A cím egy Henry James-novella (A minta a szőnyegen) parafrázisa, amely Angyalosi megfogalmazásában arra utal, hogy „az irodalomkritikai, elméleti vagy éppen filozófiai megközelítésnek is mindig van egy vagy több meghatározó mintája. De mivel az irodalomértés történeti képződmény, ez a minta –vagy ezek a minták – mindig fordul(nak) egyet”. (8.) A novella interpretációja kapcsán felvetődik a kérdés, hogy létezik-e a műbe rejtett titok, amit az említett szövegben a perzsaszőnyegbe szőtt arabeszk reprezentál, s ha igen, megfejthető-e, illetve meg kell-e fejtenünk. James írása nem ad kulcsot az olvasó kezébe, teljes mértékben a befogadóra bízza az értelmezést, amelyhez számos stratégia kínálkozik. Az elemzett szöveg és Angyalosi tanulmánya – a maguk lezár(hat)atlanságával is –épp arra a dilemmára mutat rá, mely szerint az elemző az adott szöveggel folytatott dialógusa során nem ritkán rákényszerül saját interpretációs módszerének revideálására, szükség esetén korrigálására, vagyis új szempontokat és eszközöket kell találnia abban az esetben, ha egy új mű megértéséhez kevésnek bizonyulnak a meglévők.

A szerző nyilatkozataiból is kiderül, hogy az Irodalomtudományi Intézetben készül egy új magyar irodalomtörténet, melynek harmadik kötetét Veres Andrással együttműködve maga Angyalosi szerkeszti. Éppen ezért hasznos tapasztalatokkal szolgált számára a Szegedy-Maszák-féle háromkötetes kézikönyv, amely francia mintát követett, Dennis Hollier kiadványa alapján született meg, s amelyről recenziót közöl A minta fordul egyet lapjain. Megállapítja, hogy „a köteteket folyamatosan olvasva valami »történetféle« kezd összeállni az olvasó tudatában. Lehet, hogy diszkrepanciákkal, ellentmondásokkal, összebékíthetetlen különbözőségekkel terhelt történetszerűség lesz, de ezt egyáltalán nem tekintem bajnak. Ha valaki konkrét célok által vezérelve keres valamit, azt természetesen érheti csalódás. De esetleg talál valamilyen rokon problematikát, jelenséget, szereplőt, s ennek jóvoltából továbbléphet egy másik irodalomtörténethez.” (211.) Éppen ezért egyúttal azt is leszögezi, hogy nem vitatható más jellegű, más típusú irodalomtörténetek szükségessége. Egy lehetséges konstrukció körvonalait is felrajzolja, mely szerint az „egymással időnként termékeny feszültségben álló módszertani elvek befogadása szavatolná, hogy a magyar irodalom történetét úgy tudjuk megragadni, hogy a leírás módja valóban visszatükrözze az irodalmi folyamatok eleven összetettségét, az átfedéseket és a –nyílt vagy rejtett – kontroverziákat egyaránt. Ám nem tévesztenék szem elől a kézikönyv alapvető funkcióját, vagyis azt, hogy lehetővé kell tennie az eligazodást ennek a bő nyolc évszázadnak az irodalmában.” (uo.) Angyalosi tehát – miközben az említett kiadványt recenzálja – saját műhelyproblémáival is szembesül. Egy lehetséges irodalomtörténeti összefoglaló munka létrehozásakor alapvető kritérium, hogy a történeti teleológiának még a látszatát is elkerüljük. Ennek érdekében Deleuze kartográfiai módszerére hivatkozik, amelynek segítségével mintegy térképként kiterítve ábrázolhatók a hosszabb távú történeti folyamatokon belül egymás mellett létező irodalmi diskurzusok. „Például az 1920-tól 1944-ig tartó időszakban legalább háromféle modernség hullámzó intenzitású együttélésével kell számolnunk: az esztéta, az avantgárd és a hagyományőrző –vagy klasszicizáló – modernségével. Ezek az irányzatok a modernség paradigmáján belül nem elhelyezhető jelenségekkel együtt alkották meg a kor irodalmi életének közös terét.” (208.) Ami pedig a történetmondás