Lassan kinőjük az épületet
A Magyar Nemzeti Múzeum nem csupán a magyar történelem tárgyi emlékeinek első számú gyűjtőhelye. Az 1848-as márciusi forradalom fontos helyszíne volt, így azóta a nemzeti szabadság jelképe is. Timpanonján Pannónia nőalakja ül a trónón, jobbján a tudomány és művészet, balján a történelem és a hírnév, a jobb sarokban fekvő istenalak a Dunát, a bal oldali a Tiszát szimbolizálja. A magyarság kiemelten fontos tárgyait és műkincseit a XIV. századtól őrizték királyi gyűjtemények. Mátyás már kortárs képzőművészeti alkotásokat is vásárolt. A török elleni küzdelem szüneteiben dúsgazdag főuraink, a Nádasdiak, a Zrínyiek, az Esterházyak ritkasággyűjteményeket is fölhalmoztak kastélyaik kincsesházaiban. Amikor a felvilágosodás hatására az első nemzeti múzeumok alakultak, 1802-ben, Európában harmadikként, Széchényi Ferenc gróf adományából létrejött a Magyar Nemzeti Múzeum. Igazgatója ez év februárjától Csorba László egyetemi docens, az újkori magyar történelem, művelődéstörténet és egyháztörténet, valamint az olasz–magyar kapcsolatok történetének kutatója.
Kisgyerekkorom óta érdekelt a történelem. Talán azért is, mert családom évszázadokra visszanyúló hagyományait a fennmaradó dokumentumok alapján korán megismerhettem. Az egyik ükapám neves festőművész volt. A család egy része erdélyi székely származású, de vannak francia, spanyol, szlovák, cseh őseim is. Vagyis, jellemzően sokféle sors találkozott össze a mi családunkban is –ahogy persze a legtöbb családban ugyanígy, itt, Közép-Európában. A Rákóczi gimnáziumban remek történelemtanáraim voltak, de nevezetes egyéniség volt a magyartanárom is, Kovács Endre, akit tanítványai szép emlékkötettel is megtiszteltek. Ő nemigen szerette a romantikát, így Kossuthot, Petőfit kezdetben én is – az ő szemüvegén át – inkább csak nacionalista izgatóknak láttam. Az egyetemen azután egészen más horizontot rajzoltak fel Szabad György előadásai. Ő is ugyanerről a nemzedékről beszélt, de nála távlatos, európai államférfiakról hallottam – kinek van hát igaza? Mindkét tanárnál éreztem, hogy a meggyőződésük hiteles – nem tehettem hát mást, mint fölmentem az Országos Levéltárba és elkezdtem sorra ellenőrizni azokat a forrásokat, amelyekre Szabad György hivatkozott. És rá kellett jönnöm, hogy minden úgy van, ahogy mondja – a reformkor világáról adott képe hiteles, tárgyszerű, történeti értelemben igaz. De akkor honnan származik Kovács Endre igazsága? Így döbbentem rá arra, hogy a közben eltelt száz-százötven év hagyománya megváltoztatta az ismereteket az eredeti tényekről. Kovács Endre tanárom azt a hagyományt képviselte őszinte meggyőződéssel, amely Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Móricz Zsigmond, Németh László véleményére alapozott, míg Szabad György visszanyúlt az eredeti forrásokhoz, amelyek persze már a maguk korában sem feleltek meg annak a mítosznak, amely még Kossuth és Széchenyi életében e két heroikus alak köré fonódott. Fölismertem, hogy történeti értelemben Szabadnak van igaza, Kovács Endrétől pedig azt tanultam, hogy a későbbi korok miket is láthatnak bele, mit adhatnak hozzá az egyes személyiségek egykori életművéhez. Ezek az élmények azután végképp elköteleztek a XIX. század kutatása mellett. De „kirándultam” néha a XX. századba is, hol zsidóságtörténeti, hol olasz–magyar kapcsolati témák vizsgálata során. Ez a többszálú érdeklődésem nem múlt el, ma is rendre fölbukkan írásaimban és az egyetemi óráimon is.
Most is tanít?
