Az például önmagában egyáltalán nem számít izgalmas kísérletnek, hogy a számítógépes kommunikáció felhasználásával készült szövegek az irodalom hagyományos csatornáin keresztül jutnak el az olvasókhoz. A kinyomtatott blog, az eredetileg az online olvasók előtt (esetleg bevonásukkal) elkészült mű kiadása könyvben, vagy (mint ennek a könyvnek az esetében) e-mail üzenetek összegyűjtése verseskötetbe: ilyenkor sem a szerzői és olvasói szerep, sem a szöveg státusa nem megy át semmiféle izgalmas változáson.

Ami Mezősi Miklós kötetét mégis erősen megkülönbözteti, az a költészethez (és általában az írásos kommunikációhoz) fűződő viszony: úgy megy szembe a költészet (ma érvényesnek tekintett) hagyományaival, hogy a lehető leghagyományosabb marad.

Ugyanis ha a költészet megszokott, bevett hívószavaival próbálnánk jellemezni Mezősi kötetét, nagy bajban volnánk. Le kell mondani arról, hogy a tájleírások finomságára, az érzelmek intenzitására, a sikamlós erotikára hivatkozzunk, vagy akár a nyelv játékának (vagy a költői nyelvi játékoknak) a megvilágosító erejéről beszéljünk. Eléggé nehéz lenne tehát Mezősit ilyen értelemben hagyományos költőként elhelyezni a mezőnyben. Szép versek? Tárgyszerű tömörség? A külső és a belső természet bebolyongása? A megszólalás varázsereje? Ezekről szó nincs. És nincs szó a szövegek nyelvének tanulságos vagy magamutogató boncolgatásáról sem; s bár a szerzőhöz nagyon is közel áll a nyelvi tréfa, a stiláris irónia meg a költői magatartásra való rákérdezés, ebbe a hagyományba sem volna besorolható. Ennek a mai hagyománynak sem folytatója.

Ugyanakkor nagy tévedés volna azt állítani, hogy ez hagyomány nélküli költészet volna –csak éppen egy (vagy több) másik, sokkal archaikusabb és mára már homályba vesző hagyományba kapcsolódik. Abba az antik tradícióba, amikor az ékes és mulatságos kommunikáció természetes eszköze volt a vers, amikor a költői megszólalás az érvelés közege, a többértelműségek játékos vagy jelentőségteljes átadásának csaknem mindennapi módja lehetett. És itt a megszólalást persze idézőjelbe kell tenni: hiszen a Mezősi-versek felidézte közlés éppen az írásos forma, a megírt levél, a köszöntő vagy akár az értekezés. Amiként az antikvitásban, Mezősinél is az alkalom az, amely minden szöveg hátterét megadja; ilyen vagy olyan okból ehhez vagy ahhoz az emberhez fordulok, ekkor vagy akkor – a későbbi korok irodalma megszabadult ezektől a kötöttségektől, mindegy, hogy Shakespeare kihez írta és milyen alkalomból szonettjeit, hogy kínjában vagy jókedvében írta-e balladáit Arany. Az alkalom helyett az attól elszakadó általános érvényesség jelenti az igazi értéket. Az utóbbi évszázadok alkalommentességéhez képest ez a váratlan visszafordulás, ennek a másik hagyománynak a kiaknázása és felhasználása teszi meglepővé Mezősi költeményeit.

Megannyi alkalmi vers, főleg levelek – éspedig az írásos kommunikáció ma már egyik legelterjedtebb formájában, e-mail üzenetek, avagy ahogyan a cím mondja, csatolt fájlok alakjában. Vagyis felhasználva, szolgálatába állítva a legújabb információs technológiát, valami nagyon ősi kommunikációs forma megvalósításaként. A költemények apró-cseprő mindennapi gondokat fogalmaznak meg, s e gondok között viszont éppen a vers áll kitüntetett, központi szerepben. Amikor éppen nem valakihez szól a vers, akkor gyakran magáról a versről szól, a verscsinálásról, a vers értékéről-értékeléséről, az olvasókhoz való eljutásról. Csakhogy mivel mégiscsak a régi hagyomány az, amelyhez a szövegek kapcsolódnak, hol ismert, hol meg igencsak furfangos antik formákban zengenek a versek, ironikus pátoszt és hasznavehetetlen költőiséget kölcsönözve a leginkább magánérdekű és múlandó mondandónak is. A (többek között) klasszika-filológus Mezősi pazar mesterségbeli tudással zsonglőrködik mindenféle antik versformákkal; azt hiteti el velünk, azt az illúziót kelti, hogy ekként megszólalni – az alkalmiságot nem kiküszöbölve, a klasszikus hagyományt ennyire komolyan véve – teljesen természetes, de főleg: izgalmas, érdekes, játékos gesztus, aminek nemcsak befogadása, de létrehozása sem jelenthet semmiféle problémát. A sorokban megbúvó csavarokat, a sokszoros szójátékok bonyodalmait talán csak sokadik olvasásra érzékeljük. Nem ezek csillognak az előtérben. És –újabb dimenzióként – feltétlenül szólni kell a hemzsegő intertextuális utalásokról, a klasszikus reminiszcenciákról, a költészeti tradíció fölényes birtoklását mutató utalásokról és idézetekről. Mezősi ezáltal is összekapcsolja az általa művelt, régi mintákhoz visszanyúló, s ezért nagyon is „egzotikus”, idegen, furcsa költészetet a költői beszéd ma érvényes hagyományával.

Ha valaki olyan szerencsés, hogy kapott már e-mailt a szerzőtől, gondosan őrizheti őket – bizonyára ugyanolyan élvezetes, mulatságos, minden ízükben átgondolt és elgondolkodtató darabok, mint amilyenek ebben a kötetben sorakoznak. De mivel Mezősi minden lehetséges olvasójával mégsem levelezhet, itt volt az ideje, hogy összeállítsa ezt a kötetet. Ez van itt előttünk, ódivatú módon papírra írva és bekötve; most már tehát nemcsak a kivételezettek olvashatják ezt a nagyszerű magánlevelezést. (Savaria University Press)