Élet, álom,gyerekszoba
A játékos, ám kicsit sem kies tájat villanypásztor zárja el a külvilágtól; ezen lép be az első jelenetben Rosaura (Jordán Adél) és Clarín (Mészáros Béla), elektromos kísérőjelenségeket előidézve. A színpadkép fő ékességei a műnövények és a változatos színű műmadarak, ironikus idézőjelek közé helyezve a természeti környezetet a gyerekszobai miliőben. (A díszletet a rendező tervezte.) Hasonló hatású gesztus az álbajuszok és álszakállak láthatóvá tétele – és szintén egyszerre idéz gyermeki meg színházi játékot –, akárcsak a (Benedek Mari tervezte) jelmezek némelyike.
Az élet álom című remekművet, amely a világ drámairodalmának vitathatatlanul egyik legszebb darabja, meglepően kevésszer játszszák színpadjainkon. Ennek oka rejtély, hiszen mindaz a közkeletű, ám igen felszínes ítélet, ami hozzá kapcsolódik – hogy túl súlyos, túl filozofikus, túl díszes stb. lenne (különben is: mi az, hogy túl?) –, azonnal szertefoszlik, mihelyt valaki elolvassa akár a klasszikussá vált Jékely Zoltán-, akár az újabb Térey János-fordítását. Mély, katarzist kínáló és izgalmas – bár méltó megvalósításához nyilvánvalóan nem könnyű színpadi formát találni (ugyanakkor igaz ez természetesen sok más, gyakrabban játszott darabra is). A néhány évvel ezelőtti nemzeti színházi, jobbára hagyományosnak mondható előadásban is sokkal inkább csak a színpadtechnikát, semmint a drámai gépezetet sikerült működésbe hozni.
A Kamra bemutatója egészen más nyomon halad: minden tekintetben a nézőhöz közelíti a darabot. Nemcsak térben – a kisméretű színpad adottságai folytán –, hanem időben és elbeszélésmódban is. Az alkotók Mester Yvonne nyersfordításából indultak ki, amelyből a rendező az előadás dramaturgjával, Várady Zsuzsával közösen írta a megszikárított szövegkönyvet. A korok és érzé(kel)ésvilágok egybejátszatásához visszaszorították a szöveg hoszszabban töprenkedő, filozofáló részeit és mindent átható költőiségét.
A történetet az előadás összefogottan és világosan meséli el, miközben a monológokból, a szereplők vívódásaiból is meghagy részeket, és a sors nagy kérdéseiről, a személyiség kiszolgáltatottságáról is szót ejt. Ez a tömörített forma plasztikusan kihozza, hogy Segismundót (Keresztes Tamás) első trónra emelésekor a bosszú vezérli, és bár bosszúvágyát életének addigi folyása messze megmagyarázza, a hatalom alapjául megtett vezérelvként tarthatatlannak bizonyul. Másodszor azonban, miután erre már maga is rájött, megnyílhat előtte a hatalom – és egyáltalán: embertelen bezárattatása után végre a valódi, emberi élet, amelyet nem kell többé álomnak hinnie. Sok részlet színpadi megvalósítása ötletes és gondolatébresztő, például a tréfálkozó Clarín és az ebben a regiszterben is tapasztalatlan, ezért értetlen, de igyekvő Segismundo évődése; a Rosaura–Estrella (Pelsőczy Réka)–Astolfo (Takátsy Péter) háromszög szerelmi játszmasorozata; a Rosaura sikítógörcsébe és a fagyos képű Estrella fád hangú helyzetértékelésébe fulladó dupla non happy ending. S bár kétségtelen, hogy nem minden részlet sikerült ilyen jól, összességében mozgalmas, színes előadás született.
Ám ha valaki úgy találja, hogy csak töredékét kapta vissza a dráma gondolati vonulatának, és hogy a jellemek sem tűntek sokrétűnek még a két főszereplő, Segismundo és Basilio (Lengyel Ferenc) vagy akár Clotaldo (Elek Ferenc) esetében sem, annak teljesen igaza van. Mindezt a recenzens is nehezményezi. Ami azonban nem jelenti azt, hogy figyelmét ne kötötte volna le a megelőző másfél óra. Azt viszont igen, hogy nincsen módja azt gondolni: egyik kedvenc darabját, „a” La vida es suenót látta.
