ELSŐ VITÁZÓ: Nemrég megjegyezte valaki, hogy a külföldi előadásokat egyszerű díszletben játsszák, a hazaiak között pedig sok a bonyolult és drága.

MÁSODIK VITÁZÓ: Várjunk, előbb tisztázzuk, hogy milyen színházakról beszélt. Gondolom, nagyszínházi produkciókról.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem csak. Stúdióelőadásokról is. Forgó daru lépcsővel, nézőtéri lelátó ráccsal, önálló képzőművészeti installációként fölépített szürreális lakás. Egyik sem tartozott szorosan a játszott darabhoz.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ami a forgószínpadot illeti, az utóbbi időben nálunk járt mindkét német színház, a hamburgi Thalia és a Münchner Kammerspiele azt használta.

ELSŐ VITÁZÓ: De milyen egyszerűen és hivalkodásmentesen. A hamburgiak Kennedy-előadásában csak a színészek lépkedtek rajta az amerikai életforma dinamikájának jelképeként. A münchenieknél egy vándor vurstlimutatványos sátra volt ráépítve.

MÁSODIK VITÁZÓ: És ezt egyszerűnek nevezi?

ELSŐ VITÁZÓ: Technikailag mindenképpen. Látványesztétikai szempontból is.

MÁSODIK VITÁZÓ: Bizonyára nem olvasta, hogy nálunk az Operaházban a forgószínpad annyira megbízhatatlanul működik, hogy nem is igen használják. Ha mégis, akkor a biztonság kedvéért kézzel indítják el.

ELSŐ VITÁZÓ: Ne az anomáliákra hivatkozzunk. A forgószínpad technikai minimum.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ezzel egyetértek. A két német színház nyilván olyan előadásokat visz vendégjátékra, amelyeket könnyű szállítani, és a fogadóhelyeken megvannak hozzájuk az alapfeltételek.

ELSŐ VITÁZÓ: A Nemzetiben játszottak, ott kacsalábon forgó színpad van. Elég baj.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ezt hogy érti?

ELSŐ VITÁZÓ: Úgy, hogy amit a kacsalábra terveznek, azt ha akarnák, se tudnák vendégjátékra vinni, mert szinte sehol sincsenek hasonló technikai kondíciók.

MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor ez nemcsak gazdaságilag pazarló, hanem a nemzetközi forgalom szempontjából is kontraproduktív. Ha csak a tervezők – és a rendezők – nem fogják vissza magukat.

ELSŐ VITÁZÓ: De akkor mi értelme a fölöslegesen beépített csúcstechnikának?

MÁSODIK VITÁZÓ: Most a túltengő díszlettervezést szorgalmazza? Ellentmond önmagának.

ELSŐ VITÁZÓ: Csak kiélezem az abszurd helyzetet. Fölhívom a figyelmet az értelmetlen pazarlásra.

MÁSODIK VITÁZÓ: A Nemzeti Színházban nem a színpadtechnika a legnagyobb pazarlás, hanem úgy, ahogy van, az egész épület.

ELSŐ VITÁZÓ: Pontosan. El tudja képzelni, hogy abból a pénzből hányszor lehetett volna megjavítani az Operaház forgószínpadát, sőt kicserélni az egész elavult színpadi berendezést?

MÁSODIK VITÁZÓ: Az már akkor elavult volt, amikor a nyolcvanas években beépítették. Nyugati technika helyett csak egy olcsóbb NDK-gyártmányra telt, mert a nézőtér aranyozására kellett a pénz. De ezt már megbeszéltük egyszer.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem lehet elégszer. A mi színházépítészetünk presztízsépítészet. A Nemzetire költött pénzen föl lehetett volna újítani egy sor színházat.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ez demagógia.

ELSŐ VITÁZÓ: Lehet. De attól még a Pécsi Nemzeti Színház összedőléssel fenyeget, az erkélye alá van dúcolva, és a díszlethúzót csak az imádság működteti. Kaposváron omlásveszély van. A Pesti Színház felújítása kilenc éve halasztódik, de csak arra került pénz, hogy kipofozzák az előcsarnokot (csúnyább lett, mint volt), és a díszleteket továbbra is a nézőtéren keresztül kell naponta ki-be hurcolni, amíg meg nem fordítják a belső teret, úgy, hogy a színpad az utcafrontra kerüljön.

MÁSODIK VITÁZÓ: A Nemzeti Színház akkor is elvitte volna a pénzt, ha nem a Soroksári úton, hanem az Erzsébet téren épül fel.

ELSŐ VITÁZÓ: De akkor nem szegényebbek lennénk egy színházzal, hanem gazdagabbak, mert azt szakemberek építették volna. Olyanok, akik értenek a színházhoz, és nemzetközi sztenderdek, sokszorosan kipróbált, gondosan ellenőrzött minőségi feltételek szerint tervezték. Nem rohammunkában, választási kampány részeként, propagandacélból hozták volna (csicsás) tető alá, mint a Soroksári útit.

MÁSODIK VITÁZÓ: A Bán Ferencféle, politikai terrorral – a szó szoros értelmében – földbe döngölt Erzsébet téri Nemzeti alighanem kivételes teljesítmény lett volna, de ezt már sohasem fogjuk megtudni. Nekünk nemigen sikerül a színházépítés, korábbi példa erre a győri Nemzeti impozáns tévedése.

