Az olvasó iránti udvariasság megkívánja, hogy a logikai sorrendtől eltérően először arról beszéljünk, hogy kinek ajánljuk Voigt Vilmos: Bevezetés a szemiotikába című könyvét. Ezzel illik kezdeni, hogy az olvasó eldönthesse, abba a kategóriába tartozik-e, akinek ajánlják a könyvet, s ha nem, akkor nyugodtan továbbugorhasson egyéb információk behabzsolása felé. Nos, nem könnyítjük meg az olvasó dolgát, ezt a könyvet egyszerűen mindenkinek ajánljuk. (Mindazoknak ugyanis, akik mint most éppen ön is, könyvajánló cikket olvasnak egy társadalmi, tudományos és művészeti kérdésekkel foglalkozó lapban, vagyis igényük van arra, hogy lényegi információkhoz jussanak, s hogy mások vélekedése segítségével elválaszthassák a lényegest a lényegtelentől vagy kevésbé lényegestől, mert a világban való tájékozódás és végső soron az emberi szabadság ezen a különbségtételen alapszik, s a könyvismertetések ezt a célt szolgálják, a lényeges kiválasztásához igyekeznek segítséget nyújtani a XVII. századi kezdetek óta). A „Bevezetés a szemiotikába” nagyon lényeges olvasmány, mind azoknak, akiket valóban ez a könyv vezet be ebbe a tudományba, mind azoknak, akik már tisztában vannak azzal, hogy mi is ez, a huszadik század második felében oly nagy hatást gyakorolt tudományág, de szeretnének teljes, rendszerezett áttekintést kapni területeiről, alakulásáról, történetéről, mai állásáról. Ajánljuk a szakma képviselőinek, hogy szembesíthessék a szakmáról kialakított saját elképzeléseiket a szerző nehezen vitatható értelmezéseivel, és ajánljuk azoknak is, akiket nem érdekel különösebben egy-egy szaktudomány alakulása, de szeretnének közelebb jutni a világ megértéséhez.

Mert a szemiotika, a jelek tudománya a világ megértése szempontjából többszörösen is kulcsfontosságú tudomány. Először is az ember egyik leglényegesebb tulajdonsága, hogy jelhasználó lény, s a szemiotika, mint ez a könyv is alaposan bemutatja, éppen arra vállalkozik, hogy ezt a természetét elemezze, s mutassa fel a jelhasználat legfőbb törvényszerűségeit. Ha az ember másik alapsajátosságát, eszközhasználó jellegét, munkáját és az erre alapozott gazdasági tevékenységet elemző tudománynak, a közgazdaságtannak eredményeit ma olyan meghatározó kiindulópontnak tekintjük, amelyre politikákat, a világ egész sorsát meghatározó döntéseket alapoznak, akkor ezzel egyenértékűnek kellene tekintenünk – más, hasonló metatudomány igényű diszciplinák mellett – a jeltudományt is, hiszen az eszközhasználat és a jelhasználat együtt, egymást is meghatározóan tette az embert emberré, s a jelek rendszerei a mai napig legalább olyan mértékben alakítják életünket, mint az munkaeszközök rendszerei. A másik, ami miatt a szemiotikát alaptudományként kellene kezelnünk, legújabb évtizedeink sajátos alakulása. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az emberi civilizáció és kultúra fejlődése a huszadik század közepétől egyértelműen az informatikára alapozódik, s két meghatározó irányának, a digitális technikának és a genetikának egyaránt az információ az alapegysége. Azoknak a tudományoknak pedig, amelyek e fejlemények következtében a figyelem előterébe kerültek: (a kommunikációelmélet, az információelmélet, a mesterséges intelligencia kutatása, a genetika, a memetika stb.) a szemiotika hasonló megalapozással szolgálhat, mint a fizika vagy a kémia tudományának a matematika. (A szemiotika megjelenése ahhoz is kellett, hogy az emberiség számára magától értetődő legyen, hogy a legkülönfélébb jelrendszerekben van olyan közös elem, amelynek alapján ezek a jelrendszerek egymásra átfordíthatók: e tudás birtokában tudjuk ma a matematika nyelvére átfordítani, és digitális technikával közvetíteni a képek, a színek, a hangok, a tapintási ingerek megannyi világát). Miként a szemiotikában találhatnak fogódzót azok is, akik a mesterséges intelligencia kifejlődésétől az emberiség jövőjét féltik, hiszen a jeltudomány tudja elkülöníteni az emberi jelrendszerek gépesíthető-digitalizálható elemeit az emberi gondolkodásnak és jelhasználatnak azoktól az elemeitől, amelyek – legalábbis egyelőre – nem gépesíthetők, s amelyek továbbfejlesztésével az ember megőrizheti ellenőrzését az általa kifejlesztett gépi világ felett. Szóval a szemiotikát a ma emberének illik ismernie.