Igen, minden csütörtökön vannak óráim az ELTE Bölcsészkarán. Tanári életem különleges élménye volt az az esztendő, amelyet vendégprofesszorként az Egyesült Államokban, az Indianai University campusán tölthettem. Pályám további alakulására azután mind nagyobb hatást gyakoroltak az olaszországi ösztöndíjak, a rendszeres levéltári kutatás Rómában, Torinóban, Firenzében, Bolognában. Hamarosan rájöttem, hogy ha igazán eredményes akarok lenni, akkor ott kell élni – például úgy, hogy kulturális diplomáciai állásra jelentkezem a Római Magyar Akadémiára. Ez a vágyam végül sikerrel járt: 1998-tól a családommal együtt kilenc évet tölthettünk el Itáliában. Nappal becsülettel végeztem a vállalt kulturális menedzseri munkát, a diplomata összetett tevékenységét – éjjel pedig folytattam a történészi munkát (már amennyire lehetett... azért valamennyire lehetett...). Az olaszországi évek során – negyven-ötven sikeres kiállítással, konferenciával, koncerttel stb. a hátam mögött, azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom – professzionális szervező is lett belőlem. Különösen sok örömet szerzett a magyar emlékekkel való foglalkozás, hiszen ebben történészi tudásom is érvényesült: emléktáblákat, szobrokat állíttattam, síremlékeket restauráltattam stb. Így kialakult egy fajta kulturális hivatalnoki és menedzseri tudásom is.
A tudós és a menedzser megfér egy személyben?
Hát valahogy úgy, ahogy Jókai írta Kisfaludy Károlyról: „amíg festett, pihent az írástól, amíg írt, pihent a festéstől...” De úgy érzem, nálam valóban szerencsésen összetalálkozik a kutató, aki egyben tanít is, és képes elmondani a viszonylag bonyolult tudományos igazságokat a mindennapok nyelvén, és ugyanakkor a szervező, aki tudja, hogyan kell biztosítást kötni, miképp kell „lepapírozni” az ügyeket, miképp kell költségvetést tervezni, miképp kell biztosítani a műtárgyak védelmének technikai feltételeit stb.
Régóta érlelődött önben, hogy megpályázza a múzeumi főigazgatói tisztet?
Már a római évek során fölvetődött, hogy a hazajövetelünk után mit csinálnék itthon szívesen – és persze akkor már éreztem, hogy képes lennék egy nagyobb közgyűjtemény vezetésére. 2007-ben, hazatérésemkor Glatz Ferenc akadémikus hívott a Történettudományi Intézetbe, fölajánlotta, hogy dolgozzam mellette, mint igazgatóhelyettes. Ez a kutatómunka szempontjából, nem kétséges, életem legragyogóbb korszaka volt: újra levéltárba jártam, megírtam egy új könyvet, részt vettem az intézet pezsgő szakmai életében. Közben eltelt másfél-két év, lejártak a nagy közgyűjtemények vezetői posztjainak korábbi ciklusai, így azt gondoltam: kutató remélhetőleg életem végéig lehetek, de ha komolyan veszem kulturális menedzseri terveimet, akkor most kell belevágni. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpályázom a Nemzeti Múzeum vezetői posztját.
Ez egy különleges intézmény. Milyen ambíciókkal érkezett, hogy méltón folytathassa a nagy elődök, Kubinyi Ágoston, Rómer Flóris, Pulszky Ferenc örökét? Belecsöppent egy mindenféle szempontból nehéz örökségbe.
Olyan történész vagyok, aki nem csupán szakkutatással foglalkozik, hanem népszerűsít is: írok rendszeresen az ismertebb lapokba, tévében-rádióban sokszor szerepelek. Ennek során folyton találkoztam azzal a problémával, hogy a múltból mennyi is él valójában? Hogyan is működik a „hagyomány”? És nap mint nap szembesültem azzal, hogy a hagyományt nem lehet „egy az egyben” megőrizni, mert akkor az élet kerékkötőjévé válik: tönkreteszi a jelent. A múltra állandóan rá kell kérdezni. A hagyományt mindig újra és újra kell értelmezni. Sem megőrizni, sem átadni nem tudjuk az újabb nemzedékeknek, ha nem formáljuk át. Az ambícióm motorja az, hogy – talán az előéletem miatt – úgy vélem, képes vagyok segíteni ennek a nagyszerű örökségnek a megújításában. Abban, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum úgy legyen „méltó régi, nagy híréhez”, hogy közben átalakuljon egy XXI. századi, profi kulturális intézménnyé.
Tudós munkásságának pontosan az a korszak a kutatási tárgya, amely ennek a múzeumnak magának is végigkíséri a történetét. Az intézmény története sem volt ellentmondásoktól mentes. Ez is egy fajta örökség. Az igazságot itt is fel kell tárni.