ELSŐ VITÁZÓ: Az átépítés sem sikerül. A Katona, a Thália és a nemrég megnyílt tatabányai Jászai Mari Színház működtetői sokat mesélhetnének erről. Talán a Vígszínház kivétel.

MÁSODIK VITÁZÓ: Most, hogy Schwajda György elhunyt, aligha kerül sor az általa szorgalmazott kaposvári rekonstrukcióra.

ELSŐ VITÁZÓ: Lehet, hogy ő kiharcolta volna. De a színház százéves évfordulójára, 2011 őszére tervezett befejezés akkor is aggályos volt. A presztízsdátumok jelszavával kiharcolt építkezések általában elsietettek, és ezért szakszerűtlenek.

MÁSODIK VITÁZÓ: Valami átok ez a színházépületeinken, hogy rendre félresikerülnek?

ELSŐ VITÁZÓ: Gondolom, azért tette föl a kérdést, mert racionális magyarázatot vár tőlem.

MÁSODIK VITÁZÓ: Bízom benne. Elég jól és elég régóta ismerem önt ahhoz, hogy tudjam, van véleménye.

ELSŐ VITÁZÓ: Kétségtelenül van. Úgy gondolom, hogy bár szavakban nagyon szeretjük a színházat, költői módon emlegetjük, sőt filozófiai közhelyeket hangoztatunk róla…

MÁSODIK VITÁZÓ: Például azt, hogy színház az egész világ. Shakespeare után szabadon.

ELSŐ VITÁZÓ: Túlságosan szabadon. Ha már itt tartunk, az Ahogy tetszik ből származó szlogent, illetve Szabó Lőrinc fordítását nemcsak elkoptattuk, hanem torzított értelemben használjuk.

MÁSODIK VITÁZÓ: Miért? „All the world’s a stage”, mondja Shakespeare.

ELSŐ VITÁZÓ: Pontosan. Az egész világ egy színpad.

MÁSODIK VITÁZÓ: Na és? Mi a különbség?

ELSŐ VITÁZÓ: A színpad a színház része. Shakespeare a metaforájával azt fejti ki, hogy az emberi élet hasonlít ahhoz, ahogy a színész eljátssza a szerepét. Van eleje, közepe, vége. Mi is föllépünk az élet színpadára, aztán lelépünk róla. Születünk, élünk, meghalunk. Ennyi.

MÁSODIK VITÁZÓ: És Szabó Lőrinc verziója mennyiben volna más?

ELSŐ VITÁZÓ: A „színpad” konkrét, metafora létrehozására alkalmas tárgy; a „színház” tágabb, általánosabb, absztraktabb fogalom, önmagában is metafora. Az „egész” szónak a mondatban elfoglalt helyén tágító, kiszélesítő, emfatikus hangsúlya van. A „Színház az egész világ” így azt (is) jelenti, hogy a világon minden színház, hogy úgy mondjam, színházból áll, mindenki színházszerűen viselkedik, színházat játszik.Shakespeare-nél nem erről van szó. Ráadásul a bulvármédia üres klisévé koptatta az idézetet, sőt, a megcsonkításával – „színház az egész…” –még tovább lírizálta, szenvelegte, színezte, míg végül egészen lila nem lett.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem győzött meg teljesen, legföljebb annyiban, hogy a shakespeare-i eredetihez közelebb áll „a világot jelentő deszkák” kifejezés, amit szintén szoktunk használni. De térjünk vissza oda, ahonnan eltérítettem. Ön szerint szavakban lelkesedünk a színházért…

ELSŐ VITÁZÓ: …miközben elhanyagoljuk. Képesek vagyunk templomként emlegetni, noha a legkevésbé sem az, és annyira sem tiszteljük, mint egy megbecsült munkahelyet. Hiába beszélünk szent színpadról, vagy ahogy ön mondja, a világot jelentő deszkákról, ha közben nem szeretjük felmosni.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ez megint valami metafora?

ELSŐ VITÁZÓ: Szó sincs róla. Jochen Breiholz, aki a rigai vendégrendező Andrejs Zagars mellett A rózsalovag operaházi előadásának dramaturgja volt, mondta a vele készített interjúban, hogy egy jól működő operaházban a színpadot naponta kétszer-háromszor felmossák, és ez mindenki számára természetes, mert hozzátartozik a művészek egészségéhez és biztonságához.

MÁSODIK VITÁZÓ: Gondolom, a por miatt. Úgy véli, rejtett kritikát gyakorolt?

ELSŐ VITÁZÓ: Nem tudom, de számomra ez jelképes, és ha már a port említi, a megjegyzés arról is szól, hogy egy színház működéséhez mindenkinek magától értetődően, összehangoltan és szakszerűen kell hozzájárulnia, hogy ne kerüljön por a gépezetbe.

MÁSODIK VITÁZÓ: Erről eszembe jut egy Bodó Viktor-interjú. Azt mondja, itthon a Katonában nagyon jó a műszak, de máshol eleve kijelentik, hogy nem tudják megcsinálni, amit kér, viszont Grazban külön szakértői vannak a speciális effekteknek, és például a pirotechnikus általában este hétkor benn van a színházban, akkor is, ha két órát kell várnia, amíg az előadásban sor kerül az általa felügyelt effektre. Ez az odaadás inspirálja a rendezői fantáziát, a kelletlenség pedig értelemszerűen lelohasztja.

ELSŐ VITÁZÓ: Ez a példa is, akár a színpad felmosása tökéletes metafora a kétféle színházi mentalitásra. Tűz és víz.