A megismeréshez pedig aligha lehet avatottabb kalauzt találni, mint Voigt Vilmost, akit bensőséges személyes ismeretség fűz a modern szemiotika minden jelentős alakjához, talán az alapító atyát, Peirce-t kivéve, és e kivétel is csak a Peirce halála és Voigt születése között eltelt 26 esztendő rovására írható, mert különben Voigt Vilmos, a Magyar Szemiotikai Társaság alapító elnöke, a Nemzetközi Szemiotikai Társaság (AISS) köztiszteletben álló és a világ szemiotikusai körében mindenütt közismert és közkedvelt korifeusa, minden lényeges szemiotikai esemény résztvevője, úgy is mondhatni, a nemzetközi szemiotikai közélet emlékezete, mert valóban aligha van olyan alakja a szemiotika történetének, akiről ne tudna számtalan tényt, olyan eseménye, intézménye a világ szemiotikai életének, amelyet ne tartana számon, olyan problémája a szemiotika elméletének, amin még ne töprengett volna el, (és persze Peirce-t sem ismeri nála jobban senki).

A „kit/mit ajánlunk” és a „kinek” megvolna, s bár már a „miértről” is esett szó, ehhez hozzátartozik annak rövid összefoglalása, hogy mi mindenről is kap ismereteket, aki végigolvassa a „Bevezetés a szemiotikába” 321 oldalát. (Ebbe a számba beleértendő a 32 oldalas szakbibliográfia és a 17 oldalas névmutató is: ezeket is, igenis olvasni kell, ha valaki valóban át akarja tekinteni, hogy mi minden történt a modern szemiotika történetében).

A könyvben olvashatunk – a Bevezetésben, de máshelyütt is – a szemiotika kalandos megtelepedéséről az államszocializmus különös birodalmában.

Szisztematikus leírását kapjuk a jelekkel élő viselkedés összetevőinek, a jelek osztályozásától a jelek jelentését vizsgáló szemantikán, a jelek rendszerszerű működését feltáró szintaktikán és a jelhasználat társadalmi okait és összefüggéseit ábrázoló pragmatikán át a kommunikációs folyamat ábrázolásáig. Megismerhetjük a jelfolyamatokat elemző különböző iskolák különböző fogalomtárát; a jeltárgy, jelhordozó és jelértelmező közti összefüggéseket, a természetes és mesterséges jelek, elsődleges és másodlagos modelláló rendszerek, értelem és jelentés különbségét, a különböző nyelvi funkcióknak az elemzésben igen gyümölcsöző megkülönböztetését.

Aki ezek alapján azt gondolja, hogy a könyv unalmas tudományoskodó kategória-szőrszálhasogatás, az téved. Bár, aki számára a szigorúan tudományos csak a lehetőleg matematizált, formulákba rendezett elemzési háló, és a kellőképp szofisztikált, absztrakt nyelvezet, az erre is talál a könyvben példát, de minden jelfolyamat és jelelméleti kategória bemutatása életből vett példák garmadájára támaszkodik. Az irodalmi művekből a bennük megjelenő társadalmat rekonstruáló elemzések módján érdekes szemiotikai feladat lehetne Voigt könyvének olyan elemzése, hogy az általa használt példák együttese milyen képet ad világunkról, mi mindent tudhatunk meg a huszadik század végi kelet-közép-európai ember életéről e példák alapján.

A példák jelzik a szemiotika kimeríthetetlen tematikai sokszínűségét. Kapunk névelemzést, néprajzi szokások, viseletek jelként való megközelítését, zenemű, irodalmi művek, viccek szemiotikai elemzését, érzelemelemzést, a betegségek vagy éppen a sakk jelrendszerének elemzését, s szóba kerül a szerző és munkatársai ma már klasszikusnak számító május elseje elemzése is.

