Ebben a látnivalóban – csakúgy, mint Madách fő művében – minden megtörténik, ami férfi és nő között lehetséges (kizárólag normális kereteken belül persze). Csányi ezúttal egy középszerű forgatókönyvíró, aki igen alacsony színvonalú szappanoperák könyvein dolgozik. A széria egyes epizódjai folyamatosan készülnek el a sztori előrehaladtával. András nemrég költözött össze Lillával (Tompos Kátya), akivel öt éve együtt vannak; a kihűlőfélben lévő kapcsolatot már csak egy gyermek koronázhatja meg. A baj csak ott kezdődik, hogy hősünk még korántsem érzi elérkezettnek az időt a gyermekvállalásra, annál inkább viszont Lilla. Az olyan érzelmi ráhatások pedig, mint „ha nem akarsz gyereket, nincs szex”, vagy „a dolgozószoba helyén lesz a gyerekszoba” beindítják a megfelelő védekezőmechanizmusokat főszereplőnk életében. Amikor ugyanis Lilla bejelenti a „jó” hírt, András meglehetősen rendhagyó módon reagál a gyermekáldásra. Amint hazaérkezik, egy vadidegen lányt talál a lakásban, aki minduntalan Lillának vallja magát, sőt még közös barátaik sem állítanak mást. András akkor kezd csak el igazán összezavarodni, amikor az eredeti Lilla egy harmadik, negyedik, majd jónéhányadik Lillának adja át a stafétát, miközben hősünk a párkapcsolatok – szinte –valamennyi stációján keresztülmegy a közös otthonban, hogy aztán a végén levonja a meglehetősen ostoba konzekvenciát: mégis az első volt a legjobb.

Az elmúlt hónapok hazai filmes palettáján egyre-másra bukkannak fel az első nagyjátékfilmükkel debütáló fiatal rendezők. Orosz Dénes is közéjük tartozik, bár az ő bemutatkozását erősíti, hogy producere Herendi Gábor, így a filmben nem véletlen sem az erőteljes hollywoodi hatás, sem a szokásosnál jóval intenzívebb marketing. A 200 milliós költségvetésből készült romkom témája és alapötlete több mint ígéretes, ám ami a megvalósítást illeti, az hagy némi kivetnivalót maga után. Összességében a film nem rossz (de a jótól is messze van), egyszer nézhető, szórakoztató darab, senkit nem bánt, és még az esténket sem rontja el. Orosz biztonsági játékosként igyekezett bekerülni a hazai kortárs közönségfilmes véráramlatba, ami minden bizonnyal elég lesz ahhoz, hogy megjegyezzük a nevét a következő, reméljük, mélyebb és minőségibb látnivalójáig. Jelen produkció előzménye a Melletted című kisfilm, ahol a direktor már bizonyította a párkapcsolati tematika iránti elköteleződését, valamint színész- és dialógusközpontúságát. A Poligamy a férfi-nő kapcsolat minden stációjáról, minden lehetséges útjáról szól, egy amolyan „mi lenne ha…” mozi, amely nemcsak eljátszadozik a férfiúi fantáziával, hanem meg is mutatja annak lehetséges következményeit. Orosz érdekes szempontból közelíti meg az érzelmi kérdéseket, ám valami mégis sántít. Ha már közös életről és gyermekvállalásról beszélünk, valahogy – szinte – kivétel nélkül a férfi az, aki bepánikol a rá nehezedő apaság feladatának súlyától, miközben a nő vígan és dalolva tűri a terhességnek valamennyi állomását. És valóban: a társadalomban is gyakoribb ez a felállás, de mi van akkor, amikor egy nő kezd el pánikolni? A Poligamy egy érdekes alternatíva a már-már unalmassá váló párkapcsolati krízisből való kivezető út felé, ám a nők ezzel mit sem tudnak kezdeni. Egy férfiközpontú társadalomban, valamint egy fikció esetében ez kétségtelenül korrekt megoldás. Ugyanakkor a nők valamelyest sztereotipizálva vannak egy meglehetősen férfias társadalomban, ahol a női szerepek alapvetően kimerülnek az otthon őrzésében, valamint a közösséget alkotó (család)tagok összetartásában. De hol van itt a férfi, aki alapvetően szabad létre vágyik; Éva – jelen esetben Lilla – mellett, mégis valamelyest elkülönülve? Mi lesz azzal a férfival, aki mind ez ideig annyira nem élte ki magát, hogy képes legyen egyetlen nő mellett elköteleződni? Komoly probléma ez a férfitársadalomnak, ám Orosznak sikerült megtalálnia azt a megoldást, amely a valóságban aligha tud bekövetkezni, jóllehet, sokan mégis erről álmodnak. Egy nő nyilvánvalóan teljesen más módon, más szemszögből járta volna körbe a témát. Ha a történet logikai felépítését nézzük, a körítésből kiderül, hogy márpedig a poligámia, az állandó partnercsere nem feltétlenül öncélú. Az ötlet nagyon ügyes. A lányok alapjában véve szex után cserélődnek, így minél több nőt tesz magáévá András, –a nagy számok törvénye alapján – annál nagyobb az esélye, hogy a következő körben az eredeti Lillát húzza. Ezzel azonban kvázi erkölcsileg nemcsak legitimizálja a hűtlenséget, hanem szinte nemes tetté is avanzsálja, és még drukkolunk is hősünknek, hogy a finisben megtalálja a sok nő közül az ő saját, személyre szabott Lilláját.