Igen, így van. A múzeum történetével foglalkozva döbbenhet rá az ember, hogy az a klasszikus modell, amelyben a múzeum megszületett, azok az elvárások, amelyekkel a társadalom és az állam egykor feléje fordult, a XX. század végére alapvetően és drámaian megváltoztak. A Nemzeti Múzeum –görög templomokat idéző formájával is – a nemzet iránti érzelmi-erkölcsi elköteleződés temploma volt, amelyben a közösség nagyszerű múltját idéző kiállítást végignézni majdhogynem vallásos rítus, szertartás, volt. Ennek révén a nemzet tagjai az egyetlen lehetséges, csodálatos igazság fényében ismerték meg önmagukat, így pszichológiailag mélyebben tudatosult az összetartozás élménye, röviden: az identitás. Nos, ez a kétszáz éves modell bukott meg a XX. század végére – röviden azért, mert egyszerűen ma már többet tudunk a múltról annál, semhogy elfogadjuk annak egyetlen érvényes „elbeszélését”, „magyarázatát”.
De nem „bukhatott meg” az intézménynek a közösségi emlékezet dokumentálásával, feldolgozásával, annak bemutatásával kapcsolatos funkciója. Hiszen bármit képzel magáról a nemzet, az azzal kapcsolatos tárgyi világot a nemzet múzeumának mindig meg kell őriznie a jövő számára.
Így van, pontosan. De ezt a feladatot manapság már nem lehet úgy megoldani, mint korábban. A XX. század második felének egyik legerősebb szellemi élménye, hogy a hagyomány szétesett: mintha a nemzet maga több nemzetből állna, és ezeknek a részeknek más és más lenne az örökségük. Mintha egyegy lámpás bevilágítana a múlt végtelen sötétjébe, de mivel mindenkinek más lámpája van, így mást és mást lát meg a múltból. Sok múlt lett hirtelen egymás mellett, sok bonyolult történet. Mi már ezzel a sokféle múltú nemzettel élünk együtt. A nemzet már nem tud egyetlen nagy kinyilatkoztatás, egyetlen nagy igazság formájában beszélni a saját történelméről, mert a különféle nemzetrészek, csoportok mást és mást tartanak fontosnak a közös múltból. Ebben a helyzetben olyan kiállításokat kell rendeznünk, amelyekben a múltról való különböző beszédeket állítjuk egymás mellé. Megpróbáljuk megértetni, hogy miért látjuk másképpen ugyanazokat az eseményeket, és ennek révén megkeresni a legkisebb közös többszöröst. Ilyen módon lehet talán új kohéziót teremteni a közösség tagjai között, amelynek összetartó ereje már nem a kanonikus, egyetlen igazság, hanem az a közös akarat, hogy a múltunkat együtt megértsük és erről folyamatos párbeszédet folytassunk. Úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum nagyszerű feladata, hogy ilyen szemlélettel rendezzen izgalmas és különleges kiállításokat a közösség múltjáról.
A múzeumi anyag, amelyet a nagyszerű elődök összegyűjtöttek, a történész szemével nézve mennyire teljes, mennyiben felel meg ennek a most említett, a párbeszédet kibontakoztató szemléletnek?
Hihetetlenül gazdag anyagról van szó, milliós nagyságrendű kincsről, amelyet ma is folyamatosan gyarapítunk. Ebben pedig „minden” benne van, vagyis bármilyen szemlélettel fordul felé az utókor, mindig fog találni a maga korának szemszögéből nézve jellemzőt, fontosat, érdekeset. Éppen amiatt, mert a változó korokban a muzeológusok is különféleképpen gondolkodtak a múltról, nagyon széles szemléleti skála alapján kerültek be a tárgyak a raktárakba. Hozzátehetjük, hogy érdekes módon ez a munka nem csak a „klasszikus múlt” szempontjából létezik. Ma már a muzeológusnak arra is gondolnia kell, hogy megőrizzen olyan tárgyakat, amelyek hűségesen ábrázolják a jelenlegi pillanatot az utókor számára, mert a jelen a jövő múltja. Ez a szerzeményezési munka tehát szükséges ahhoz, hogy a múzeum a jövőben is sikeresen tölthesse be hivatását.
A gyűjtemény nemcsak a tárgyak számát tekintve hatalmas, hanem a formákat, anyagokat nézve is. Gazdag a lapidáriuma (kőtár), nagyszerű a fényképtára, sok-sok dísz- és használati tárgy található itt. A múzeum történetének kétszáz éve alatt kialakult valamiféle rendszerezési struktúrája. Ez mennyiben felel meg a XXI. századi múzeumi követelményeknek?
