Az elmúlt húsz év kampányküzdelmeire visszatekintve igazat kell adnunk a szerzőnek. A februárban hivatalosan is megkezdődő újabb viadalok előtti várakozásaink körvonalazásakor sem számíthatunk arra, hogy a szóba jöhető három-négy versengő erő bármelyikétől ez ügyben történelmi fordulatot remélhetnénk. Már csak azért sem, mert a versenynek nem feltétlenül a pártok a kizárólagos tényezői. A küzdelmüket megjelenítő médiaközeg az elmúlt évtizedben úgyszintén alkalmazkodott a közös felelőtlenség szabályrendszeréhez, de választók milliói is ránevelődtek a szemérmetlen udvarlásra. Az imént idézett szerző gondolatmenete egyébként nagyon is joggal folytatódik eképpen: „A választókat lenéző politika aztán szép lassan önbeteljesítő próféciává lett, és a szavazók kezdtek olyanokká válni, amilyennek a kampányéceszgéberek elképzelték őket."2

Mi lesz tehát? Megint hallgathatjuk hetekig a legképtelenebb túlzásokat, átlátszó öndicséreteket, arcpirító vádaskodásokat és megalapozatlan ígéreteket? Igen is, meg nem is. Igen a válasz, mert a legfontosabb szereplők helyzete önmagában is ellentmondásos; nehezen tehetné meg bármelyikük is, hogy – az eddigi gyakorlatot félretéve – egyoldalúan bevezesse a felelős és tárgyszerű kampánypolitizálás luxusát, miközben a többiek fütyülnek a korrekt játék szabályaira. Nemleges a válasz, mert e mostani választási szituáció alapvetően különbözni fog minden korábbitól. A leendő győztes kilétét mindenki biztosra veszi, ami viszont később is nyitott kérdés marad, annak a megválaszolhatósága nagyon is igényelné a tiszta beszédet. E nyilvánvalóan ellentmondásos állítással nem az állásfoglalás kényszere elől szeretnénk elbújni, hanem a győzelemért versengő felek pozíciójának összetettségét kívánom érzékeltetni. Feltehetően azoknak az elemzőknek van igazuk, akik e mostani választási szituációt minden korábbi alkalomhoz képest komplikáltabbnak gondolják – még akkor is, ha maga az alapkérés (a győztes kiléte) még soha nem látszott ennyire előre eldöntöttnek. Valószínűleg éppen emiatt nőtt meg a jelentősége számos olyan peremfeltételnek, amelynek elemzésekor máskor nem szoktunk előzetesen nagyobb szerepet szánni. Közelebbi vizsgálódásokkal talán érthetőbbé tehetjük a saját habozásunk és egyértelmű válaszokat kerülő hozzáállásunk aktuális okait is.

