ELSŐ VITÁZÓ: Tudja, mit vettem észre? Zsugorodik a színház. Egyre kevesebb helyet foglal el.

MÁSODIK VITÁZÓ: Gondolom, képletesen. Veszít a jelentőségéből, a társadalmi súlyából. Erről már beszéltünk.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem. Szó szerint értem. Kis helyszínekre szorul vissza.

MÁSODIK VITÁZÓ: Katedrálisokból katakombákba, ahogy George Tabori mondta jó régen. Ez sem újdonság.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem erre gondolok, bár van benne valami. Térey János Nibelung lakópark című, a nagyvárosi luxuskapitalizmus szuperelegáns környezetében játszódó darabját pár éve a Vár-dombba épített világháborús katonai kórház föld alatti labirintusában – katakombában – adta elő a Krétakör Színház.

MÁSODIK VITÁZÓ: Mi ezzel a baj?

ELSŐ VITÁZÓ: Minthogy a darab Wagner Nibelung-tetralógiájának parafrázisa, és a magát isteni hatalomnak képező mondén világtőke nemzetközi terrorjáról szól három, egyenként is hoszszú estére szabva, ön szerint ez tipikus underground színház?

MÁSODIK VITÁZÓ: Mit lehet tenni, ha csak a Krétakörnek kellett?

ELSŐ VITÁZÓ: Igazi helye a Vígszínház lenne.

MÁSODIK VITÁZÓ: A Nemzeti Színház sem mutatta be Márton László shakespeare-i méretű és ihletű magyar történelmi trilógiáját, A nagyratörőt. Nem kockáztatta a bukást.

ELSŐ VITÁZÓ: Erről beszélek. A monumentalitás, különösen, ha nem akciódús cselekményre, hanem irodalmilag kimunkált, költői szövegre épül, mint az említett verses drámák esetében, annyira kockázatos, hogy esélye sincs a nagy színpadra.

MÁSODIK VITÁZÓ: A kamaraszínpad gyakran intenzívebb.

ELSŐ VITÁZÓ: De már az is zsugorodik. Láttam az Örkény Színházban Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című színművét, amely a müncheni Octoberfest, a híres sörfesztivál népünnepélyének sodrában játszódik. Az előadásban tovább kicsinyítették az amúgy is kis színpadot, mindössze egy bábszínház méretű kivágatot hagytak meg belőle, amelyben egyetlen szereplő sem fér el teljes életnagyságban. Vagy a feje lóg ki belőle, vagy deréktól lefelé kerül takarásba.

MÁSODIK VITÁZÓ: Én is láttam. Tipikus stílusjáték. Egy korai némafilmkorszakot idéző, a zongorakísérő konferanszával színesített, hatvan jelenetből álló panoptikumszerű epizódsor. Minden jelenet után lemegy a kis bársonyfüggöny. Nem nevezném lekicsinyítésnek. Épp ellenkezőleg: a rendező Bagossy László a „közeliket”, az emberi lényeget emeli ki a képzeletbeli forgatagból.

ELSŐ VITÁZÓ: Feltételezi rólam, hogy érzéketlen vagyok a rendezői színház iránt, és nem értékelem a stílbravúrt? Mégis látok valami tünetszerűt abban, hogy egy kis kamaraszínház még jobban korlátozza önmagát, és tovább szűkíti amúgy is szűk színpadi lehetőségeit.

MÁSODIK VITÁZÓ: A Macskajátékot is az Örkény Színház kis kamaraszínpadán játsszák, és Mácsai Pál, aki harmadszor rendezte meg a darabot, szintén „szűkítette a lehetőségeit”. A korábbi előadásokhoz képest a mostani sokkal statikusabb, sokkal inkább épít a levél- és telefondramaturgia monológformájára, és a korábban hagyományosan, szituációszerűen eljátszott jeleneteket is epikus narratívaként érvényesíti. Nem mesterséges önzsugorításról, hanem a játékstílus változásáról van szó.

ELSŐ VITÁZÓ: Úgy érti, visszatért a „lefúrt lábú színészet”, amit Cserhalmi György egykor –mintegy harminc éve – annyira kárhoztatott?

MÁSODIK VITÁZÓ: Bizonyos értelemben igen. A kisszínházi intimitás fölértékeli a belső intenzitást. Nincs szükség vehemens rohangászásokra. Ahogy a villanyvilágítás feltalálása után is lehiggadtak a gyertyafénynél szükségszerűen fölnagyított színpadi gesztusok, mert a színész a jól látható arcával is képes volt észrevétetni magát.

ELSŐ VITÁZÓ: Vagyis a mozgalmasság áttevődött a nagy színházakba, és ha ezek igazgatói bizonyos darabokat – mint amilyen a Téreyé vagy a Mártoné –nem találnak elég mozgalmasnak, inkább el sem játsszák őket.

MÁSODIK VITÁZÓ: Vagy mozgalmasítják, mint az Othellót a Vígszínházban! Katonai terepgyakorlatot, gimnasztikai akciósort, fizikai valóságshow-t csinálnak belőle.

ELSŐ VITÁZÓ: Más szóval nem bíznak sem a megélt emberi drámákban, sem a szöveg költői erejében.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nyilván erre inti őket a tapasztalat. Nevezhetném közönségigénynek is.

ELSŐ VITÁZÓ: Vagyis úgy véli, a Nibelung lakópark ot a közönségigény szorította a föld alá. Csak alternatív rétegszínházként fogadták el.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem csak a Nibelung lakóparkot. Magát a Krétakör Színházat is.