módszerét illeti, „nem csak az egységes elbeszélői hangot és szemléletet imitáló hagyományos irodalomtörténet-írás és az elkülönülő tanulmányokból álló szöveggyűjtemény között választhatunk. Valószínűleg kialakíthatók köztes történeti diskurzustípusok is” – mutat rá Angyalosi. (206.) A minta fordul egyet első ciklusának tanulmányai mindenképpen tekinthetők e nagyszabású vállalkozás előmunkálatainak, melyekben a szerző – miként a cikluscím is jelzi – a modernség dilemmáit járja körül. Mivel a magyar irodalmi modernség kezdetei a XIX. század végére nyúlnak vissza, a nyitó tanulmány A Hét első évtizedét vizsgálja, a folyóirat szerepével, jelentőségével foglalkozik. Az alapító-főszerkesztő, Kiss József már első bejelentkezésében hangsúlyozza, hogy „nem politikai lapról lévén szó, nem programot ad, hanem tájékoztat. Vezérelvei az aktualitás és a jó ízlés, az időszerű jelenségekre figyel, ám azokat »úgyszólván kultúrhistóriai szemüvegen át« szemléli”. (12.) A Hét középúton akar járni, s közvetítő szerepet vállal irodalmi mű és befogadó között. A folyóirat sikerének és fennmaradásának egyik záloga az volt, hogy utat talált a különböző értékvilágú befogadókhoz. Nem véletlen, hogy az 1889 végén létrehozott mutatványszám élére egy Jókai-szöveg kerül, ugyanakkor persze az is „[s]okatmondó gesztus, hogy Reviczky Gyula hagyatékából közölnek egy verset (a költő iránti tisztelet jeléül fakszimilében is), amivel kifejezik, hogy milyen irodalmat tekintenek mérvadónak a közelmúltból.” (14–15.) A szerkesztők a lap liberális szellemiségét hangsúlyozzák, világossá téve azt is, hogy az egyetlen mérce a jó ízlés, a tehetség és az érték, vagyis az írások minőségét és a szellemi szabadságot tekintik a lap lényegi sajátosságának. Amire pedig Alexander Bernát felhívja az olvasók figyelmét A Hét első számában, ugyancsak megfontolandó ma is. A filozófus szerint ugyanis „túl merev a hazai irodalomkritika és az irodalomoktatás is; ennek a merevségnek a feloldásában segíthet az új orgánum. Reményei szerint az itt megjelenő kritikák »a műtől a szabályig« vezető utat követik majd, nem pedig fordítva.” (15.)

A ciklus további tanulmányai közül kiemelkedik A város mint nő című. Ebben Angyalosi az Aranyidőt, Krúdy kevésbé ismert regényét vizsgálja, amely „egy részletszépségekben bővelkedő, de alapvetően elhibázott”, több szempontból is „inkoherens képződmény”, „roppantul nehezen megfogható írásmű”, ugyanis „nem létezik olyan egységes prózaesztétikai elképzelés, amelynek megfelelne”. (25.) Nem véletlen tehát, hogy a regény a Krúdy-olvasás peremére került, a szakirodalom alig érintette. Angyalosi Gergely azonban lényeglátóan közelít a műhöz, megtalálja azokat a szempontokat, amelyek vizsgálatával megszólíthatóvá válik a szöveg: „Amennyiben viszont lemondunk a koherenciaelvről (…), akkor egy igen gazdag, bonyolult szövésű, ironikus és önreflexív elemekkel teli szövegre láthatunk rá. Olyan szövegre, amely kétségkívül nem felel meg a tökéletesség semmilyen kritériumának, és még ezen a nyitottságon belül is bírálható, ám elevenné válik, és izgalmas kalandot kínál a mai olvasónak.” (uo.) Az irodalomtörténész szerint a motivikus háló óvja meg a regényt a széteséstől, éppen ezért a motívumrendszer vizsgálata lehet a kulcs a termékeny olvasáshoz és értelmezéshez. Az egésztől a részig című tanulmányban két vers (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában; Kosztolányi Dezső: Kétségbeesés) kerül középpontba, amelyben az Egész elvesztése, ezzel együtt a Részek meglelésének egzisztenciális tapasztalata artikulálódik.

