Halálkeringő
Egy tipikus belvárosi bérlakásban Elza (Dobó Kata) ül magába roskadva az életével fémjelzett szemétdomb tetején. Az asztalon whiskys pohár, a lakásban úton-útfélen vérnyomokra bukkanunk, az önkontrollt vesztett rendőrnő a kokainba menekül a teljes kilátástalanság elől. Főhősnőnk veszélyes szerelmi háromszögbe keveredett rendőr férjével (Mészáros Béla), valamint annak egykori legjobb barátjával, Alexszel (Lengyel Tamás), aki egy tömött táska kokaint helyezett el a lány lakásán. Ekkor toppan be – nem épp a legjobb pillanatban –Elza tíz éve nem látott apja, a volt sztárnyomozó Rusty (Kern András), aki – elmondása szerint – a lány 30. születésnapját szeretné megünnepelni. A nyomozói szimat ezúttal sem csal, az apa tudja, hogy Elza bajban van, innentől pedig kezdetét veszi egy „ijesztő” macska-egér hajsza apa és lánya, üldöző és üldözött között, amelyből csak egyikőjük kerülhet ki „győztesen”.
Az izgalmakban bővelkedő téma méltán ébreszti fel a nézői érdeklődést, ez a fajta kíváncsiság azonban – annak rendje és módja szerint – éppilyen hamar alább is hagy; köszönhető ez a gyengén sikerült forgatókönyvnek, továbbá az értelmetlen-kidolgozatlan dialógusoknak. Márpedig a vonalzónyi pontossággal megszerkesztett, feszes párbeszéd elengedhetetlen kelléke egy kamaradarabnak. Kétszereplős thrillerről lévén szó, erős színészi teljesítményt várhatnánk, ám jelen esetben ez nem történik meg: Dobó Katának a karakteréből sajnos korántsem sikerül kihozni azt, amit ki lehetne –bár mentségére legyen mondva, nagyon erőlködik, hogy végre igazi színésznőként ismerjék el –, Kern Andráson pedig a megengedettnél sokkal jobban látszik, mennyire unja Rusty figuráját.
Ígéretesen indul Köves Károly Krisztián debütáló nagyjátékfilmje, ez a fajta kezdeti lendület azonban kisvártatva meg is szűnik, majd menthetetlenül beszippantja a szövevényesnek szánt, ám minden koncepciót és következetességet nélkülöző szkript. Amennyire lebilincselő a sztori, annál inkább elrontja – a dialógusokon túl – a vontatottan kibontott bűnügyi szál, amelyet a pszichothriller elemek nemhogy izgalmassá nem tesznek, de a fináléban már-már nevetségessé is degradálják az alapvetően jó ötletet. Ennyi csavar és akció közepette nehéz elképzelni, hogy lehet ebből kifejezetten unalmas produkciót is készíteni, a rendezőgárdának azonban sikerült. A záróképek utolsó, meghökkentőnek szánt csavarja pedig menthetetlenül komolytalanná, kvázi önparódiává avanzsálja az egész produkciót. Márpedig a meglehetősen erős mondanivalót hordozó végkifejlet megérdemelt volna egy sokkal pontosabb kidolgozást, amely akár megdöbbentő hatást is kiválthatott volna. Ám a katarzis elmarad, hidegrázás és hátborzongás helyett a néző inkább – enyhe undorral – csupán megmosolyogja a záróképsorokat.
Dobóczi Balázs operatőr tudatosan megkomponált képei amúgy atmoszférateremtőek. A lassú, folytonos kameramozgások, a sötét tónusú, szürke színek, a spirális gépmozgás mind azt jelzik, hogy egy határozott vizuális elképzelésekkel rendelkező direktorral van dolgunk, jóllehet a folyamatosan visszatérő, túlsulykolt képek rövid idő után veszítenek hatásukból. A vér egyenesen a vászonra robban. A vízbe cseppenő, majd szétoldódó testnedvről készült lassított felvételek, a mosdóba eső véres konyhakés visszatérő momentuma, a mindenütt jelenlévő vérfoltok hajlamosak túlzásba vinni a sztorit anélkül, hogy bármiféle funkciót látnának el.