A szakmai munka alapvető szerkezetét meghatározza a múzeum alaptevékenysége: a gyűjtés, őrzés, bemutatás hármas alapfunkciója. Észszerű változtatások csak úgy lehetségesek, ha e három alapvető funkció minél jobb teljesítését szolgálják. Másfelől a kultúra mindig új és új tárgytípusokat teremt, amelyek akár igen rövid idő alatt olyan jelentőssé válhatnak a civilizációs folyamatban, hogy el kell kezdeni gyűjtésüket; elég például napjainkban az audiovizuális és multimédiás tárgyanyagra gondolnunk. A modern technika ugyanakkor a klasszikus szerzeményezés – pl. a régészeti ásatások –területén is új helyzetet teremthet.
Ha már említette az ásatásokat, az utóbbi években jelentősen korszerűsödtek a kutatás eszközei. Így például különböző módszerekkel beleláthatunk a föld mélyébe. Száz évvel ezelőtt Móra Ferenc még fogta a kis ásóját és söprücskéjét, és azokkal kapirgált...
Most is kapirgál a régész a végén, természetesen – de előbb jön a légi fénykép, a fémdetektor és az exkavátor. Manapság törvény írja elő a nagyberuházások előtti kötelező régészeti feltárást. Ennek révén soha nem látott menynyiségű régészeti leletanyag áramlik a múzeumokba, amelyek idővel megváltoztathatják a korábbi gyűjteményi arányokat. Például jelenleg napirenden van, hogy a nagy római kori gyűjteményünkből kiváljon az a tárgyanyag, ami a Duna bal partjáról (tehát nem Pannóniából, hanem a Barbaricumból) került elő és amelyet Császárkori Barbár Gyűjteménynek nevezünk. Mostanra ez már olyan hatalmas mennyiséget tesz ki, hogy itt az ideje a szervezeti önállósításnak. De a XXI. század kihívásai nemcsak a gyűjteményszerkezetet érintik, hanem azt az alapvető mozzanatot is, hogy a múzeumi tevékenységnek jobban kell látszódnia a tágabb közösség számára. A múzeum a közösséget szolgálja, segít abban, hogy a maga múltját jobban megismerje – mert múlt nélkül nincs közösségi élet, nincs identitás. Az ember nem tudja önmagát elképzelni az időben, ha a múltjáról nincs valamilyen képe. Ugyanakkor a jelenben élő embereknek is be kell látniuk ezt a fontos összefüggést, és pénzt kell adniuk a múzeumnak. Fel kell fognia a kormánynak, az önkormányzatnak, az adózó állampolgárnak, hogy igenis érdemes az adójából erre adnia, mert ez végső soron őt szolgálja. E belátás megszületéséhez azonban ismeretekre van szükség. A modern demokrácia úgy működik, hogy az tud helyesen dönteni, akinek elegendő információja van. Tehát a múzeum feladata, hogy saját tevékenységéről megfelelő információt adjon a környezet számára. Ezt a fajta – mondjuk ki nyugodtan – reklám- és PR-tevékenységet profi módon kell folytatnia mindenkinek, ha azt akarja, hogy a polgárok belássák, érdemes pénzt adniuk erre a tevékenységre. A múzeum kommunikációjának modernizálása persze már elindult, de nyilván még nagyobb lendületet kell neki adni. Ebből a szempontból komoly modernizációra van szükség a Nemzeti Múzeumban is.
Ez azt jelenti, hogy az eddigi múzeumpedagógiai munka megváltozik? Megváltozik ezentúl a közönséghez való viszonyuk?
Nem, mert a múzeumpedagógia elsősorban nem a felnőtt állampolgárral, hanem a gyerekekkel foglalkozik. Bár annyiban persze ennek az „általános” reklámnak is része, hogy ha valakit gyermekkorában elvarázsol a múzeum világa, akkor felnőttként talán nem fog egyetérteni a múzeumok költségvetési támogatásának csökkentésével... Arra gondoltam az előbb, hogy minden intézmény, amely a szabadidő eltöltéséhez kínál programot, valamiképp versenyre kényszerül egymással. Az ember eldöntheti, amikor megáll az utcán, hogy múzeumba, cirkuszba, futballmeccsre vagy kocsmába megy.
Ehhez a becsalogatáshoz, milyen eszközei vannak a múzeumnak?
Ugyanazok, mint minden egyéb piacon működő intézménynek, szervezetnek. El kell érni azt szintet, hogy a mai információáradatban észrevegyenek bennünket. És ha tízmillió kell a láthatósági-hallhatósági küszöb áttöréséhez, akkor sajnos mindegy, hogy egymilliót költök rá, vagy kilencet – ugyanúgy kidobott pénz lesz, mert nem fogom elérni a kívánt hatást. Igenis, a tízmilliót akkor rá kell költeni. Ezt nekünk is végig kell gondolni. A legmodernebb, a profi médiajelenlétet igenis hozni kell, mert különben a legnemesebb, legfontosabb, legértékesebb kulturális üzenetünk egyszerűen nem jut el az emberekhez.