Aligha lepődhetünk meg azon, hogy jelen kötetben többször felbukkan Ignotus neve, hiszen A Hét és a Nyugat szellemiségét tevékenységével összekapcsoló irodalomtörténész-kritikus irodalomkoncepciója, az általa művelt impresszionista kritika az elmúlt évtizedben különösen fontos hivatkozási pont lett Angyalosi szövegeiben. Már a Kritikus határmezsgyén harmadik ciklusában olvashattunk három Ignotus-tanulmányt, 2008-ban pedig napvilágot látott a szerző kismonográfiává terebélyesedő tanulmányfüzére. Több nyilatkozatában példaképként említi elődjét, mindenekelőtt a nyitottság, a tolerancia, a mű iránti alázat, a diskurzusok sokféleségének érvényesítése okán vonzódik elődjéhez, amit saját praxisában is továbbgondolandónak tart. Miként a megértés, a dialógusra törekvés és a vitaképesség is a jó kritikus nélkülözhetetlen vonása Angyalosi szerint. Ahogy a Szirák Péternek adott interjúban fogalmaz, elengedhetetlen, hogy „elfogadóan, sőt igenlően viszonyuljunk a vitapartner létezéséhez, még akkor is, ha gyakorlatilag semmiben sem értünk vele egyet. Ez triviálisan hangzik, holott nehezebb feladat annál, mint amilyennek sokan vélik, mert a dominanciára törekvés jelentős mértékben tudattalan.” (Szófia beszéd. Alföld, 1998. 1. 45.)

Jól dokumentálja a fentieket a kötet második, A kritikus hátralép című egysége, melynek első részében kortárs prózai és lírai művek kritikáit olvashatjuk. A bírált kötetek szerzői a következők: Tandori Dezső, Rakovszky Zsuzsa, Aczél Géza, Bertók László, Tőzsér Árpád, Orbán Ottó, Tar Sándor, Nádas Péter, Kemény István. Ez a szövegcsoport egy Tandori-vers, az Egy sem értelmezésével indul, továbbgondolva Az egésztől a részig című tanulmányban felvetett kérdéseket, majd a Töredék Hamletnek új, 1999-es kiadása ürügyén vizsgálja azt a költői látásmódot, amely „nem csupán a hatvanashetvenes évek magyar költészetében, hanem a magyar filozófiai gondolkodásban is teljesen társtalan és ismeretlen volt”. (104.) Az a lényeglátó képesség, amelyre a Krúdy-tanulmány kapcsán utaltam, a kritikákra éppúgy vonatkoztatható, Angyalosi ugyanis minden esetben kiváló érzékkel tapint rá a vizsgált szöveg kulcskérdéseire, térképezi fel azokat a dilemmákat, szempontokat, amelyek megértésével közelebb férkőzhetünk az adott műhöz. Bertók László gyűjteményes kötete kapcsán például így ír: „Ha azt akarnám megfogalmazni, hogy ennek a hatalmas időbeli fesztávú lírának (minden belső változásával együtt) melyik az az uralkodó jegye, amellyel minden zegzuga öszszefüggésbe hozható, ezt mondanám: a szabadulás kényszere. Márpedig ez a kényszer annál a legerősebb, aki mélységesen és folyamatosan tudatában van a milliónyi kötöttségnek, amely minden pillanatban nyűgözi. S aki ezeket a kényszereket nem pusztán »lerázni« akarja, mivel egy részüket morális kötelezettségként, ha úgy tetszik, örökségként hordozza, a többit pedig saját maga alakította ki valamikor.” (119.) Egy másik, ugyancsak jelentős költészet természetéről gondolkodva pedig arra a következtetésre jut, hogy az „egyik kulcsszó Orbán Ottónál alighanem az egyéniség. Miképpen ragadható meg az egyszeri és megismételhetetlenül egyedi individuum létmódja a XX. század második felének lírájában, amely könyörtelenül szétszabdalta, hiteltelenítette ennek az individuumnak az egységébe és azonosíthatóságába vetett hitét? Másként fogalmazva, mit lehet kezdeni a személyiség fogalmával egy olyan világállapotban – nevezzük azt posztmodernnek vagy bármi másnak –, amely a nyelv személytelen erőinek kiszolgáltatott, sodródó, szilárd belső »maggal« nem rendelkező, tehát minduntalan és előreláthatatlanul átalakuló képződményként hajlandó csak elfogadni az ént?” (137.) Ugyancsak lényegi kérdéseket boncolgat, amikor nem hallgatja el azokat a mozzanatokat sem, amelyeket bizonyos értelmezői közösségek talán korszerűtlennek minősítenek. Orbán Ottó kötete kapcsán állapítja meg