A releváns pártok ellentmondásos helyzetéről

A Fidesz a legszívesebben átaludná a választásokat megelőző két hónapot, mert bármit is tesz, leendő esélyeit veszélyezteti. A többé-kevésbé elköteleződött választók oly’ nagy hányadát birtokolják, hogy azt megtartani hallatlan érzékeny politikai művészet. Ha akárcsak egyetlen szociális/gazdasági/kormányzati vitakérdésben is egyértelmű nyilatkozatot tennének, akkor az a veszély fenyegetné őket, hogy százezres támogatói csoportok gondolják meg magukat. Nem pártolnának tán azonnal át ők egy másik táborba, de a Fidesznek már az is katasztrofális lenne, ha otthon maradnának. Ez a dilemma fokozottan igaz a mostanában szünet nélkül emlegetett kétharmados többség kérdésében. Nem azért, mert e párt vezetői ne vágynának e rendkívüli hatalmi lehetőségre, s végképp nem azért, mert ne lenne semmiféle elképzelésük arról, hogy mit is kezdenének vele. Ha az érdekeikből – s az eddigi előtörténetükből kikövetkeztethető szándékokból – indulunk ki, akkor meglehetősen könnyedén elképzelhető az a berendezkedés, ami leginkább megfelelne e párt vezérkarának éppúgy, mint a támogatók derékhadának. Csak éppen olyan erejű diskurzus kényszerét húznák magukra, aminek eredményes megvívása egészen más esélyekkel kecsegtet a választás utáni hatalmi pozícióban, mint a kampány versenyhelyzetében. Ha az elmúlt években követett politizálásukat vesszük alapul, akkor még az sem lenne meglepő, ha ezen kormányzati alapkérdésekről még csak belső anyagok sem készülnének, így legalább nem lenne minek kiszivárognia.3 Januárban annyit már mindenképpen érzékelhetünk, hogy a kampánynak a legyőzendő ellenfélről kell szólni, az elmúlt nyolc év nemzetvesztő kormányzásáról, a mindenki számára nyilvánvaló gazdasági csődről és a hetente előbukkanó, mindent elöntő korrupciós ügyekről. E tematikába nem férne bele az alkotmányos jövő és a kívánatos/követendő gazdaságpolitika megvitatása, mert ehhez legalábbis egyenlő partnernek/vitapartnernek kellene tekinteni a Másikat. De ha korrupt, bukott, többszörösen leszavazott, csődről csődre botorkáló, hazug bandának tekintem őket, akkor senki nem kérheti számon rajtam a vitáktól történő távolmaradásomat. Van ugyan egy apró bökkenő… Azt kell eleve feltételezni, hogy rajtam kívül mindenki más is így gondolkodik, s erősen kell bízni abban, hogy a média nem lesz képes megkérdőjelezni ezt az egyoldalú szerepkijelölési kísérletet.

Ez utóbbi – közvetett – segítséget bízvást előre be lehet kalkulálni, mert a hazai médiagyakorlatban a közszolgálati jellegű műsorok készítésében az lett a meghatározó minta, a pártatlanság netovábbja és egyetlen megvalósítható módja, ha az ellenérdekű feleknek azonos időkereteket biztosítanak a megszólalásukhoz – és kész. Nem kell egymásra reflektálniuk, nincs közvetlen vita, nincsen külső értelmezés, a saját jogon történő véleményformálás meg egyszerűen tilos. Ilyenformán az erősebb állítás marad a levegőben, annak pedig van némi esélye arra, hogy még a bizonytalankodók fantáziáját is megmozgassa. Az eltökélt szocialista szavazók meg ma már oly kevesen maradtak, hogy az ő meggyőzésükre nem is érdemes energiát pazarolni.

A szocialisták elvileg megengedhetnék maguknak a felelős kampánypolitizálás luxusát, hiszen a jelen helyzetben nem feszítheti őket a hatalom újbóli megragadása miatti túlzások kényszere sem. Magyarán, a vesztesek nyugalmával állhatnának neki az utolsó hat-nyolc hétnek. Ám ez mégsem lesz így. Részben az előbb körvonalazott, fideszes kampányvonal vezetésének támadó íve miatt eleve kénytelenek lesznek védekezni. Ezért bármilyen abszurd is, bele fognak szorulni az elmúlt nyolc év sikereinek megállás nélküli hajtogatásába: hány kilométer út, hány iskola, hány átadott főtéri díszkút, hány továbbtanuló roma diák, bicikliút, hány millió üdülési csekk stb. Ami egyébként még igaz is lehetne, de az aktuális társadalmi többségi hangulat egyáltalán nem lesz nyitott az ünnepi hangvételű sikerkönyvelésre. Sőt…. nagyon is fogékony lesz majd arra a vádra, hogy – mindenből még több is lehetett volna, ha a Zuschlagjaitok, Hunvaldjaitok, BKV-s vezetőitek kevesebbet loptak volna. A bulvárra szakosodott média pedig inkább lesz partnere a helyzet abszurditásából fakadó minapi botrányok visszhangzásának, mint az egykori – öthat évvel ezelőtti eredmények – érdektelen felemlítésének.