A múzeum a tárgyak segítségével fogalmazza meg kulturális üzenetét. A tárgyakat a Régészeti Tár, a Történeti Tár (középkori, újkori, legújabb kori főosztály), a Történeti Fényképtár, Éremtár, Történeti Képcsarnok (itt festmények és grafikák találhatók) őrzi – ez a felosztás ön szerint az érdemi munka jelenleg legoptimálisabb kerete?
Az, hogy a gyűjtemények tagozódása alapvetően az őrzött tárgyak anyagi-technikai sajátosságait követi, nyilvánvaló adottság. Természetesen mindenütt vannak átmenetek, köztes tételek, amiken lehet vitatkozni, hogy strukturálisan ide vagy oda tartozzanak. Például ilyen tárgy volt egykor a fénykép. A XIX. században még a festményeket, grafikákat, metszeteket őrző képcsarnok részét alkotta a fotótár, ám a XX. századi hatalmas képmennyiség rádöbbentette a muzeológusokat, hogy itt megszületett egy olyan méretű és mennyiségű adathordozó, amelyet a maga módján érdemes külön őrizni. Az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumnak saját történeti fényképtára van, jól mutatja, hogy elődeink fölismerték az idők szavát – amiként nem nehéz megjósolni, hogy a fényképtár hatalmas jövő előtt áll, ki fog bővülni és magába építi majd folyamatosan az újabb és újabb képi adathordozók gyűjteményeit is. De hozhatunk példát más területről is.
Elképzelhető, hogy a Történeti Fényképtár is kiválik a múzeum egészéből, mint ahogy kivált 1872-ben az Iparművészeti, 1896-ban a Szépművészeti Múzeum, vagy a Néprajzi Múzeum, amely 1973-tól került a Hauszmann Alajos tervezte igazságügyi palota épületébe a Kossuth térre?
Talán igen – bár ez ma még semmiképpp sincs napirenden. Az egykori főúri ritkasággyűjteményeket fölváltó nemzeti múzeum azt a döntő gondolati lépést tette meg, hogy kialakított egy víziót arról, hogy a nemzetnek, mint közösségnek milyen a történelme és ennek, kizárólag ennek a fő tárgyi és dokumentumanyagát próbálta összeszedni, megőrizni. Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy nincs szükség minden tárgyra a nemzet közösségi életének bemutatásához. Például a néprajzi tárgyaknak csak egy része országos jelentőségű. A kalotaszegi hímzés kétszázhuszadik részlete már a néprajzi kultúra szakproblémája, így érdemes létrehozni egy olyan önálló szakmúzeumot, ahol ezzel foglalkoznak. Vagyis a néprajzi tárgyak nem tűnnek el a Nemzeti Múzeumból, csak elég belőlük annyi, amennyi a teljes közösségi kultúrájának e szempontból való jellemzéséhez szükséges. Így ha lesz is valaha önálló Történeti Fényképmúzeum, a fotóanyag jelentős része mégis mindig része marad a Nemzeti Múzeum anyagának is, pusztán azért, mert bizonyos mértékben tárgyi hordozója a közösség össztörténelmének.
Mennyire teljes a gyűjtemény? Mennyire sikerült befoltozni azokat a lyukakat, pótolni azokat a hiányokat, amelyeket a főúri gyűjtemények esetlegessége okozott?
A kérdésre a válasz attól függ, hogy miképpen képzeljük el egy adott pillanatban a nemzet múltjának „teljességét”. A XIX. század elejének nemzetszemléletében például még a nemesi örökségnek volt óriási szerepe. A nemesség és a királyok, hercegek, grófok története jelentette a tulajdonképpeni történelmet. Az egyszerű nép életmódja, gazdálkodása, az anyagi kultúra elemi szintje ekkor még nem volt benne a múlt szemléletében. Ám később jöttek újabb korszakok, melyek fölismerték a népélet fontosságát, és ekkor a gyűjtés kiterjedt erre a területre is. Már nem csupán az uralkodói étkészletek, hanem a paraszti konyha edényei, vagy a polgári ruházat és tárgyvilág is bekerültek a múzeumba – és így tovább. Ahogyan a korok haladnak előre, és a történészek másként látják a múltat, úgy a szerzeményezési szempontok is megváltoznak. Így nem mondhatom azt ma, hogy mi betömködtük a lyukakat, megszüntettük a hiányosságokat, hiszen mindig csak egy bizonyos szemlélet szemszögéből látszik valami hiányosságnak. Nyilvánvalóan új nemzedékek jönnek majd utánunk, akik már a mi szempontjainkat érzik hézagosnak – és akkor majd megint más és más elképzelések alapján gyarapítják a gyűjteményt. És ez a folyamat így halad tovább, megállíthatatlanul.
