg és növelhetjük a magyar film európai rangját, s hogy hogyan találhat utat a film a magyar közönséghez. Nem olyan ördöngös dolog ez. Én nem hiszek abban, hogy közönségfilmre és művészfilmre szabadna felosztani a filmművészetet. Van jó film és rossz film. Európában sehol nem állítják szembe a művészfilmet a közönségfilmmel. Műfajokról szokás beszélni, zsánerfilmekről, filmdrámákról, vígjátékokról stb. A filmfinanszírozásnak elsősorban azokat a műfajokat kell támogatnia, amelyek nem tudnak megállni a piacon a saját lábukon. Hozzátenném, a Magyarországon közönségfilmnek kikiáltott alkotások sem álltak meg eddig a saját lábukon. Meggyőződésem, s a kuratórium is ezt vallja, hogyha alaposabban előkészített és finanszírozott fázisokban, professzionálisabb forgatókönyvek alapján készülnek a magyar filmek, akkor újra megtalálják a maguk közönségét.

Mikorra várható az új pályázati szisztéma, amelyben forgatókönyvi stádiumban prezentáció keretében ismertetik meg a filmterveket a gazdasági és marketinges szakemberekkel, valamint a sajtóval?

Reményeim szerint év végére ki tudunk írni egy új játékfilmes pályázatot, s jövő év elején már működhet az új pályázati rendszer. Ami egyébként Európában rég használatos, többlépcsős, pontrendszeren alapuló pályázati szisztéma.

Többször is megszellőztette a sajtó, hogy a nemzetgazdasági tárca keretén belül másfajta léptékű filmfinanszírozás jöhet létre.

Nem tudom, hogy megvalósul-e, de látok rá esélyt. S ha jól értem az erről szóló híradásokat, akkor többmilliárdos megaprodukciókról szólnak az elképzelések. Erre csak azt tudom mondani, hogy jót tehet a magyar filmkultúrának, ha ilyen megaprodukciók is létrejönnek, természetesen pluszforrások bevonásával. Ugyanakkor a jelenlegi bruttó 5,1 milliárd forintos éves finanszírozási kerethez képest a többmilliárdos nagyságrendű filmek létrehozása egyszerűen értelmezhetetlen. Ha nincsen pluszforrás, nem tudom, hogyan működhetne e rendszer.

A legújabb hírek szerint többpólusú magyar filmfinanszírozás alakulhat ki, s módosulhat a filmtámogatás szervezeti formája is. Mit gondolsz erről?

Azt, hogy a feladatcentrikus és stratégiai gondolkodás eljuthat egy ésszerű feladatmegosztáshoz is. Ha vannak olyan műfajok, amelyek ma már egyértelműen csakis a televíziózáson keresztül juthatnak el a nézőkhöz, akkor azt kell elősegíteni, hogy létezzenek, fejlődjenek ezek az alkotások, s nyilván a köztelevízióban legyen a helyük. Ha létezik központi akarat meganagyságrendű filmprodukciók létrehozására, akkor léteznie kell ahhoz rendelt forrásoknak is. Ha fontosnak gondoljuk a filmes bérmunkákat, márpedig remélem, efelől nincsen kétség, akkor szellemi és törvényi értelemben is biztosítani kell a környezetüket. Ezek egymást kiegészítő, egymás mellett élő feladatok, s természetesen létezhet olyan szervezeti struktúra, ami így, feladatokra lebontva segíti az egészet. Hogy ezen belül a nemzeti filmkultúra támogatása milyen formában történik, természetesen fontos, de nem kizárólagos kérdés. A közalapítványi létezés eddigi évei sok tanulsággal jártak: pozitívumokkal is, de nem kevés ellenkező értelmű tapasztalattal egyaránt. Tegyük hozzá: Európában sehol nem közalapítványként működnek a nemzeti filmalapok. Megítélésem szerint e tekintetben sincsen más utunk, mint az európai: olyan modern, hatékony európai attitűdű filmes nemzeti alapot kellene létrehozni, aminek a kiszámítható működése jó alapot jelentene egy, a magyar nézőket megszólító, s a magyar film európai sikereit folytató nemzeti filmkultúra finanszírozására.