Az ok és az okozat

Tódor János vitatja azon tézisünket, hogy részben a 2006-os, 2007-es események vezettek a konfliktus eszkalációjához: „a 2006 ősze óta tapasztalható szélsőjobbos akciókat, az Olaszliszkán történteket követő rasszista reakciókat, a Magyar Gárda színrelépését vélik tehát a politológusok azoknak az okoknak, amelyek »átszakították a gátakat a magyar nyilvánosságban«, és a szélsőjobbos kirekesztő és neonáci nézetek nyílt artikulációjához vezettek. E sorok írója, aki a rendszerváltás kezdete óta szem- és fültanúja volt nem egy szkinhed és/vagy neonáci attaknak, riportok tucatját írta cigány családokat ért Molotov-koktélos és egyéb támadásokról, nem osztja a fiatal kutatók véleményét, már ami a „gátszakadás” időpontját és okait illeti”.

Nem érdemes hosszan elidőzni ennél a pontnál, de nem is hagyhatjuk szó nélkül, hogy a cikkben többször megjelenő „fiatal kutatók”-ra való utalással Tódor János burkoltan a tekintélyi érvelést emeli be okfejtésébe. Ennek a „tiszteletre alapozó érvelésnek” („argumentum ad verecundiam”) a jellemzője, hogy nem a vita tartalmával kapcsolatos, hanem annak szempontjából irreleváns tényezőkkel (adott esetben a vitapartnerek életkorára való hivatkozással) igyekszik saját igazát alátámasztani. A felvilágosodás gondolkodói (többek között Descartes és Locke) néhány száz éve már kimerítően értekeztek arról, hogy az észérvek vitájában ilyen mankókat használó érvelés miért hibás és megengedhetetlen. A konkrét példánál maradva, magasabb életkora miatt még nem lesz senkinek automatikusan igaza; és nem igazán érthető, a szóban forgó kérdésekben a releváns állásfoglalás miért is lenne életkorhoz kötött. Ezzel a bujtatott tekintélyi érvvel tehát nem is érdemes foglalkozni, nézzük most magukat az állításokat.

Tódor János szerint azért cseréljük az okot az okozattal, mert „a valódi problémák korántsem 2006-tól datálhatók: Olaszliszka és a Magyar Gárda nem ok, hanem következmény (okozat), mint ahogy az utcai zavargások (amelyek egyébként sem elsősorban rasszista indíttatásúak, sokkal inkább pártpolitikaiak) is azok”. Csakhogy nem állítottuk, hogy ezen események nyomán változott át gyökeresen a magyar társadalom, és vált nyitott és toleráns közösségből elutasítóvá és kirekesztővé. Amennyiben Tódor János figyelmesen elolvasta volna kritizált tanulmányunkat, feltűnt volna neki, hogy a romaellenességet egyáltalán nem kezeljük nóvumként: „Az utóbbi harminc év hazai előítéletkutatásainak gyakorlatilag egybehangzó megállapítása, hogy a hazai kisebbségek közül a legerősebb ellenszenv a romákat sújtja. Ebből fakadóan hazánkban a roma kisebbség van leginkább kitéve a nyílt előítéleteken alapuló diszkriminációnak is, amely számos területen érvényesül”. Azt sem állítottuk, hogy „a valódi problémák 2006-tól datálhatók”, azt viszont igen, hogy az említett események (Olaszliszka, utcai zavargások, gárdaalakulás) hozták felszínre és erősítették fel a korábban is létező társadalmi problémákat. Észre kell venni, hogy nemcsak az előítéletek formálják a közbeszédet és a társadalmi eseményeket, hanem a közbeszéd és a közéleti események is visszahatnak az előítéletekre –mind azok tartalmára, mind manifesztálódásuk lehetőségeire. A „cigánybűnözés” fogalmának Jobbik általi újraértelmezése és beemelése a politikába például nemcsak visszatükrözte, de formálta is a társadalom gondolkodását.