A szocialisták a nyolc év során kétszer is gyors vezércserét hajtottak végre, de a mostani országos lista, valamint az őszi belső küzdelmek nyomán kiizzadt egyensúly is azt a külső képet sugallja, mintha a kudarcokhoz vezető pártelittel szeretnék a mostani kampányt is megvívni. Ez a kép azért problémás, mert a tőlük elpártolt – egykoron milliós – támogatói derékhadnak éppenséggel azt kellene megüzenni, hogy van még remény újfajta baloldali politikára. Régi emberekkel viszont új politikát csak akkor lehetséges meghirdetni, ha az előtte valamelyest sikeres volt. Meglehet, a szocialista párt e kampányban éppen annak a tulajdonságának lesz az áldozata, aminek korábban oly’ sokszor látta előnyét: végveszélyben eredményesen zárják soraikat, s páratlan egységben képesek hónapokig fegyelmezetten együtt cselekedni. 2010 elején a sorok zárása azt jelenti, hogy az elmúlt nyolc év egyetlen komolyabb kudarcának szerkezetével és tanulságával sem voltak képesek időben szembenézni. Fegyelmezetten maguk közé zárták vitatható teljesítményű vezetőiket, sőt, a reprezentánsaik között maradhattak még olyanok is, akik – érdemtelenül – szabadlábon maradtak.4

A szocialisták kampányának van még egy bonyodalmas mozzanata: hogyan használják fel a Bajnai-kormány kedvező visszhangokat kiváltott teljesítményét. Az elmúlt őszön – a lázas kormányfő-jelölési csapatjáték egyik fordulójában – a vezetők közül többen úgy vélték, hogy a kezdeti sikereket felmutató kormányfő lehetne a legmegfelelőbb szocialista kampányüzenet. Bajnai Gordon jó érzékel és kellő határozottsággal verte vissza ezt a kísérletet, de az a szocialista szándék változatlanul kísért, hogy a válságkezelő kabinettel kellene ellentmondásos helyzetüket feloldani. E törekvésben több problematikus elem is található. Mindenekelőtt, hogy ez a kabinet deklaráltan válságmenedzselő képződmény. Sikereit egyértelműen annak köszönheti, hogy hajlandó volt számos olyan – politikailag meglehetősen kínos – döntésre, amelyre a hagyományos szocialista értékrend jegyében bajos lenne kampányt építeni. Nem beszélve arról az eleve adott ellentmondásról, miszerint a szocialista párt éppen azért adta át egy szakértői kabinetnek a kormányrudat áprilisban, mert a maga pártkeretei között nem volt képes folytatni a kormányzást. Bajnai Gordonnak vannak világos elképzelései arról, hogy az ország számára a következő egy-három-öt évben miféle kormányzati irányok lennének a legkívánatosabbak, és hogyan kerülhetnénk vissza a fenntartható növekedési pályára. Ezt a gondolati keretet fel is vázolta 2009 utolsó napjaiban, írása felfogható akár egy –hosszabb távon is érvényes – baloldali politikai program alapjaként is. De ez akkor sem a mai szocialista párt programja – bár nem kizárt, hogy egykoron még azzá válik. 5 Ma viszont nem az, hanem a kormányfő politikai hitvallása. S van még egy probléma: a mai Bajnai bármilyen egységes elvállalása sem teheti zárójelek közé a megelőző évek tehetetlenkedéseinek, követhetetlen vargabetűinek következményeit. A Figyelő c. hetilap szerkesztői e kérdésben meglehetősen világosan fogalmaztak év végi, összegző értékelésükben: „Néhány hónap alatt bebizonyosodott, mennyire felesleges és káros a »kiválasztott politikus« hamis mítosza. A demokráciákat éppen az jellemzi, hogy a helyzet kitermeli a személyi megoldást. Bajnai Gordon megtette azt, ami nyolc hónap alatt elvárható volt tőle. Más kérdés, hogy ez nem mérsékelheti a szocialisták és a liberálisok felelősségét a megelőző hét évért. Azért, hogy Magyarország az ezredforduló első évtizedének a vesztese lett. Bajnai felismerte, hogy az elmúlt hónapokban nehezen felépített hitelességét rombolná le rövid idő alatt, ha engedné, hogy a jelenlegi, lényegében az elmúlt nyolc évet visszatükröző MSZP vele kampányoljon.” 6