például, hogy a költő „nem képes elképzelni a versírást, ha nem lát mögötte egzisztenciális motivációt, amely egyben megszabja a választható nyelvi-poétikai megoldások körét is”. (139.) Nádas Péter Saját halál című munkáját olvasva pedig megjegyzi: „Ifjú és lelkes irodalmároknak nem érdemes tehát azon ügyködniük, hogy ezt a kis remekművet elemezve elválasszák az önéletrajzi hitelest a fiktív texturálistól: hiszen itt a személyesen átélt elbeszélésének helyzete szabja meg a hangnemet. S igenis lényeges az, hogy a beszélő írónak, a szavak, a megformált mondatok, a fogalmak és filozofémák emberének tudja magát.” (144.) A Kemény István-kötetben megnyilvánuló morális tanítás ugyancsak nem túl gyakori és divatos költői szándék: „A nagy kérdések némelyike valóban megjelenik a kötetben, ráadásul – látszólag – minden közvetítés, csűrés-csavarás és szofisztikált csomagolás nélkül. Találkozunk a halállal, az élettel, az ördöggel, a bűnnel (…), általában véve elmondhatjuk, hogy a morál akarása egészen kivételes intenzitással, az ő szavát kölcsönvéve, »pofátlan« nyerseséggel szólal meg ebben a kötetben. Azért vettem elő idézőjelben ezt a jelzőt, mert a jelenleg uralgó magyar irodalomértelmezői szólamok közül nem is a leghalkabbik az, amelyik területen kívülinek nyilvánítaná az irodalmi művekben felvetődő etikai dilemmákat. Ennek a felfogásnak a képviselői aligha tudnak mit kezdeni Kemény költészetével. Szeretném leszögezni, hogy velük ellentétben engem kifejezetten lenyűgöz az a vakmerőség, amellyel az élőbeszéd szerzője pajzs és leeresztett sisakrostély nélkül nekiront ezeknek az irdatlan problémáknak.” (147.)

Mint tudjuk, egy-egy kritika megszületése, az, hogy a kritikus melyik szerző mely művével foglalkozik, általában a véletlen műve, hiszen a kritikák többnyire felkérésre íródnak. Ugyanakkor persze a lapszerkesztők általában nem hagyják figyelmen kívül a kritikus preferenciáit, ízlését, amely több év munkássága folyamán jól kitapinthatóan jelen van. Különösen így van ez egy jól megszerkesztett kritika- és tanulmánygyűjtemény esetében, amely nem pusztán az írások egymás mellé helyezésével jön létre, hanem tükröznie kell szerzője ízlését, azokat a teoretikus tapasztalatokat, amelyekre értelmezését és értékelését alapozza, ezen kívül valamilyen módon számot kell adnia az adott kor irodalmi folyamatairól, mozgásairól. Angyalosi is így vélekedik, amikor egyetértően idézi Dérczy Péter megállapítását. „Az ilyen típusú »válogatott« gyűjteménynek az irodalomtörténeti értéke, s főleg értelme számomra egyáltalán nem evidens. Akkor tartom elfogadhatónak, ha abból egyfajta kritikai, irodalomtörténeti gondolkodás- és beszédmód sajátos alakzatai is körvonalazódnak, mégpedig oly módon, hogy azok visszamutatnak nemcsak egyegy műre, hanem kicsit magára a korra is.” (153.) Angyalosi új kötetére is vonatkoztatható, hogy az írások egymásutánjából markánsan bontakozik ki a szerző irodalomfelfogása, gondolkodói szemlélete, értékrendje. Értéktiszteletről és minőségigényről beszél Dérczy Vonzás és választás című könyve kapcsán, ami saját erényeként is értelmezhető. Angyalosi egyébként több ponton reflektál az irodalomtörténészi-kritikusi tevékenységre, annak mibenlétére, értelmére. Amikor egy kritikus valamely pályatársa tevékenységéről, netán gyűjteményes kötetéről mond véleményt vagy készít recenziót, írásából általában direktebb módon kiolvasható saját kritikakoncepciója. Így van ez a már említett Dérczy-kritikában, de utalhatunk még a Harkai Vass Éva, Borgos Anna vagy Sári B. László munkájáról írott recenziókra. Ugyanakkor erősen foglalkoztatja az esszé – mondjuk így – anatómiája is. Három nekifutásban közelít a műfaj mibenlétéhez az Osiris kiadó által közreadott kiadvány, A magyar esszé antológiája ürügyén. Nem véletlenül, hiszen maga is termékenyen hasznosítja szövegeiben az esszével való találkozás tapasztalatait.