Az említett jelenségek jelentős szerepet játszottak abban, hogy a korábbi „fékeket” és társadalmi kontrollmechanizmusokat kikapcsolva és nagy nyilvánosságot biztosítsanak a nyíltan előítéletes, rasszista véleményeknek. Az olaszliszkai lincselés, majd a veszprémi gyilkosság sokak szemében bizonyítékul szolgált a „cigánybűnözés” létezésére. Ezt a Jobbik és más szélsőséges mozgalmak maximálisan ki is használták –ahogy azt Tódor is kifejti például a Gój Motorosok példáján. Ezen esetek után a nyilvánosságban túlsúlyba került a romákat és a bűnözést összekapcsoló érvelés, és elhalkultak az ellenvélemények. A 2006-os őszi utcai zavarásokat követően a média érdeklődése megnőtt a szélsőjobboldali „celebek” iránt (Morvai, Vona), akik onnantól kezdve címlapokon és főműsoridőben propagálhatták nézeteiket. A Magyar Gárda megjelenését követően a Jobbik korábban nem látott nyilvánosságot kapott, és így plusz lehetőséget arra, hogy romaellenes ideológiáját terjessze. Ráadásul a Magyar Gárda extrém hatékonynak bizonyult a helyi politikai tagtoborzásban is (ezen a ponton ismét ajánljuk a szerző figyelmébe az interneten könnyen fellelhető 2009-es Látlelet tanulmányunkat, mely ezt a kérdést nagy terjedelemben járja körül). Mindezek ismeretében Tódor János gyakorlatilag azt állítja, hogy a pártok retorikája és a média nem hatnak a társadalomra, csak visszatükrözik annak gondolkodását. Ez az állítás pedig szembemegy az elmúlt jó pár évtized társadalomtudományi kutatásainak eredményeivel.

Tódor János szerint a probléma helyes megközelítése a következő: „Tudomásul kell vennünk (és egy pillanatra sem szabad beletörődnünk), hogy egy súlyosan előítéletes, antiszemita és irredenta hagyományokkal terhelt országban élünk, ahol a (mindenkori) politikai elitnek kisebb gondja is nagyobb (volt) annál, hogy szorgalmazza a szembenézést a történelmi tényekkel, a leszámolást az önfényező (öncsaló) hazugságokkal”. Ezen állításokkal magunk is csak maximálisan egyetérteni tudunk. Nem véletlen, hogy saját magunk is igen hasonló gondolatokat fogalmaztunk meg, többek között éppen a Tódor által kritizált tanulmányunkban: „A magyar társadalom előítéletessége tág mozgásteret ad a hazai szélsőjobboldali politikai mozgalmaknak, melyek éppen a kisebbségi csoportokkal szembeni ellenérzéseket próbálják kanalizálni és artikulálni, illetve saját nemzeti elkötelezettségüket a kisebbségi csoportokkal szemben megfogalmazni. (…) Hazánkban a legkomolyabb etnikai problémát egyértelműen a cigányellenesség jelenti, mely a lakosság többsége számára nyíltan vállalt, élő és könnyen aktivizálható vélekedés. (…) A hazai szélsőjobboldal politikai lehetőségeit éppen az javítja, hogy a pártoknak nincsenek kialakult válaszaik és politikai megoldási javaslataik a kisebbségi csoportokkal (különösen a cigányokkal) kapcsolatos társadalmi problémákra.” Mint később látni fogjuk, az „egy pillanatra sem szabad beletörődnünk” elvének a későbbiekben éppen maga a szerző mond ellent.

Tódor János meglehetősen egyszerű és erősen ideologikus magyarázatot ad a probléma gyökerére: „a posztkapitalista tömegdemokráciák csődje mutatkozik meg mindabban, ami nálunk is nap mint nap történik. (Erről persze, az egy Tamás Gáspár Miklóst leszámítva, senki sem beszél, mint ahogy a kizsákmányolás is szitokszónak minősül. A világgazdasági krach most megmutatta, miféle csodákat rejt még számunkra is a hőn áhított kapitalizmus”. Tódor okfejtése ismét a túlegyszerűsítésen és az abszolutizáló magyarázatkísérleteken bukik el. Nehéz lenne belátni, hogy ha a „posztkapitalista tömegdemokráciák csődje” az oka a problémáknak, akkor miért jelentkeznek az etnikai problémák teljesen más intenzitással és formában a különböző demokratikus rendszerekben szerte a világban, és miért mutatnak egyes helyeken javuló, máshol romló tendenciát. Ideje lenne tudatosítani, hogy a magyar cigánykérdés nem valamiféle világtrend megnyilvánulása, hanem a régióra és hazánkra jellemző probléma. Így az okokat is érdemes helyben keresni (ahogy azt egyébként Tódor is teszi, amikor fent a magyar társadalom történelmileg rögzült jellemzőiről ír).

Anakronizmus vagy divat?