Pollack Mihály főműve, ez a gyönyörű, reprezentatív palota mennyire alkalmas a hatalmas gyűjtemény őrzésére, feldolgozására és bemutatására?
Igazából csak az a baj, hogy lassan kinőjük az épületet. Számunkra most az a nagyszerű kihívás, hogy miközben érintetlenül megőrizzük ezt az építészeti örökséget, mégis ezek a falak között próbálunk meg a mai kor igényeinek megfelelő kiállításokat rendezni. Ezzel az adottsággal kell látványban olyan átütő erejű produkciókat létrehozni, amelyek maximálisan tiszteletben tartják az architekturális hagyományt, ugyanakkor ezen belül, ötlettel, játékossággal oldják meg azokat a kemény tudományos feladatokat, amelyek előttünk állnak.
A múzeum összetett munkáját hányan végzik?
Ha a hozzánk tartozó intézményeket (filiálékat), tehát az Esztergomi Vármúzeumot, a visegrádi Mátyás Király Múzeumot és a sárospataki Rákóczi-várat is hozzáveszem, akkor több mint 340 dolgozónk van, a kutatóktól a restaurátorokon át a biztonsági őrségig.
Új főigazgatóként dolgozott ki stratégiát, hogy eddig ez volt, ezután pedig ez lesz?
Nem volt rá szükség, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a pályázatomban megfogalmazott alapelvek és fejlesztési irányok nagy vonalakban harmonizálnak azokkal a középtávú stratégiai elképzelésekkel, amelyeket a múzeum munkatársainak ezzel megbízott csapata nem sokkal az érkezésem előtt már kezdett kidolgozni. Nyilvánvaló mindannyiunk számára, hogy a tudományos munkának megvannak a maga feltételei. Bármit, amit látványban a közönségnek mutatni akarunk, előbb szakmailag alaposan fel kell dolgozni. Ennek pedig két nagy részterülete van: az egyik a történészirégészi-muzeológusi feltárás-kutatás, a másik pedig a tárgy őrzését, megmentését szolgáló restaurátori munka. Ennek a komplex tevékenységnek a jövőjét természetesen stratégiai szinten is tervezzük munkatársaimmal.
Eljutottunk a bemutatókig. Az állandó kiállításokról mit mondhatunk?
Dicsérni jöttem Cézárt, nem temetni... De a viccet félretéve, nem bírálom az állandó kiállításokat, csak – sokakkal együtt – megállapítom: ideje megkezdeni a korszerűsítés munkáját. Maga az állandó tárlat bemutatása az egyik legfontosabb feladata a múzeumnak, hiszen az ifjúság jelentős része ennek révén szembesül először a magyar történelem egészével. A külföldi látogatók is kedvelik, mert itt rövid, de erős és érdekes benyomást kaphatnak a meglátogatott ország múltjáról. Ám beszéltünk már arról, hogy folyamatosan változik a történelemszemléletünk, így az állandó kiállítás legfőbb ellensége: maga az idő. Miközben fölépítése nagyon drága dolog, mégis, pusztán az idő múlása miatt előbb-utóbb maga is történelmi ereklyévé válik... Időnként tehát össze kell szedni magunkat, és pénzt, energiát kell arra koncentrálni, hogy az állandó kiállítást megújítsuk. Két feladatot látok ma nagyon sürgetőnek. Egyfelől az állandó kiállításunkból egy nagyon fontos korszak hiányzik: a honfoglalásé – ezt pótolni kell. Másfelől XX. század történetéről olyan gyorsan változik a tudásunk, hogy máris napirenden van ennek a kiállításszakasznak a korszerűsítése.
Milyen időszaki kiállításokat szeretne látni a Nemzeti Múzeumban?