Angyalosi Gergely írásainak attribútumait számba véve nem kerülhetjük meg a személyességet sem. Persze nem az irodalomtörténész-kritikus személyiségét előtérbe toló személyességre gondolunk, sokkal inkább a szükséges arányokat megtartó szubjektív közelítésmódra. Ez az, amit különösen értékel Sári B. László A hattyú és a görény című könyvében is: „A szerző »beszédmódja« fogott meg elsősorban – hogy ezt a nála is sűrűn előforduló kifejezést alkalmazzam. Pontosabban a beszédmód (…) személyessége, amely egy világlátás premisszáinak nyílt és egyértelmű vállalásával párosul.” (193.) Maga Angyalosi is gyakran enged teret a személyes reflexióknak, miként teszi ezt Aczél Géza verseskönyve kapcsán: „Megvallom – kissé talán már konzervativizmusra hajló versolvasóként –, hogy ebben a sokrétű szövegvilágban elmerülve mégiscsak azokat az ünnepi pillanatokat élvezem a legjobban, amikor a töprengések, a romlandó testet regisztráló képek, rímjátékok, emlékek, aktuális közéleti utalások, szándékosan nyers »odamondások« vagy ténylegesen bölcs megállapítások közül, mintegy mellékesen, hirtelen felemelkedik egy-egy gyönyörű lírai sor. Az a fajta, amelyikről valamikor azt mondták, hogy ha valamilyen fémből volna, nem görbülne el.” (117–118.)

Ha Angyalosi módszertanához még közelebb próbálunk kerülni, érdemes felidéznünk Bagi Zsolt korábbi megállapítását, amely az új kötetre is vonatkoztatható. A recenzens ott a feltárás-azonosulás kritikusi attitűdjéről beszél, amely „oly módon azonosul a kritizált írással, hogy gondolatainak, stílusának, fogalmai vagy retorémái viszonyainak ritmusát mintegy átvéve feltárja annak működésmódját”. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy „ez a feltárás sohasem csupán valami ottlévőnek a megtalálása, hanem mindig tevékenység, amely egyrészt sajátos nézőponttal bír, másrészt maga is hatással van arra, amit feltár. Feltárni egyben azt is jelenti: megváltoztatni.” (Bagi Zsolt: A posztmodern Ignotus, Jelenkor, 2002. 11. 1214–1220.) Arról van tehát szó, hogy a vizsgált szöveghez teljes mértékben közel kerülve, azzal dialógust kialakítva célszerű kiválasztani a leginkább megfelelő interpretációs stratégiát. Úgy vélem, Angyalosi kritikusi praxisában éppen ez a törekvés érhető tetten, szövegeiben a „műtől a szabályig” vezető utat helyezi előtérbe, vagyis azt, hogy egy irodalmi mű poétikai, nyelvi, retorikai stb. sajátosságai implikálják a megfelelő elemző módszert, ahelyett, hogy az értelmező mindenáron a teóriát kívánná ráerőszakolni a műre.