Tódor János kritikáit a következőkkel folytatja: „A Political Capital másik kapitális szamársága, hogy a szélsőséges politikai magatartást – amit radikalizmusnak nevez, ezáltal a kifejezést is degradálja, mintha a radikalizmus kizárólagosan a náciknak lenne fenntartva, és nem lehetne pozitív tartalmú – egyfajta „divattrendnek” aposztrofálja. Neonácinak lenni nem divat, hanem állapot. Mint ahogy bigott kommunistának is. No és mindkettő rendkívül atavisztikus, ósdi és idejétmúlt. Már csak ezért sem lehet divatos. Korszerűtlen, önmagát túlélt valami, mint a kapitalista többpárti, parlamentáris demokrácia. Amelynek egyébként a terméke. Hol van ezekben a radikalizmus?”

„Fiatal kutatókként”, „ifjú fővárosi politológusokként” nem vesszük (nem is vehetnénk) arra bátorságot, hogy Tódor János állításait hozzá hasonló stílusban minősítsük, de a leírtak mellett mégsem mehetünk el szó nélkül. Először is, a hazai (és nemzetközi) szélsőséges mozgalmak illetve a témával kapcsolatos szakirodalom ismeretének teljes hiányáról árulkodik az a kitétel, mely teljesen elutasítja a szélsőjobboldali mozgalmak divattrendként való értelmezését, mondván: „Neonácinak lenni nem divat, hanem állapot”. A mondat második fele számunkra értelmezhetetlen, az elsőt pedig igen könnyű megcáfolni két irányból is: az ideológia és a szubkulturális viselkedésminták oldaláról.

Az ideológiát illetően sajnálatos módon ismét a túlegyszerűsített megközelítés vezeti Tódor Jánost téves következtetésekre. Bármilyen kényelmes és egyszerű is ugyanis minden szélsőjobboldali mozgalmat automatikusan „neonáciként” címkézni, a mai szélsőjobboldali mozgalmak ennél jóval sokszínűbbek és heterogénebbek. Ajánljuk a szerző figyelmébe Tamás Pál kiváló, éppen a Kritika hasábjain megjelentetett kétrészes írását a témában 2, amely egyértelműen rámutat, hogy az új szélsőjobboldali csoportok többsége nem neofasiszta, hanem neopopulista, ami többek között is jelenti, hogy szándékoltan népszerű témákat vetnek fel, hatásos és közérthető retorikát alkalmaznak, és jóval hatékonyabbak a tömegmobilizációban, mint neofasiszta társaik. „A színre lépett új formációk két csoportba oszthatóak. Az elsőbe neofasiszta pártok tartoznak, a másodikba a neopopulisták (…) az elsőkre nem érdemes túl sok időt vesztegetni. Az öreg hűségesek lassan kihalnak [legtovább még a nyugdíjas falangisták bírják Spanyolországban, de hát az ő világuk a többieknél később is bukott meg].”

Bár egyes szimbólumaiban és retorikai elemeiben a Jobbik (és főleg a Magyar Gárda) épít a fasizmus iránti nosztalgiára, súlyos tévedés a Jobbikot a neonáci szervezetek közé sorolni. A neonáci szervezetek (mint amilyenek például a Vér és Becsület) szinte minden országban létező, rendszerint maroknyi szervezetek, melyek nem törekednek tömegbázis építésére, és nem is fogadják el a politikai rendszer kereteit (pl. általában nem indulnak a választásokon, hanem például erőszakos hatalomátvételben gondolkodnak). Társadalmi beágyazottságuk és hatásuk rendszerint elhanyagolható, a politikai rendszerre nézve nem jelentenek komoly fenyegetést. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a fasizmustól sem állnak távol a divatteremtő törekvések. Ez persze trivialitás, ha a látványos náci tömegjelenetekre, például Leni Riefenstahl fő művére, Az akarat diadalára gondolunk. Ajánlott olvasmány a témához Susan Sontag „Fülbemászó fasizmus” című tanulmánya3, mely részletesen elemzi a fasizmus esztétikáját és annak önmagán túlmutató jelentését: „a náci művészet egyszerre buja és eszményítő. Az utópista esztétika (testi tökéletesség, az identitás mint biológiai adottság) eszményi erotikát feltételez: a szexualitás átalakul a vezető mágneses vonzerejévé és követőinek örömérzetévé. A fasiszta eszmény: a szexuális energiát „spirituális” erővé kell átalakítani, a közösség javára. Az erotikus lény (azaz a nő) mindig jelen van, mint kísértés, és a kísérletre adott legcsodálatraméltóbb válasz a szexuális ösztönzés hősies elfojtása.” Bálványkövetés, mozgalom, szexualitás, póz – mi ez, ha nem divat? Manapság, az egymást követő retróhullámok korában azt is jól láthatjuk, hogy ósdinak és elavultnak tartott dolgok is könnyedén megtalálják a visszautat a divat főáramába.