A következő választások egyik legvitatottabb kérdésének a Jobbik esélyeinek megítélése tűnik. Váratlan júniusi sikerük nyomán velük kapcsolatban olyan erejű elemzői érdeklődés vette kezdetét, amely gazdagságnak idővel a hátulütőit is tapasztalni lehet. Ma már abban is megoszlik a különböző intézeti eredményeket értelmező kutatói had véleménye, hogy a Jobbik erősödése vajon a szocialistáknak, avagy inkább a Fidesznek okoz-e nagyobb gondokat. Úgy véljük, hogy nem érdemes egyik esetet sem kizárnunk. Már csak azért sem, mert a Jobbik berobbanásának többféle oka is van, s e titok megértésében nem segít az az eljárás, amely ezt a váratlan sikert mindenáron egyetlen – többnyire pusztán ideológiai – okkal szeretné megmagyarázni. A Jobbik fölöttébb érdekes kombinációja a hagyományos magyar radikális és szélsőjobboldali politikai kultúra jól ismert témaköreinek, valamint az újabb keletű, meglehetősen modern, tiltakozó, szélsőséges csoportok páratlan érzékenységének. Mondanivalójuk egy része csaknem százéves tradíciókon nyugszik, a mostani xenophobia központi magva nem sokban tér el a két háború közötti antiszemitizmus „megszokott” legendáitól. Ugyanezt lehet elmondani a historizáló történelemszemlélet lényegi elemeiről, leginkább a Trianon-sérelmek mitikus darabjairól, illetve a hozzá szervesen kapcsolódó nacionalista hevületekről is. Ami viszont nagyon is érdekes momentummá teszi a régies elemek újkori sorsát talán az, hogy meglehetősen impresszív módon tudták összekapcsolni e fönti ideológiákat az újkori globalizmusellenességgel, valamint azzal a széles körben elterjedt politikai elitellenességgel, amelynek erőterében a korrupció első számú ellenfeleiként kívánnak feltűnni. S az elveszett rend iránti tömegigényeket nagyon pontosan kiszámított akciózással öszszekapcsolták a cigánysággal szemben – területileg pontosan körberajzolhatóan – felhalmozódott ellenszenvekkel. Az említett ideologikus jellegű kombinációkhoz tapad még három egyéb, nagyon is földhözragadt szociológiai realitás. Az egyik abból adódik, ahogyan az elmúlt évtizedben fokozatosan kitermelődött fiatal, sokszor jól képzett és a hazai munkamegosztás rendjébe bekapcsolódni képtelen generációk sorsát intézték – illetve, nem intézték a vezető politikai erők. Minimális figyelem helyett hagyták, hogy e több tízezres csoport számtalan véletlen tényezőtől indíttatva radikalizálódhasson. A másik tényezőt az a fantasztikusan tagolt és sokszínű politikai szubkultúra jelenti, ami e csalódottság, kirekesztettség árnyékában is képes volt magát megszervezve, mindenféle tömegmédia-támogatást nélkülözve is százezres tömegek számára elsőrendű politikai identifikációs keretként szolgálni. A harmadik tényező mindehhez képest technikai jellegű: az internet teremtette lehetőségeket maximálisan kihasználva jött létre a Jobbik mögött egy olyan roppantul hatékony kommunikációs háttér, amelynek segítségével ma már a maguk táborának gyors mozgósításában eredményesebben tudnak működni, mint a hagyományos nagy pártok.