„Egy irodalmár viszonya a filozófiához általában nagyon személyes, sok mindenről árulkodó viszony” – írja könyvében Angyalosi, majd hozzáteszi: „a magát irodalmárnak tudó értelmiségi, ha filozófiáról ír vagy beszél, nem érez annyi szakmai kötöttséget, megfelelési kényszert, mint a saját területén.” Ez a belső szabadság mindenképpen hasznos, ha „olyan felismerésekhez vagy akár csak új megfogalmazásokhoz vezet, amelyekhez a szakmabeliek – esetleg éppen a profizmusból eredő vakfoltjaik miatt – nem jutottak el”. (243.) A szerző – miként korábbi könyveiben tette – ezúttal is számot vet azzal a filozófiai, irodalomelméleti háttérrel, amely pályája kezdete óta áthatja tájékozódását, irodalomszemléletét. Elsősorban a francia hatásról van szó, amellyel a szerző 1977–78-as párizsi ösztöndíja idején ismerkedett meg, ahol részt vehetett többek között Barthes, Foucault, Lévi-Strauss, Riffaterre és Todorov előadásain. Visszatérő hősei az új kötet lapjain is felbukkannak. Barthes – akiről Angyalosi 1996-ban monográfiát jelentetett meg Roland Barthes, a semleges próféta címmel – az irodalomtudomány és a szubjektivizmus viszonya ürügyén kerül középpontba. A szerző hangsúlyozza, hogy Barthes „pályája kezdeteitől többféle diskurzustípust működtetett; ám a Racine-vitáig, sőt még azt követően is az irodalomtudomány beszédmódját akarta átalakítani, ha tetszik felforgatni – de semmiképpen sem valamiféle parttalan szubjektivizmus nevében. Éppen ellenkezőleg: a »vén Sorbonne-nal« szemben polgárjogot akart szerezni az irodalomvizsgálat olyan stratégiáinak, amelyeket korszerűbbnek, interdiszciplinárisabbnak érzett a megszokottaknál, s amelyek hite szerint alaposabban és szélesebb körűen voltak képesek számot adni az irodalmi műalkotásokról.” (260–261.) Derrida filozófiájának, tanításainak hatásáról szólva pedig megállapítja: „Magától értetődő szinte, hogy – különösen az Egyesült Államokban – sokan iskolaalapítót kívántak látni a francia filozófusban. Igenis el akarták lesni Derrida »fogásait«, meg akarták tanulni a dekonstrukciót mint módszert és technikát. Egy pillanatig sem állítanám, hogy ezek fölösleges vagy értelmetlen erőfeszítések voltak. Amint a dekonstrukcióból Derrida szándékaival ellentétesen jelszó vagy csatakiáltás lett, azonnal megindultak ellene a támadások, a »túlhaladására« tett kísérletek. Az obskurantizmus vagy a nihilizmus vádja ellen pedig nehéz lett volna úgy védekezni, hogy a »dekonstruktőrök« folyamatosan elutasítanak minden kihívást, arra hivatkozva, hogy ez a valami nem fogalom, nem módszer, nem technika, de még csak nem is negatív teológia, ahogy néhányan felvetették.” (239.) Ráadásul – miként Angyalosi rámutat – „aki figyelmesen olvasott akár egyetlen Derrida-tanulmányt, az pontosan érzi, hogy nincs Derrida-módszer, amelyet el lehetne tanulni, nincs Derrida-stílus, amelyet érdemes lenne utánozni a nevetségessé válás nélkül. Voltaképpen nem léteznek Derridaepigonok, a dekonstrukció mint divatjelenség a Derrida-kommentárok világában bonyolódott és bonyolódik le. Nem a mestert utánozzák, ugyanis az lehetetlen, hanem azokat a megoldásokat majmolják, amelyeket az ő szövegeiből kiindulva technikává lehetett alakítani.” (239.)

Nem szóltunk még a könnyed, gördülékeny stílusról, a világos, jól követhető, logikus érvelésről, amely még akkor is meggyőzően hat, és továbbgondolásra késztet, ha az olvasó alapvetően nem ért egyet a szerző okfejtésével. Befejezésként pedig még egy idézet a Dérczy-kritikából: „Egyetemen oktató kollégáktól hallom, hogy a mostani magyar szakos hallgatók maguktól is rátalálnak ezekre a kritikákra, folyamatosan használják és idézik azokat. Némi vigaszul szolgálhat ez azoknak, akik idősebb pályatársaik minden lebeszélése ellenére a kritikusi pályát választják, hogy aztán elrettentse őket a teljes visszhangtalanság érzése. Egyben pedig még egy, utólagos indok arra, hogy miért volt szükséges ezeknek a szövegeknek az öszszegyűjtése és ebben a kiválóan megszerkesztett kötetben való kiadása.” (156.) Hát ezért. Ajánlom figyelmükbe Angyalosi Gergely könyvét! (Kijárat)