ELSŐ VITÁZÓ: A Krétakör jelentős és távlatos sikert aratott, amikor – egyetlen egyszer – nagy színházi térben tartott bemutatót. Ez volt a Hazámhazám. Azt hiszi, hogy máskor, más előadással nem tudta volna megismételni?

MÁSODIK VITÁZÓ: Ha jól értem, azt sugallja, hogy a Krétakört a körülmények alakulása szorította a perifériára.

ELSŐ VITÁZÓ: Sőt, a megszűnéséhez is az vezetett.

MÁSODIK VITÁZÓ: Schilling Árpád többször kijelentette, hogy nem érdeklik a nagyszínházi lehetőségek.

ELSŐ VITÁZÓ: Gondolja, hogy ha a Krétakör megkapja a Bárka Színházat, amelyre pályázott, nem vette volna magára a nagyobb tér birtoklásával járó szakmai felelősséget? Ne felejtse el, hogy Schilling kezdetben – valószínűleg túl korán – nagy színpadokon rendezett külföldön. Ha a struktúra segítette volna kibontani akkori intencióit, lehet, hogy másképp alakul a pályája.

MÁSODIK VITÁZÓ: Szerintem túl kényelmes a külső körülményekre hárítani a felelősséget a dolgok alakulásáért.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem kétlem, hogy elismeri a Katona József Színház különleges minőségét. A Katona létrejötte bizonyos értelemben a kultúrpolitika packázásának köszönhető. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzetiből való kiebrudalásuk után –szerencsésen – kaptak egy kamaraszínházat.

MÁSODIK VITÁZÓ: Amelyet nemzetközi hírűvé tettek.

ELSŐ VITÁZÓ: Csakhogy ők – és Ascher Tamás – korábban nagy színpadokon rendeztek. Zsámbéki és Ascher egy ideig még vissza-visszamentek dolgozni Kaposvárra, de jó ideje már nem mennek. Mondhatjuk, hogy – szerencsére – kamaraszínházuk lett, amely korszerűbb térforma, és amelyet a mai viszonyok között megtölteni is könnyebb. De tényleg mondhatjuk? Tényleg szerencsés kényszer, hogy lemondtak arról a nagyobb színházi formáról, amely évekig a sajátjuk volt?

MÁSODIK VITÁZÓ: Ők is részei a nemzetközi paradigmaváltásnak. Egyre kevesebb a monumentalitás, egyre több az intimitás.

ELSŐ VITÁZÓ: Ezt nem jelenteném ki egyértelműen. A holland Ivo van Hove vagy a lengyel Warlikowski nagyszabású produkciókat hoz létre. Gyakran nem kőszínházban, hanem bonyolultan épített, méretes terekben.

MÁSODIK VITÁZÓ: Arról a hollandról beszél, akinek Premier című előadása nálunk is látható volt? A Cassavetes-film nyomán készült, kamerákkal és kivetítőkkel multimédiás színházzá tett produkcióról, amelyben a nézők egy része fent ült a színpadon, és maga is a „felvétel” szereplőjévé vált?

ELSŐ VITÁZÓ: Igen, róla. Azóta három Shakespeare-tragédiából, a Coriolanusból, a Julius Caesarból és az Antonius és Kleopatrából Római tragédiák címmel létrehozott egy új előadást, amely megszakítás nélkül hat óráig tart, és egy huszonkétszer tizenhárom méteres teret tölt be. Ebben ülnek a nézők is. Ők a nép. Az ő bőrükre megy a nagypolitikai – így, egy szóba írva! – játszma, amely az előadásban lejátszódik.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ez emlékeztet a Radnóti Színházban bemutatott Oidipusz gyermekeire. Szálinger Balázs és Valló Péter hasonló célból használt fel antik drámákat.

ELSŐ VITÁZÓ: A különbség a lépték. A Radnótiban egyetlen tévészerű monitor működik (ritkán), a hollandoknál egy tucat (állandóan). A Radnótiban két rövid felvonás után „szabadulunk”, és a szünetben kikapcsolódunk, sőt közben is „helyettünk” szerepel egy háromtagú család, amely a nappalijában, vacsorázva válik résztvevővé. A hollandoknál mi vagyunk a résztvevők, előadás alatt fogyaszthatunk a színpadi büfékben, szendvicset majszolva telepszünk le Julius Caesar mellé (vagy ő mellénk), mialatt a tévében a római „parlament” ülését közvetítik.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ez kivételnek számít.

ELSŐ VITÁZÓ: Dogyinnak, Hermanisnak és másoknak is vannak öt-hat órás, esetleg még hosszabb előadásai.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem csak az előadáshosszról van szó.

ELSŐ VITÁZÓ: Hanem miről? A Rechnitz, a müncheni színház – nemrég hozzánk is elhozott – előadása csak kétórás, öt színész mondja benne (többnyire a rivaldánál fölsorakozva, alig mozogva, még kevesebbet „eljátszva”) Elfriede Jelinek végtelen szövegfolyamát a náci bűnökről, a felejtés és az önfelmentés mechanizmusáról, a bornírt közgondolkodásról.

MÁSODIK VITÁZÓ: A magyar néző ezt nem viseli el.

ELSŐ VITÁZÓ: Mit nem visel el? A hosszú egyhelyben ülést, vagy azt, ha színpadi gátfutás helyett az agyát tornáztatják, a lelkiismeretére apellálnak, és megtagadják tőle, hogy a színházat a saját létszférájából való gyáva kimenekülésre használja?

MÁSODIK VITÁZÓ: Ma kissé intoleráns, úgyhogy fejezzük be a beszélgetést!