E meglehetősen elnagyoltan felrajzolt kép alapján is megállapítható, hogy a Jobbik néven létrejött – és váratlanul nagymértékű politikai szerephez jutott – pártképződmény sikere mögött olyan sokszínű tényezőegyüttes munkál, amelynek a lehetséges végső határait egyelőre képtelenség megmondani. Már csak azért sem, mert további megerősödésük nagymértékben attól is függ, hogy a két nagy pártnak a Jobbik által középpontba állított ügyekben a kampány során lesz-e olyan súlyú érdemi mondandója, amellyel képesek lennének semlegesíteni ezt az előretörési dinamikát?

S itt térhetünk vissza ezen alpontunk bevezetőjében megfogalmazott dilemmához: ma még nem tudni, hogy a baloldali vagy a jobboldali tábor rovására erősödhet-e tovább a Jobbik. Esetleg a választói részvételi lehetőségekkel szemben hagyományosan tartózkodó nagycsoportok körében válhat azzal még népszerűbbé, ha sikerül az elitellenesség fokozásával még innét is újabb százezreket magához vonzania? E kérdésekre minden bizonnyal csak április végén kaphatunk pontos válaszokat. Az viszont nagyon is valószínűnek látszik, hogy a Jobbik olyan helyet fog a leendő pártstruktúrában magának kiküzdeni, amelynek nyomán e struktúra egészében korábban nem látott mélységű mozgások fognak lezajlani. Végül azt is érdemes elgondolnunk, hogy a Jobbik váratlanul magas választási eredménye szalonképesé tett, nyilvánosan hangoztathatóvá stilizált jó néhány olyan állítást, amely korábban természetszerűleg ki volt rekesztve a nyilvános politikai diskurzus kereteiből. Van-e teendője ez ügyben a két nagy pártnak? A válasz nem is olyan egyszerű. Hiszen az SZDSZ tavalyi kudarcának egyik oka éppen az volt, hogy kampányában egyenrangú vitapartnerévé avatta a Jobbik rémséges állításait – s aztán az derült ki, hogy mindez inkább reklámnak volt jó, s nem a remélt riadóztatásnak.

Ha figyelmen kívül hagyják a Jobbik szélsőségekbe hajló állításait, akkor a féligazságok monopolizálhatóságából adódó népszerűségnövekedés lehet a kockázatos következmény. Ha pedig mindezeket komolyan veszik és vitatják, akkor az aránytalan felértékelést kockáztatják.7 Az egyedüli hatékony megoldás az lehetne, ha a Fidesz, az MSZP és az MDF egységesen lépne fel a Jobbik nyilvánvalóan antidemokratikus, a jogállamisággal szembeni, és az elemi emberi méltóságot sértő megnyilvánulásaival szemben. Az eddigi előzmények ismeretében nem sok esélyt látunk ilyen jellegű összefogás reménylésére.

A lehetséges főszereplők számbavétele során meg kell még emlékeznünk az MDF-ről is. Ez a párt nemcsak az elmúlt húsz évben tett meg nagyon nagy utat, de a legutolsó évben is, s nem állíthatnánk, hogy az útjuk végére értek volna. Sőt… 2009 utolsó hónapjainak fejleményei azt sejtetetik, mintha éppen az MDF lehetne a 2010-es választási kínálatban a legtöbb irányba nyitott, legnagyobb meglepetés keltésére alkalmas formáció. Mai összetételében egyaránt vállalható baloldali reformszándékúaknak éppúgy, mint a pártjukat vesztett liberálisoknak, avagy a technokrata vonzalmakkal rendelkező fiatalabb konzervatív korosztályoknak. S az elmúlt néhány évben kivívott köztes pozíciójukkal a hátterükben még leginkább megengedhetik maguknak az igazmondás luxusát is. Másfelől nézve viszont az is igaz, hogy a választások előtt rendre fel szokott tűnni olyan párt, amely a másokból csalódottakra szeretné vonzerejét építeni, ám az utolsó pillanatokban e nagy reménységek mindig elbuktak. Ez az okoskodás azonban a szokásos, kiélezetten polarizált helyzetekre volt igaz, s most nem ez lesz a jellemző. Bármilyen meglepő is, az idén leginkább az MDF engedhetné meg magának – a bevezetőnkben megidézett – felelős politizálást a kampányban. Részben azért, mert nem terheli kormányzati felelősség az elmúlt hosszú időszakért. Részben pedig azért, mert semmiféle nyerési esélye sincs, ezért aztán ígérni sem lesz kénytelen. Mindezek ellenére az MDF lehetséges eredményét a legnehezebb jósolgatni, mert e fönti tényezőkből ugyanúgy lehetséges 8% körüli siker, mint hatalmas bukás. Attól függően, hogy az ellentmondásos elemek éppen miféle szerkezetté kapcsolódnak össze április 11-re.