A Jobbik azonban nem neofasiszta, hanem sokkal inkább inkább modern, neopopulista párt, mely a közhatalmat a demokratikus rendszer keretein belül akarja megszerezni, amihez tömegtámogatást kell szereznie. A legnépszerűbb témákra (ezek ma nálunk a „cigánybűnözés” és a „politikusbűnözés”) adott leegyszerűsített válaszokból épít politikát, és ideológiai üzeneteit rövidre zárt üzeneteiben, közérthetően, szimbolikus politikai eszközökkel és az új kommunikációs csatornákat kiterjedten alkalmazva juttatja célba, és rendkívül hatékony a mozgósításban. Ebből a szempontból kifejezetten ideológiai divatteremtésre törekszik: a sokak által elfogadott eszmékből valami újszerűt, fiatalosat, de mégis ismerőset akar teremteni – mint egyébként a neopopulista pártok szerte a világon.

A „divatteremtés” fogalmát mi azonban ennél jóval tágabb értelemben használtuk:”A szélsőjobboldal ma nemcsak radikális eszmékkel szimpatizálók számára nyújt tehát politikai közösséget, hanem egy teljes világmagyarázatot és lázadási lehetőséget is kínál, ezzel pedig divatjelenséggé válik, mely főleg a fiatalok körében hódít. A radikális szubkultúra ma nemcsak saját ideológiával, hanem zenekarokkal, szórakozóhelyekkel, öltözködési trendekkel, rádióadókkal, fesztiválokkal és közvetítő szerepet betöltő értelmiségi körrel is rendelkezik. A szélsőséges ideológia egyes elemei ezzel is szokványossá, elfogadottá, a kultúra és a közbeszéd részévé válnak.” Ha Tódor János azzal az állításunkkal száll vitába, hogy a hazai radikális szubkultúrában erős és sikeres ez a szubkultúra-teremtő törekvés, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az elmúlt években nem járt Magyarország utcáin. Ott ugyanis rendszeresen szembetalálkozhat olyan fiatalokkal, akik nagy-magyarországos, hungarian warrioros, magyar gárdás pólót, árpádsávos karszalagot, turulos sapkát viselnek. Több, a radikális jobboldali közösséghez köthető zenekar is kiemelkedő lemezeladási statisztikákat produkál. A kuruc.info napi látogatóinak száma 100 ezer felett van. Több közvélemény-kutatás is azt mutatja, hogy a Jobbik a fiatalok körében kiemelten népszerű. A szélsőjobboldal saját márkákat alkotott, amelyek terjesztéséből egyes szélsőjobboldali szereplők jelentős profitot termelnek. Nem teljesen értjük, hogy lehet nem észrevenni, milyen vonzerőt jelent a fiatalok számára az extremizmus, és nehéz belátni, miért ne merítené ki ez bizonyos szempontból a divat fogalmát. Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy ez nem csak itt és nem csak most van így. Érdemes lenne Tódor Jánosnak is végiggondolni, mi lehet az oka annak, hogy a radikális (bal- és jobboldali) mozgalmak legfőbb bázisát rendszerint a fiatalok képezik.

Politikailag inkorrekt Tódor János eszmefuttatását így folytatja: „A Political Capital szerzői úgy vélik, hogy azért terjednek ennyire a náci eszmék, mert „megemelkedett a jogalkalmazók – rendőrség, ügyészség, bíróság –, no meg a média ingerküszöbe”. Ugyanaz a probléma, mint fentebb: az okot keverik/felcserélik az okozattal. A politológusok szerint, ha tűzzel-vassal üldöznék, büntetnék a náci beszédet, illetve a média elhallgatná-hazudná, bagatellizálná a létezését (vö. a szocializmusnak hazudott egypárti diktatúrában a szegénység kifejezést nem volt szabad leírni a sajtóban, ám attól az még igencsak létezett), akkor az kevésbé lenne virulens. Ad absurdum: amiről nem tudunk, nem beszélünk, az nem is létezik.”

