Kortársunk, Szinetár
Egyfelől a mama ezt a fiút (Száraz Dénes) jelölte ki, hogy Alexandra vele flörtölve hívja fel magára a figyelmet – és vetesse el magát az ide látogató főherceggel. Másfelől a lány rájön, hogy egyenes derekúság ide vagy oda, de már rég beleszeretett a tanítóba. Nem mesélem el, csak arra akarok célozni, hogy megfordítja a Molnár Ferenc-i metaforát: Nemes Wanda (az első felvonásban, tehát még a szerelem előtt) szürke, épp hogy jelenlévő figura – liba, ha úgy tetszik. Akkor lesz hattyú, mikor (második felvonás) a szerelem kiteljesedik rajta-benne. Vagyis Szinetár ironikusan átírja Molnár trükkjét: ha maradna az egyenes derék, meg a hatytyúság – giccs lenne a darab. Így viszont nagy balhé lesz ugyan, de valami emberre hajazó őrültség költözik a házba. Meg a tanulság, hogy mindnyájan hajlunk a megalkuvásra, ha az megéri. Színpadon viszont ebben fordított átalakulásban Nemes Wanda nagyszerűen vált, „robbanása” még a harmadik felvonásra is kitart.
Operettvilág. Főhercegnő (Dominika: Takács Katalin), cinikus beszólásaival, majdnem debil főherceg (Albert: Almási Sándor), szervilis adjutáns (ezredes: a kitűnő Papp Zoltán). Szinetárnál ezek az arisztokraták „szegény gazdagok”: a főhercegi látogatásra kölcsöninasok jönnek – a második felvonás után leadják a livrét, csizmát, még a műbajuszt is, a kasznár kifizeti őket néhány estés szolgálatukért: vagyis, a mama azért is szeretné ezt a partit, mert a háztartás totálkáros.
A tanító Száraz Dénes. Szegény, ő igazán szerelmes, ám ettől lesz e társalgási darab egyetlen igazi lázadója. Ugyanis felvilágosítják, hogy csak eszköz e partihoz, így aztán a főhercegi díszvacsorán jól beolvas mindenkinek. Alexandra pedig erre a pár esti órára szabadon engedi magát, és a diner helyett ők ketten tombolnak. Igaz, a csajnak nincs sok vesztenivalója: másnap (így vagy úgy) belemegy a partiba –megalkuszik. (Eképp mégis csak hercegnő lesz ebben a nem akarom házasságban…) Mondom: az igazi lázadó a tanító, neki itt nincs több dobása. Ám a játék csavarintása: ráfázik a plebejus beolvasására, de neki valahogy megérte… Végül is csak kipiszkálta a csajból, hogy szereti, (csókot is kap tőle), és rajta mérődik le, hogy e darabban mindenki más megalkuszik a körülmények hatalmával. De a fiú szabad marad. (Az előadás végén a rendezés „utóiratként” egy filmszkeccset prezentál, ahol a megalázott tanító – immár túl a forradalmakon, egy „fémés tejipari vállalat” fogadására érkezik – gondolom tudósként. Az igazgatóságban pedig aszalt arisztokratáink tapsolnak neki és a közönségnek… Szinetár meglepije...)
Az előadás Eperjes Károly (Jácint) jutalomjátéka. Csuhában. Egykor snájdig katonatiszt meg arisztokrata volt – valami balhét ő is kavarhatott, hogy kiugrott a tiszti uniformisból és beugrott a csuhába, annyira, hogy itt rezonőr, tanácsadó, narrátor – a tablót szatirizáló idegenvezető. Eperjes fantasztikus sziporkát produkál szerepéből, ami persze szövegileg is patentre működik, de amit ő csinál belőle, az sokáig emlékezetes marad. Egy pillanatra se enged az olcsó hatásnak, ott súg, ahol más kiabálna, ott megértő, ahol a szerep fejcsóválást írna elő. És hát ő leplezi le ezt az egész megalkuvó társaságot: mindent az oltárért, trónért – mai nyelven, a pénzért, pozícióért, befolyásért. Még csak célzás sincs erre – mégis. Értjük, hát persze, hogy értjük.
Szinetár operettmetaforáját azért élvezzük, mert embereket képes bemutatni Molnár Ferenc patentdrámájában. Bánsági Ildikó szinte elviselhetetlen terrorista „családfő”, hogy aztán az első gikszernél beájuljon (jegeli a fejét) – bekukkanthatsz a házisárkányok titkaiba. Almási Sándor (Albert herceg) Ferencz Jóskára veszi a figurát („minden nagyon szép, minden nagyon jó!”) – de a második felvonásban hajszál választja el attól, hogy eltiporja a tanítót. A váltás szuper, ám többet is mutathatott volna magából. A sorok között viszont kiderül – mai tanulság - hogy a debil főnökök is ártalmasak ám, tessen csak vigyázni azzal a röhögéssel… Jácint (EperjesKároly) cinikus, bölcs (mindent lát, tud, kigúnyol, nevel – közönséget is). Ám figurája mégiscsak a rendszer része. Istenem, milyen ismerős ez is: környezetünk tele van ezzel a típussal: kevésbé szellemes szinten, de ezek a fazonok mindennek ismerik a „másik oldalát”, röhögnek a főnökeiken, meg az egész katyvaszon, – hogy annál jobban tudják játszani a pókert (korábban: ultit) velük… (Ezzel már egy kicsit túlzásba viszem Szinetár szerepelemzését, de azt hiszem, ez a grimasz azért még belefér.) Bármint is van: az előadást Eperjes viszi a hátán. Azért ennyire nem jó ez a darab – vele, általa, vagyis azzal amit ő csinál – boldog színházi élménnyel mész haza.
Szinetár apróságokban is precíz. Két felvonáson át csodálkoztam, miért kell váza, meg rózsacsokor a színpad két oldalára, amit ráadásul hangsúlyosan cserélgetnek is. Igaz, említik a szövegben, hogy Alexandra rózsakertben éli ki erotikus frusztrációját – de ez kevés lenne a talány megoldásához. Aztán slusszpoénben kiderül, hogy e csokor – játszik: az a szerepe, hogy a főherceg hóna alatt elleplezze a fura eljegyzés hazugságát.
Balla Ildikó díszletei-jelmezei szegényes kúriabelsőt jeleznek – joggal, mert „kopottbáróék” (bocs: hercegék) ebben a snassz szalonban akarnak hattyúsat játszani. (A dirndlit és pártát talán lehetett volna mellőzni.) A játékot lezáró zene (Elgar Koronázási indulója) ironikus kellék, kétértelműségével hat: minden ezért – a koronázásért – történne, mi pedig –alas!
– csak röhögünk. Nem viselkedünk comme il faut módon. Színházban vagyunk. Igazi színházban. Nem tartozik ide, de itt, az Új Színházban még mindig játsszák a Tisztújítás című darabot – amit Szinetár 2007-ben rendezett gunyoros tablóként, játékos nótázásként (a lenyúlásokról, csalásokról, átállásokról, korrupcióról). Még ma is játsszák, mondom, mert hát ma ismét aktuális.