A pártok mögötti világok problémáiról

Eddig a versengő politikai főszereplők felől vettük szemügyre a várakozásainkat körbehatároló esélyeket, ám jól tudjuk, hogy a pártok tagolódása mögött határozott mondanivalókkal rendelkező szellemi táborok húzódnak meg, s e táboroknak megvannak a maguk – széles körben elfogadott – értékrendjét határozottan kifejteni képes vezéralakjai. E mezőben a korábban osztatlanul uralkodó bal/jobb elkülönüléseknek még mindig meghatározó jelentőségük van, s az év végi/év elejei napi- és hetilapokban ezúttal is a jól ismert nevek, értelmező tekintélyek fejtették ki a jövő évhez fűződő aggodalmaikat, reményeiket és várakozásaikat.8 Az egyszerűbb bemutathatóság kedvéért e sorok írója is megtartja ezt a megoszlást –még akkor is, ha tisztában van az elnagyoltsággal szükségképpen együtt járó kockázatokkal. A térfél baloldali/liberális szegmensében töprengő elemzők mondanivalójának közös vonása a rendszerváltás két évtizede során kialakult demokratikus berendezkedés, alkotmányos rend, intézményi világ – egyszóval a jogállamiság jövője miatt érzett aggodalom.9 Úgy vélik, hogy a választások eredményeképpen kialakuló hatalmi szerkezetben oly’ mértékben tolódik el a súlypont a jobboldal felé, hogy törvényes lehetőség nyílik a közjogi berendezkedés teljes átalakítására is. S ez a felforgatás az eddigi jobboldali kísérletek tanulságai szerint meglehetősen egyoldalúnak, tekintélyelvűnek, jobbra túlzottan nyitottnak, balra pedig nagyon is szorosan zárulónak ígérkezik. Márpedig a Harmadik Köztársaság rendje a társadalom valamennyi elfogadott irányzatának közös alkotása, s nem válhat a jobboldal kizárólagos monopóliumává még akkor sem, ha ehhez esetlegesen megkapná a minősített többségi felhatalmazást. A különböző elemzések közös kiindulópontja és végkövetkeztetése az intézményes/alkotmányos rend elsőbbsége, következésképpen a jogtisztelő magatartás elsőbbsége a társadalmat átalakítani kívánó politikai akarat aktivitásával szemben.

A jobboldali gondolkodók, programadók számára a közelgő választási fordulat sokkal többet jelenthet a szokásos kormánycseréknél.10 Olyan fordulat kezdetét jelentheti, amelynek során valóságos történelmi újrakezdés előtt állunk, a szellemi és a politikai élet újjászervezésének feladatával megbízott erők a megfáradt, elbizonytalanodott magyar nemzetnek új programot nyújtva képesek lesznek eddig rejtve maradt energiák széles körű felszabadítására. Ennek az érvelésnek a központi magva minden esetben az értékprobléma körül kavarog, erkölcsi megfontolásokra épít, s a társadalom közösségi szerkezeteinek – illetve azok morális állapotának –, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint az intézmények világának. Ebben a felfogásban a kultúra, a nevelés, a családok helyzete, a társadalom normatív rendje támaszaként szolgáló autoritások a legfontosabb mozzanatok. Ezért számukra a választási eredmény nem a végső, hanem éppenséggel a kiindulási pont. Az újrakezdésben pedig a vallásra és a nemzetre már csak azért is sokkal nagyobb szerep vár a korábbihoz képest, mert leginkább ezekre támaszkodva tudunk eredményesebben védekezni a globalizáció nemkívánatos hatásai ellen.