Tanulmányunk elején elég egyértelműen fogalmazunk a politikailag korrekt beszédről: „A romákkal kapcsolatos konstruktív társadalmipolitikai közbeszédet egyszerre hátráltatja a minden probléma kizárólagos felelőseként a cigányokat megjelölő rasszista értelmezés és az értelmiségi attitűd, mely nem vesz tudomást a romák társadalmi integrálatlanságának problémáiról és a politikai korrektség álszent jelszava mögé bújva minden, a romák beilleszkedési nehézségeinek okait az előítéleteken túl is vizsgáló kezdeményezést automatikusan rasszistának bélyegez.” Azt is hozzátesszük, hogy nem vagyunk hívei a büntetőjogi szigorításnak: „A gyűlöletbeszéddel kapcsolatos vonatkozó törvények szigorítása jelen helyzetben nem indokolt. A hatályos törvények következetes alkalmazása lehetőséget teremtene a szélsőségesekkel kapcsolatos hatékony fellépésre.” Semmi sem áll tehát távolabb annál tőlünk, mint amit itt Tódor János a szánkba akar adni. Mivel Tódor János minden bizonnyal olvasta ezen (még egyszer hangsúlyozzuk: tanulmányunk összefoglalójában szereplő) mondatokat, itt csak két dologra gondolhatunk: 1. nem értette meg az olvasottakat, 2. szándékosan félreértelmezi azokat. Azt ugyanakkor vállaljuk, hogy szerintünk létezik a gyűlöletbeszédnek egy olyan szintje, melynek jogi szankciókat kell maga után vonnia (ezt a jelenlegi büntető törvénykönyv lehetővé is teszi) és azt is, hogy kedvezőtlen társadalmi hatásai lehetnek annak, ha a médiában minden vélemény kontrollálatlanul és reflektálatlanul jelenik meg. Ez utóbbit azonban (ezt is érthetően leírjuk a tanulmányban) elsősorban társadalmi és sajtóetikai normáknak, és nem a jogszabályoknak kell biztosítania.

Itt megint a fenti problémához lyukadunk ki: ha semmilyen társadalmi intézmény (média, jogalkalmazók, politikai pártok) nincsenek hatással az előítéletességre és a szélsőséges viselkedésre, akkor mégis milyen magyarázati keretben érdemes vizsgálni ezen jelenségeket? Mi az előítéletek oka? Félünk tőle, hogy a választ a fentiek alapján („pl. a világgazdasági krach most megmutatta, miféle csodákat rejt még számunkra is a hőn áhított kapitalizmus”, „a posztkapitalista tömegdemokráciák csődje mutatkozik meg mindabban, ami nálunk is nap mint nap történik”) leginkább a doktriner, marxista redukcionizmusban találhatjuk meg. Tódor Jánosnak ezen a ponton figyelmébe ajánljuk azon neomarxista szerzőket is (pl. John Jost4), akik kiterjedten írtak arról, hogy az ideológia saját jogán is képes arra, hogy felülírja a materiális érdekek alapján feltételezhető társadalmi viszonyrendszereket és pszichológiai beállítódásokat (ez a marxi „hamis tudat” gondolat felélesztése), így például a kisebbségi csoportokban is rögzítse a velük kapcsolatos, érdekeikkel ellentétes pejoratív sztereotípiákat és előítéleteket (rendszerigazolási elmélet).

Tódor János végül úgy fogalmaz: „Jómagam, aki munkám során rendszeresen találkozom hús-vér cigány emberekkel, és nem csak tankönyvekben, szociológiai tanulmányokban olvasok róluk, nem osztom az ifjú fővárosi politológusok optimizmusát, már ami az általuk társadalmi terméknek nevezett előítéletek visszaszoríthatóságát illeti. (Még kevésbé hisznek ebben azok a cigányok, akikre a szó szoros értelemben vadásznak, akiknek házára Molotovkoktélokat dobnak, akiket nemcsak fenyegetnek fegyverrel, de agyon is lőnek.) S bár nem tartom magamat a kérdést illetően pesszimistafatalistának (ahogy azt a politológus ifjak vélik), legfeljebb realistának, nem hiszek abban, hogy „társadalmi-politikai programokkal a probléma, ha nem is szüntethető meg, jelentősen enyhíthető”.5 Lehet, hogy Tódor János „nap mint nap” találkozik „hús-vér cigány emberekkel”6, de úgy látszik, ez sem óvja meg a téves és (éppen a romák szempontjából) rendkívül veszélyes következtetésektől (…). Tódor János tagadja, hogy fatalista lenne, ugyanakkor szerinte a társadalmi programoknak ez előítéletek visszaszorításában semmilyen pozitív hatása nem lehet. Ha kicsit elvonatkoztatunk Magyarország példájától, adódik azonban a kérdés: az Egyesült Államokban például mitől csökkent a feketékkel szembeni diszkrimánáció ez elmúlt évtizedekben? Magától, spontán módon? Vagy netán a gazdasági fejlődés eredményezte volna? (Ez ellentmondana a „a posztkapitalista tömegdemokráciák csődjével” kapcsolatos fenti tételnek). Nem lehet, hogy a kedvező irányú társadalmi folyamatok ott is egy átfogó politikai-társadalmi programok következményei voltak?

