Könyvet – egyáltalán bármit – írni a rendészetpolitikáról, ráadásul nem valamely politikai oldal képviseletében, nem rendőrként vagy politikusként, hanem a születő-formálódó rendészettudomány alapjain, eleve különleges vállalkozás. Különleges, mert újszerű: elemző igénnyel, mindenekelőtt a rendészetpolitika társadalmi (azaz az érintett emberi közösségek viszonyaira gyakorolt) hatásait sorra véve olyasmit tesz, amit eddig Magyarországon senki. Ráadásul sokszor kíméletlennek ható kritikával, szókimondóan, ami egyébként semmi más, mint a tudományosság szigorú követelményei szerinti forráskutatás és -elemzés, s a feltárt tények, adatok sorba rendezése. Persze meghatározott, a szerző személyes értékrendjétől elválaszthatatlan logika mentén áll össze ez a rendszerezés. Hogy pontosan milyen értékrend mellett kötelezi el magát Krémer Ferenc, azt 1. fejezetben olvashatjuk: „…minden politikai elképzelést és döntést vagy nemdöntést igyekeztem abba az összefüggésbe helyezni, hogy miként járultak hozzá a demokrácia alapértékeinek kibontakozásához, vagy éppen miként rombolták le azokat.” Hogy milyen mennyiségű forrásanyaggal is dolgozott, mekkora könyvtárat mozgatott meg a szerző, ahhoz elég alaposan végignézni a felhasznált irodalmak jegyzékét. Kezet nyújtva ott álltam a parton, amikor az állhatatos kutató már-már elmerülni látszott az olvasmányokban, s segítségért kiáltott.

Különleges, mert bátor a vállalkozás azért is, hiszen aligha áll valami olyan távol a húsz éve tévelygő rendészetpolitikától, s egyáltalán az egész magyar rendőrségtől, mint éppen ez a kritikai attitűd. Még ezt a típusú, feladatorientált kritikát sem tűri a ma is erősen centralizált, hierarchizált, militáris felépítésű és átpolitizált szervezeti kultúra. Az elemzésből az derül ki, hogy inkább ennek az elavult struktúrának a bebetonozása jellemezte az elmúlt húsz évet, semmint a lebontása és demokratikus átalakítása. Innen nézve válik fokozatosan egyre érthetőbbé, hogy miért csak toldozgatásfoldozgatás mindaz, ami időnként látványos, ám csak a felszíni tünetkezelésre alkalmas intézkedések formájában történt és történik. Ha időnként, egy-egy kegyelmi pillanatban – amilyen egyébként maga a rendszerváltás, vagy azt követően 1994-ben a rendőrségi törvény megalkotása volt, pontosabban lehetett volna – vagy épp egy-egy személyhez köthetően voltak is gyenge kísérletek, ezek leküzdhetetlen akadályokba ütköztek. Annak a merev struktúrának a falaiba, amelyekből a diktatórikus államberendezkedésben született rendőrségi szervezeti kultúra felépült, s amelynek alapjain ma is áll. Pontosabban inog. Ennek rugalmatlanságát nyögi a rendőrség, s azok a rendőrök, akik tudnának (mert például megvannak hozzá a szakmai és szociális kompetenciáik) és szeretnének is (mert elkötelezettek a demokratikus értékek iránt) másként dolgozni. És minden következményét nyögjük mi, állampolgárok is, amikor nem bízunk a megtépázott presztízsű, korszerűtlen, lassú, bürokratikus és kevéssé hatékony rendőrségben, s valahányszor közvetlen kapcsolatba kerülünk vele, alávetettnek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Ezek a szakemberek azonban vagy nem jutnak szerephez, vagy ha mégis, akkor nem mernek kezdeményezni, mert értékeik, elveik idegennek hatnak, s az ezeken alapuló megoldási javaslataikat kiveti a rendszer. Így magányosan, ideig-óráig építgetik a rendőrség helyi házait (üdítő kivételként városi kapitánysági szinteken). Ahelyett, hogy ez a ház – vagyis a szolgáltatói rendőrségi modell – lenne az egész magyar rendőrség filozófiája. (A „rendőrség háza” a belga rendőrségi reform szimbolikus kifejezője, amelyet a maga teljességében a szerző egy tanulmányúton személyesen ismert meg. Nem kis része volt ennek az útnak mai nézetei kialakításában s e könyv megszületésében.) Ebben a modellben egészen más értelmet nyer(ne) az annyira áhított biztonság és rend fogalma is. Olyan tartalmat (azaz élhető közösségeket, városokat, falvakat) és formát (azaz az együttműködés, a tolerancia, az alkalmazkodás, a nyitottság, az egymásra való odafigyelés kultúráját), amely kompatibilis a demokráciával, s amelyet egyébként célként tűzött ki a rendszerváltó Magyarország is. Az 1. fejezetben a szerző egyetlen mondatba sűrítve fogalmazza meg ezt: „A rendszerváltás értelme egy humánusabb, élhetőbb társadalom létrehozása.”

A szerző azt ajánlja, hogy ha úgy érezzük, ez nem vált valóra, akkor nézzük meg, „mi minden történt, illetve nem történt mindazokkal az eszközökkel, normákkal, erkölcsökkel, intézményekkel stb., amelyek segítségével a társadalom humánusabbá tehető.” A rendőrség egy ezek közül, s ráadásul különösen fontos. A könyv arról ad kimerítően részletes és ijesztően pontos áttekintést, hogy a magyar rendőrséggel mi történt, illetve mi nem történt a rendszerváltás első húsz évében. Sőt, az utolsó fejezetben az is felsejlik, merre tovább. Mi várható a rendészetpolitikában: hatalomra jutva ki hogyan gondolja átalakítani a rendőrséget, hogyan kíván rendet tenni, biztonságot teremteni? S mindezt a 2010-es tavaszi országgyűlési választások égetően aktuális kontextusában… Miközben tudom, mennyit dolgozott: gondolkodott, olvasott, kutatott, tapasztalt, vitatkozott, átírt, kihúzott az eredeti szövegből, irigylem Krémer Ferencet, hogy meg tudta-merte írni ezt a könyvet. Mert nemcsak képességekre, de meglehetős bátorságra is vall ma erről a témáról ily módon írni.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik érteni vélik, mi zajlik a rendészetben és körülötte. Őket igencsak sok meglepetés éri az (egyébként csak nálunk) új megközelítés miatt. Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem tudják, mi a rendészetpolitika, úgy értem, igazán mi, és mi Magyarországon, mert ebből mindkettőre fény derül. Tanulságos összefoglalás nemcsak politikusoknak és rendészeti vezetőknek (nekik kötelező olvasmánnyá tenném), akik a mindenkori rendészetpolitikáért felelősek, hanem rendőröknek és civileknek, akik elkötelezettek egy demokratikus társadalom demokratikus rendőrségéért. Persze utóbbi nem létezhet az előbbi nélkül. Mindkettő ránk férne… (Napvilág Kiadó)