Ha megpróbáljuk összehasonlítani az imént megidézett két eszmekört, akkor a tartalmak rövid elemzése után is hamar kiviláglik, hogy az elmúlt kétszáz-kétszázötven év alapvető európai tradíciói hagyományos küzdelmének éppen a mai Magyarországra aktualizált változatával találkozunk. Olyan küzdelemmel, amelynek soha nem lesz, nem is lehet győztese, s hosszabb távon leginkább az az érdekes, ahogyan e két nagy tradíció áthatja egymást, ahogyan módosítva / módosulva hol az egyiknek, hol pedig a másiknak van nagyobb befolyása. A pillanatnyilag Magyarországon előadott változatoknak azért nagyon is plasztikusan világlik ki az egyoldalúságuk. Az intézményvédő, jogállamisághoz ragaszkodó elsőbbségi igény szembetűnően feledkezik meg a politikai folyamatok értékkötöttségeiről, s tesz úgy, mintha ezek az értéktartalmak automatikusan – az intézményi stabilitás következtében – eleve garantáltak lehetnének. A jobboldali víziók teljes joggal kérik számon a hatalmi struktúra gyakorlatának erkölcsi vonatkozásait, csak az nem világos, hogy miért is gondolják az általuk vallott morális világképet kizárólagosan egyedül követhetőnek és üdvözítőnek.

S miután a mai magyar közéletben a két szellemi tábor között egyáltalán nem folyik párbeszéd, ezért még a legszínvonalasabb okfejtések is inkább hatnak kioktatásnak, kinyilatkoztatásnak – mindkét oldalon –, semmint olyan jellegű programok kínálatának, amelyekbe egyáltalán be lenne kódolva a konszenzus elvi lehetősége. Egyik oldalon sem veszik a fáradságot ahhoz, hogy a másik térfélen érvelők lehetséges igazságmagvát, közösen is vállalható talapzatát figyelembe vegyék, ezért majdnem mindegy, hogy ezer vagy egy ilyen, s hasonló publikáció lát-e napvilágot. Az eredendő igazságokból az egyoldalú hangoztatás kényszere így farag féligazságokat, s e kampány kezdetén is az a helyzet, mint az elmúlt két évtized folyamán oly’ sokszor: nagy-nagy meggyőződéssel vagdosnak a felek egymás fejéhez féligazságokat. Márpedig – s ezt eddig már öt kampány idején tanulhattuk eleget – a féligazságokból soha nem kerekedik ki az igazság egésze, hanem csak a túlfűtött zagyvaságok halmaza. Így lesz a jogvédő/alkotmányvédő ethoszból egy idő után unalmas és doktriner kioktatás, s így lesz a közösségvédő, tradíciót tisztelő erkölcsből fejfájdító és üres moralizálás. A legkitűnőbb szerzők minderről nem is nagyon tehetnek, igaz, a legtöbbször észre sem lehet venni, hogy az eredetileg szakszerűnek és korrektnek szánt elemzések mikor csúsznak át a saját tábor által kötelezően elvárt, liturgikus jellegű produktumokká. Talán az segítene, ha egyszer kampányidőszakban mindenki megpróbálna szigorúan csak a saját nevében beszélni, csakis a maga meggyőződése keretei között érvelni. S még csak a másodlagos, a rejtett szándékok szintjén sem próbálna meg vélt vagy valós kampányérdekeket képviselni.