A Csak szex és más semmi szívtipró karakterével ellentétben Csányi ezúttal csupán egy középkategóriás forgatókönyvíró, aki – maga sem tudja, miért – pszichológushoz jár, és miközben a felszínen minden olajozottan működik, legbelül fogalma sincs, mit akar. Gyereket mindenesetre nem, ez biztos. A Poligamy-féle romkom viszonylag unalmas karakterekkel operál. Ami a sztorit valamelyest lazábbá teszi, az a szituációból adódó helyzetkomikum, amiért a moziba járó lelkes közönség olyan hálás tud lenni. Az egyes alkalmi női karakterek sajnos olyannyira sablonosak, már-már élettelenek, hogy a rendezőgárdának igyekezni kell azokat leváltani, mielőtt még a nagyérdemű menthetetlenül elunná őket. A dialógusok már jóval ígéretesebbek, ám itt is van egy olyan halovány érzésünk, mintha már hallottuk volna valahol ezeket a szófordulatokat. Valóban, mintha az összes kommersz kortárs magyar film ugyanazokkal a poénokkal operálna (egyébként még az is lehet, hogy ez így van), így a csattanót sok esetben előre tudjuk. Kevés az új geg, amin tényleg nevetni lehet, ennek ellenére a párbeszédek gördülékenyek és élethűek, a sztori érdekes, sőt még a fináléra is kíváncsiak vagyunk, bár – csakúgy, mint az egyes szituációk esetén – itt sem kell túl nagy jövőbelátó képesség ahhoz, hogy megsejtsük, hogyan fog végződni hőseink sorsa.

A debütáns mű erőteljes önreflexivitása már csak hab azon a bizonyos tortán. Nem kevéssé médiakritikus mivoltával görbe tükröt tart a honi sorozatgyártás ingoványos talaja elé: bizonyos mértékben a nagysikerű dél-amerikai szappanoperák túlzottan teátrális, élvezhetetlen színvonalú előadásmódjára apellál. Hiába, a Poligamy tele van filmes idézettel, többek között egy Liliomfiból vett jelenettel is megörvendeztet minket, ennek viszont nem értjük a funkcióját – merthogy nincs is.

Orosz vitatott romantikus komédiája egy önmagát kereső, bizonytalan, sodródó főhőssel, akinek senki nem elég jó, mert mindig épp más kell, mint akivel együtt van. És annyi élethelyzet, tapasztalat, kapcsolat után a végén rájön, hogy pont az a lány kell, akivel a kezdet kezdetén együtt volt. A végső konklúzió több szempontból is relevánsnak bizonyul. Valóságértéke kétségkívül van, valóban ennyire hülyék vagyunk, sőt ezt kendőzetlenül még a szemünkre is veti. Ennek függvényében pedig maga a film sem lehet másra, mint közönségsikerre ítélve.