Nem érzek abban problémát, hogy kihasználjuk az évfordulókat. Sokan sopánkodnak amiatt, hogy mindig évfordulókban gondolkodunk. Szerintem ahogy az emberi életnek, úgy a közösség életének is ezek valamiféle normális ritmust adnak. Hiszen senki sem tiltakozik azért, ha a születésnapját megünneplik... Így például az idén emlékezünk arra, hogy százötven éve halt meg Széchenyi István. Ez valóban jó alkalom arra, hogy a Nemzeti Múzeum méltó tárlattal idézze meg a korszakos államférfi alakját. Nem klasszikus életútkiállításra gondolunk, hanem – ahogy a cím sugallja: „Széchenyi világai” – az életműből kiemelünk néhány izgalmas mozzanatot, hogy szembesítsük vele a mai nemzedéket. Miben állt a gróf közéleti zsenialitása? Hogyan tudott betegen is sikerrel szembeszállni az önkényuralommal? Mikor milyen politikai célok érdekében akarták kisajátítani alakját és életművét? Ezekre a kérdésekre egy korszerű Széchenyi-kép megalkotása érdekében keressük a választ.
Gondolom, erre a bemutatóra különös figyelmet fog fordítani, hiszen tudományos kutatásának tárgya volt az életmű....
A főigazgatónak természetesen minden kiállításra különleges figyelmet fordítania... De itt kétségkívül az a helyzet, hogy ebben a kiállításban szakmailag mélyebben is részt tudok venni. De több más nagyszerű kiállítást is tervezünk. 2011 első felében hazánk tölti be az európai közösség soros elnöki tisztét. Mivel a nemzetközi eszmecserék egyik központi témája a víz lesz, „Víz – táj – társadalom” címmel átfogó kiállítást tervezünk a Kárpát-medence emberének a vizekkel való együttéléséről. Nagyszerű tárgyi anyag, szép és izgalmas installációk segítésével mutatjuk be, mi örömet vagy épp gondot okoztak a folyók és a tavak, hogyan formálta a közösség életét a vizekkel való együttélés, a folyamszabályozások, az árvizek, a termálvizek, és így tovább. Azután a harmadik nagy terv a „Felemelő évszázad” sorozatcímet viselő vándorkiállításhoz kapcsolódik. A következő másfél évben az országot bejáró tárlatnak az a központi gondolata, hogy személyes, családi történetek sorával mesél a XIX. századi polgárosodás máig ható eredményeiről. A központi anyag a vidéki állomásokon helyi „történetekkel” egészül ki. Ezzel kapcsolatban azt tervezzük, hogy 2011 második felében a törzsanyagot és a vidéki helyszínek anyagát, záróeseményként, együtt kiállítjuk a Nemzeti Múzeumban is. És természetesen folytatjuk a világhírű magyar fotóművészek életművét népszerűsítő tárlatok sorát. Tavaly Robert Capa művészetével ismerkedhetett meg a közönség, míg jövőre – párizsi partnerekkel együttműködve – André Kertész munkásságát mutatjuk be Budapesten.
A fotóműfaj előretörését érzékelhetjük a múzeumban?
Inkább azt mondanám, hogy a világfolyamatok kétségkívül hatnak miránk is. Tehát az, hogy az emberi kommunikáció az utóbbi évtizedekben erősen eltolódik a képi ábrázolás felé. Csökken az írott kultúra jelentősége és előtérbe kerül a kép. Ez egy általános világfolyamat, ami erősíti a fénykép jelentőségét, és előtérbe hozza a vele való foglalkozást. Nem csodálható tehát, ha világszerte növekszik a fénykép-dokumentum és a fényképműalkotás iránti szakmai érdeklődés – és ez a helyzet minálunk is.
A tárgyak jelenlegi bemutatási formája mennyiben felel meg a XXI. századi követelményeknek? Más volt a helyzet akkor, amikor elég volt egy tárló, egy falfelület vagy egy üvegajtajú szekrény, amelyben meg lehetett bámulni a műtárgyakat. Most a kép szerepének megváltozásával, valamint a képformálás és -megjelenítés eszközeinek gazdagodása folytán más lehetőségek is adódnak a múzeumi látvány alakításában.
Így van. Sőt, ez a lehetőség immár egyre kíméletlenebb szükségszerűség is, hiszen ha a környező világ fokozza a képi versenyt, akkor a múzeumnak is lépést kell vele tartania, különben nem tud érvényesülni a „látványgazdaság”-ban. Ebben az értelemben a történeti kiállítás is valamiképp látvány, amelynek olyan erősnek kell lennie, hogy bevonzza a látogatókat. És ez bizony – ahogy már volt róla szó – kőkemény anyagi kérdés. Mert ha ezt a látványt, mondjuk, csak egy művész tudja kitalálni, akkor azt a művészt nekünk meg kell fizetni. Nos, a Nemzeti Múzeumot is, mint minden költségvetési intézményt –talán nem árulok el vele titkot – jelentős elvonások sújtották, így vannak szakemberek, vannak ötletek, de az anyagiak sajnos javarészt hiányzanak.