Tódor Jánosnak ez a tézise viszont további, ennél súlyosabb kérdéseket felvet: ha nem lehet a helyzetet megváltoztatni, újságíróként nem öncélú dolog végeláthatatlanul hosszú cikksorozatban foglalkozni a romák problémáival? Ha ugyanis nem lehet javítani a helyzeten, a politikusok, az elemzők, a kutatók és a szociális munkások mellett az újságírók is jobban tennék, ha leszállnának erről a kérdésről, és más téma után néznének. És kérdés, milyen irányban lehet folytatni ezt a gondolatmenetet. Pénzt nem kell adni a romáknak, úgyis felesleges? Úgyis jön a polgárháború, megállítani nem tudjuk, törődjünk bele? Esetleg különítsük el egymástól a romákat és a nem romákat, ezzel csökkentve a konfliktus eszkalációjának lehetőségét? Vagy… Nem folytatjuk a lehetséges megoldások felsorolását, de jó, ha Tódor János tudatosítja magában: „a romakérdést úgysem lehet megoldani” helyzetértékelése (nyilvánvalóan a szerző szándékaival szemben) a „romákat úgysem lehet megváltoztatni” népszerű toposzával cseng egybe és ezt erősíti. Ebből a helyzetértékelésből kiindulva pedig ma éppen a szélsőjobboldal hirdet a romákkal szemben politikai programot és alkot cselekvési tervet. Ami pedig minket illet: ha az a vélemény optimistának minősül, hogy bár most válságos a helyzet, a romakérdés iránt érzékenyebb politikai pártokkal, jobb szociálpolitikával, átalakított oktatási rendszerrel, hatékonyabb jogalkalmazással, erősebb társadalmi felelősségtudattal rendelkező médiával és romaszervezetekkel az előítéletesség visszaszorítható és a szélsőjobboldal gyengíthető lenne, akkor a magunk részéről valóban inkább megmaradnánk optimistának.

A szerzők a Political Capital Institute munkatársai

JEGYZETEK

1 Itt jegyezzük meg, hogy tavaly októberben megjelent Látlelet 2009 című tanulmányunk is, ami vélhetően elkerülte a szerző figyelmét, mert következetesen csak 2008-as írásunkból idéz. Ez persze nem probléma, 2008-as tanulmányunk (mely például előrevetítette a szélsőjobboldal 2009-es EP-választásokon már voksokban is megmutatkozó előretörését) megállapításait továbbra is érvényesnek, az idézett mondatokat pedig aktuálisnak tartjuk.

2 Neopopulizmus és nemzeti radikalizmus 1–2., Kritika, 2007. október–november.

3 Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében. Cartaphilus, 2001. pp. 83–118.

4 John Jost (2003). Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. Budapest, Osiris.

5 Bár a magunk részéről mellékesnek tartjuk, Tódor János kedvéért, valamint a nyilvánosságban lassan a cigányozáshoz hasonló méreteket öltő „rózsadombi szociológusozás” és „fővárosi politológusozás” kapcsán itt jegyezzük meg, hogy e sorok szerzője közül az egyik nem Budapesten született és nőtt fel, valamint bármilyen meglepő is, de nem is feltétlenül Budapesten tölti az összes idejét. Azért, mert a Political Capital munkatársai elemzőként – a szakma szabályainak megfelelően – nem esszéisztikus sajátélményeken keresztül közelítenek a romakérdést, még lehetnek kiterjedt tapasztalataik a témában. Még akkor is, ha ez Tódor János politológusokkal szembeni előítéleteivel nem összeegyeztethető.

6 Megjegyzendő, hogy ehhez nem feltétlenül kell vidékre utazni.