Ha felelős politikát ezúttal sem várhatunk, azt remélni talán mégiscsak lehet, hogy próbáljuk meg szétválasztani az elemi szerepköröket. Legalább az legyen nyilvánvaló, hogy ki/és mi az, ami politikai érdekből történik, s mi az, ami valóban a gondolkodás és a véleménynyilvánítás felelősségéből következik. Az igazán fontos kérdések amúgy is csak május végétől kerülnek elő.

Jegyzetek

1 Karácsony Gergely: Az eltűnt szavazó nyomában. Magyar Narancs, 2009. dec. 17.

2 Uo.

3 Nagyon sok mindent eláruló mozzanat pl. az is, hogy még az a riport sem tudott semmiféle közvetlen és hiteles pártforrást felhasználni, amely egyébként az elmúlt hónapok legalaposabb, a Fidesz várható kormányzati elképzeléseit összefoglalni igyekvő elemzése volt. S amely szokatlanul nagy terjedelemben próbálta megoldani ezt a feladatot. Ld: Figyelő: A Fidesz programjáról. A rendszer elemei. 2009. nov. 26. 20–26. o.

4 Talán az is sokakat elgondolkodtat, hogy a szocialisták kudarcairól az elmúlt időkben a legátfogóbb elemzést egy olyan közíró adta, aki köztudottan a jobboldal oszlopos tagjának tekinthető. Solymosi Frigyes: A baloldal népszerűségvesztése. Népszabadság. 2009. dec. 23.

5 Bajnai Gordon: Szükségből erényt. Népszabadság, dec. 28.

6 Figyelő (szerk.): Lentről és fentről nézve. 2009. dec. 23.

7 Ezt a dilemmát a Fidesz szemszögéből sokoldalúan elemzi egy kivételesen alapos írás: Korbács és kalács. A Fidesz Jobbik-stratégiája. Magyar Narancs, 2009. dec. 17. (M. László Ferenc írása)

8 December 15. és január 10. között mintegy hetven ilyen öszszegző jellegű, nagyobb lélegzetű írás jelent meg, terjedelmi okokból mind a két oldalról csak a leginkább jellemző forrásokra hivatkozunk.

9 A baloldali/liberális álláspontok összegzésekor mindenekelőtt a következő írásokat vettem figyelembe:

– Kis János: A köztársaság válsága. HVG, dec. 26.

– Bozóki András: Rendszerváltás és konszenzus. ÉS, dec. 11.

– Halmai Gábor: Konszolidált-e a húszéves magyar alkotmányos demokrácia? ÉS, dec. 18.

– Majtényi László: Jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni. ÉS, dec. 18.

– Bauer Tamás: Kétféle árulás üzenete. Népszava Szép Szó melléklete, dec. 24.

(Messzire vezető, de azért mégis megjegyzendő jelenség, hogy a baloldali/liberális álláspontok összegzésekor úgyszólván csak liberális eredetű szerzőket tudtam figyelembe venni, mintha a tulajdonképpeni szocialista értelmiség jelen sem lenne e diskurzusokban. Hááát… nem is volt jelen: legalábbis felhasználható produktumokkal nem.)

10 A jobboldali álláspontok rekonstrukciója során mindenekelőtt a következő forrásokat használtam:

– Lánczi András: Civilizátorok és magyarok. Magyar Nemzet, dec. 24.

– Lánczi András: Van jobb megoldás. Heti Válasz, dec. 17.

– Granasztói György: Elkerülhetetlen a szellemi közélet újjászervezése. Nagyítás, 1. 1. dec. 17.

– Solymosi Frigyes: Választás előtt. Népszabadság, dec. 2.

– Sólyom László-int.: Újra kell kezdenünk. Heti Válasz, dec. 17.

– Ablonczy Balázs: Kormányzó és kormányzottak. Heti Válasz, dec. 17.

Kéri László