Vannak lehetőségei a megfelelő anyagiak előteremtésére?
Nem sok, de persze megpróbáljuk kigazdálkodni. A múzeum gazdasági igazgatósága nagyon jól dolgozik, és elkötelezetten küzd azért, hogy a nehezedő feltételek ellenére, minden fontos alaptevékenységünket fenn tudjuk tartani. Bízom abban, hogy a kulturális politika irányítói előbb-utóbb kiszabadítják a múzeumokat a romló anyagi feltételek egyre reménytelenebb spiráljából, és a meglévő muzeológiai teljesítmény mellé biztosítják azokat az anyagi eszközöket, amelyek a méltó látvány létrehozásához kellenek.
Az épület megújult az utóbbi évek során. Milyen újabb lehetőségek vannak a gazdag anyag méltó őrzésére és méltó bemutatására?
A Természettudományi Múzeum kiköltözése után kiállítótérként hasznosíthatjuk a második emeleti teremsort is, amely József nádor – a múzeum egykori jótevője – nevét viseli. De nem csak a kiállításokra kell tér. Ha egy látogató bejön hozzánk és megnéz egy kiállítást, ahhoz már fáradt, hogy még egyet megnézzen. Ám ha lenne étterem vagy kávézó, ahol kényelmesen pihenhetne, ha lennének más funkciójú terek, akkor pihenni, kikapcsolódni, netán szórakozni tudna, és hamarosan újra kedvet kapna immár egy másik kiállítás megtekintésére. El kell gondolkodnunk azon, hogy milyen új tereket alakíthatunk ki a múzeumban és a Múzeumkertben, amelyekkel hosszabb időn át benntarthatjuk a látogatót. Ez aktuális feladat, dolgozunk rajta.
Ön szerint betölti szerepét a Nemzeti Múzeum? És ha nem tölti be, lehetne úgy alakítani, hogy betölthesse?
Nos, a modern világban ugyan érvényesül a globalizáció, az egységesülés folyamata, de a nemzet mint közösségi forma nemhogy nem tűnt el, de él, virul. Mivel pedig nem létezik közösség a saját múltjához való viszony nélkül, tehát nem létezik nemzet sem nemzeti múzeum nélkül. Széchényi Ferenc és József nádor nagyszerű alkotása ma is aktuális funkciót tölt be – olyat, amelyet semmilyen más intézmény nem tud betölteni. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a világ legcsodálatosabb képzőművészeti remekműveit idehozzuk Budapestre – erre való a Szépművészeti Múzeum. Az sem a dolgunk, hogy a magyar művészeti alkotások világszínvonalát, vagy épp a helyi ízeit, sajátosságait bemutassuk – erre való a Nemzeti Galéria. Ám ezek a jeles gyűjtemények sohasem fognak beszélni a magyar társadalom legsúlyosabb belső problémáiról – ez a mi feladatunk. Arról például, hogy mit jelent egy országnak, ha a területének a kétharmadát elcsatolják és ugyanakkor lakosságának a fele itt marad? Vagy, hogy mit jelent az, ha a lakosságnak egy jelentős része olyan iszonyatos szegénységben él, hogy azt kulturálisan nem képes feldolgozni, és ezáltal állandó konfliktusforrás épül be a közösség életébe és mérgezi azt folyamatosan? Még számos ehhez hasonló problémát említhetnék, a mi társadalmunk, a magyar nemzeti közösség gondjait, amelyek történelmi gyökereiről elsősorban a Nemzeti Múzeum tud beszélni a maga nagyszerű gyűjteményei révén. Mert főképp a mi feladatunk lehet arra ráébreszteni honfitársainkat, hogy azoknak a gondoknak, amelyekkel viaskodnak, javarészt a múltban rejlik a gyökere. Arra, hogy ha jobban megértik a történelmet, akkor könnyebben tudják kezelni saját helyzetüket is, és talán megoldásokat is találhatnak gondjaikra.
Ezek a feladatok az ön ambícióját is kiteljesítik?
Valóban szeretném, ha a Nemzeti Múzeum olyan kiállításokat rendezne, amelyek kulturális eseménnyé válnak Budapesten, olyanokat, amelyekre emlékeznek az emberek. Amelyek látogatása során rádöbbennek arra, hogy igen, rólunk szól a mese. Ha eközben valami megmozdul a látogató agyának és szívének mélyén – ha bekövetkezik a „múzeumi pillanat”: megindul a saját gondolataival folytatott párbeszéde. És ha végül kilép a múzeum kapuján, talán kicsit másképp, talán megértőbben tekint arra a világra, amelyben az élet útját járja.