A szerző élvezettel veti bele magát a szemiotika előzményeinek bemutatásába, hiszen a középkor, a skolasztika tudományossága számára (de már az ókor filozófusai számára is) alapkérdés volt, hogy a látszó világ mögött milyen módon pillantható meg a belérejtett titkos jelek által egy mögöttes, transzcendens világ, s a gyakorlatban is nagyon sok jelrendszert használtak, s ez nemcsak a jelek alkalmazását jelentette, hanem azok állandó értelmezési és elemzési gyakorlatát is. A felvilágosodástól kezdődően pedig a modernitás mindent eszközzé változtató, s ennek érdekében mennyiségileg mérhetővé és algoritmikusan felépíthetővé tevő törekvése tette kulcsfontosságúvá a jelproblémát, s elkerülhetetlenné a szisztematikus jeltudomány kifejlődését.

Hasonló élvezettel olvashatunk az önálló szemiotikai tudomány kibontakozásáról, nyelvtudomány és szemiotika viszonyáról, de betekinthetünk a pszichológia és a szemiotika, sőt, a teológia és a szemiotika viszonyába is.

Nagyon érdekes portrék, élettörténetek is megismerhetők ebből a kötetből. Így kerülhet közelebb hozzánk Peirce és Morris, Bahtyin és Loszev, Lotman, Greimas vagy Bense (és sokan mások is), s közben megismerhetjük Jakobson és Chomsky, Bense vagy Eco jellegzetes elemzési hálóját is. Megismerhetjük a prágai és a koppenhágai nyelvelméleti iskola, a lengyel, az orosz, észt, litván, az olasz, a német, a francia, az amerikai, az osztrák, a finn szemiotika fejlődését és legjelentősebb alakjait.

Külön rész foglalkozik a szemiotika nemzetközi tudományos szervezeteinek és szerveződésének bemutatásával.

A kötet vége felé igen részletes, bár magától értetődően nem teljes áttekintést kapunk a magyar szemiotika (illetve az azzal érintkező tudományterületek) terméséről, melynek során a szerző – egyik főszereplőjeként e folyamatoknak – természetesen nagyobb teret enged személyes értékeléseinek is. Fontos része a könyvnek „A szemiotika határai és kritikája” című fejezet, amely a szemiotika helyét a világ tudományosságában most már a tudományág egészét átfogó tekintettel és alakulása folyamatában mutatja be.

Miért ajánljuk tehát e könyvet az olvasó figyelmébe? Azon erénye okán, amely mind a tudománnyal most ismerkedő, mind az abban szívvel-lélekkel benne lévő számára fontossá tehet egy ilyen jellegű művet: mert tárgyát, releváns kategóriáival, (nemzeti) iskoláival, történeti alakulásával együtt a néhány száz oldalas terjedelem adta keretek között viszonylagos teljességében, „kereken” tekinti át.

A könyv első változata 1972-ben született; egy, a hetvenes évek nemzedékére nagy hatást gyakorló alapmű hézagpótló újrakiadásról is lehetne tehát beszélni, mi azonban új könyvként tekintünk a most, a Loisir kiadó és Gáspár Kinga szerkesztő igényes munkájáról tanúskodó kötetre, mert a magjául szolgáló korábbi változathoz képest számos új résszel bővült, s mivel a közben eltelt három és fél évtized a szemiotika történetében is fontos új fejleményeket hozott, ezek ismertetésén keresztül az előző változat tényei is új rendszerben helyezkednek el. A könyv tehát ma arról szól, ahogy ma látjuk a szemiotikát. Az pedig a tudományág jövője szempontjából is biztató, hogy ami a régi változatból bekerül a mostaniba, az semmit sem veszített érvényéből, (ez nem sok tudományág esetében mondható el), s éppúgy elindíthatja a jelek iránt érdeklődő mai fiatalokat a tudományos megismerésnek a szemiotika hagyományai által kijelölt útján, ahogy ez a harmincöt év előtti (vagy: az egy nemzedékkel korábbi) hajdani fiatalokkal történt.

Ha könyvkritikát írnánk, (de szerencsére ez könyvajánló és nem könyvkritika), akkor bajban lennénk, mert most kellene következnie annak, hogy „igen, de…”, hogy „azért még foglalkozhatott volna azzal, hogy”, „a könyv gyenge pontja, hogy”, szóval a dicséret mellett némi fanyalgás is, jelezvén, hogy a recenzens is tud azért egyet s mást, amire a szerző nem gondolt. Lehetne ugyan szaporítani a Voigt könyvébe foglalt szavakat, de fölösleges. A lényeg az, hogy egy nagyon informatív, igen jól használható összegzés került az olvasó elé. Fanyalgásból meg van éppen elég a mai világban. (Loisir kiadó)