A Hitler lánya kulcsszereplői nem teljes egészükben az írói képzeletben keletkeztek. Pipás Pista, a férfiruhában járó leszbikus sorozatgyilkos asszony, Kasztner Rezső, a „pénzért zsidót” mentőakció szervezője, az 1956-os forradalom Falábúja, és persze a velük kapcsolatba került történelmi személyek valamennyien csakugyan éltek a XX. században. Életük azonban haláluk után is folytatódott azoknak a szájról szájra terjedő történeteknek a formájában, amelyeket a társadalmi fantázia alakjuk köré költött. Egyszerűbben szólva mindannyian mitizálódtak. Ugyanilyen mítosz szövődik Hitler képzeletbeli gyermeke köré, akinek létezéséről egyes neonáci legendák tudni vélnek, és aki egyszer majd megjelenik, hogy kiadja a jelszót a Führer hűséges híveinek a (fel)támadásra. Ami azonban Csaplár mítoszszemléletének igazi újdonsága, az a különféle mitológiák alakjainak összetalálkoztatása egy közös történetben. A mítosz nem egyszerűen olyan história, ami az oralitás körülményei között keletkezik és terjed (jóllehet ilyen körülmények az írásbeliség világában is adódnak, a szóban forgó történetek is ebbe a kategóriába tartoznak), több ennél: egy közösség összetartozása nyilvánul meg abban, hogy tagjai mindannyian ismernek bizonyos eseteket, és ezeket részletezve, színesen elő is tudják adni. Az evidens ógörög példához képest persze kérdéses, hogy meddig terjeszthetjük ki a fogalom értelmezési tartományát. Arra még csak-csak hajlunk, hogy egy izolált mikrokultúra kevéssé koherens mesevilágát mitológiaként tárgyaljuk, de a többé-kevésbé civilizált körülmények között élő társadalom kis- és mikroközösségeinek emlékezetes eseményeit, jelentős történéseit és pletykáit magában foglaló virtuális (mert csak esetleges formában és alkalommal megszólaló) szövegösszletet már csak ironikus vagy metaforikus értelemben jelöljük a mítosz kifejezéssel. Úgy vélem, hogy ha ezeket az eseteket szűkítő minősítéssel tájegységi, települési, csoportvagy családi mitológiáknak nevezzük, a kifejezés használata nem okoz zavart a megértésben. Ugyanakkor az is világos, hogy a mítoszok mítoszközösségeken belül élnek, ezek a csoportok pedig sokszorosan átfedhetik egymást. Ebben az értelemben beszélhetünk a különféle mitológiákból szövődő hálózatról, a „MitoNetről”, aminek a jelentősége akkor nő meg egy társadalomban, amikor annak természetes közösségei, illetve maga mint egység kérdésessé válik, tagjai számára az összetartozás többé nem természetes, és inkább csak kisközösségek, szubkultúrák együtteseként válik leírhatóvá. Ezt az állapotot érzékelem ma Magyarországon; de valószínűnek tartom, hogy a jelenség ennél sokkal szélesebb körben, talán az európainak nevezett kultúra egészében mutatkozik.

Speciális formája a mitológiának a pitaval, a híres bűnügyek gyűjteménye, illetve az azt alkotó esetek összessége. Értelemszerűen az alföldi parasztság mítoszkincsének része Rózsa Sándor élete és (bűn)tettei. A néhány évtizeddel utána élt útonállók, lókötők és gyilkosok eseteit taglaló, többnyire valamilyen sajtóforrásra támaszkodó elbeszélések már másként szerveződnek. Sokkal kevesebb bennük a mesés elem, komplexitásukat és nyelvüket tekintve is sokkal primitívebbek (és ez ezúttal semmiképpen sem az ősi, originális értelmében vett elismerő kategória), és írott forrásokon alapulnak. Ezért nem bontakozhatott ki az a gazdagságuk, aminek az oralitás idő- és térbeli tágasságára van szüksége. Az ilyen zsurnálmítoszok orális elődeiknek egyértelműen a modernitás világában képződött hajtásai.

Csaplár tehát ilyen félig tényszerű, félig fiktív történetek fragmentumaiból építkezik. Ez a kettősség azonban nem függ össze a források milyenségével. Pipás Pista bűntetteiről persze beszámoltak a korabeli lapok, közölték a fényképét, ismertették életútját, tárgyalásának menetét és az ítéletet. Hajlamairól azonban csak az ún. „jó ízlés” határain belül írhattak, mert egy vélhetőleg leszbikus transzvesztita napszámos megjelenése a Szeged-környéki tanyavilág arcképcsarnokában nehezen volt elképzelhető. Vagyis a történetnek ez a része egyfelől tényszerűen korrekt, másfelől azonban, interpretációját és kódolt erkölcsi ítéleteit tekintve, erősen manipulatív. A másik oldal, az oralitás tartománya széles szórással foglalja magában a történéseket, és jellemábrázolása is heterogén. Erkölcsisége sematikus, két-három előképet követ, és az ezek közti választás a mindenkori mesélő saját döntésén múlik. Így áll elénk egy sátánian gonosz, egy szeszélyes, kiszámíthatatlan (a szó mágikus értelmében vett) bűbájos és egy szegényeknek igazságot osztó, gazdagokat büntető szegénylegény-figura. Az interpretációk ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az alak szabályszegő genderkarakterével, mint az újságírók. Tehát az orális források valósághelyesebbek egyes apróságok tekintetében, de mesés történetpaneleket is magukban foglalnak. Csaplár a történetépítés során gyakran kijátssza egymással szemben a kétféle forrásminőséget és azok eltérő interpretációs lehetőségeit.

Nem az az újdonság tehát, hogy a történet szereplői között valóságosak és kitaláltak egyaránt szerepelnek. Ez így van minden történelmi regényben. A mitológiai alakok stilizált, ironikus vagy erősen torzított karakterjegyekkel való felruházása és szerepeltetése sem számít nóvumnak. Az alakok, történetük és ikonográfiájuk elsajátítása az, ami Csaplár regényében meglepi az olvasót. Csaplár sok szálat sző meglehetősen tekervényesen, amikor regénye cselekményét vezeti. Az események azonban kevés kivételtől eltekintve időrendben követik egymást, és a szabálytól eltérő helyek sem okoznak zavart a kronológiában, nem bontják meg az oksági összefüggéseket; egyes szereplők korábbi eseményekre emlékeznek, mások későbbieket látnak előre, vagy csak sejtenek meg, és a szerző maga is emlékeztet a korábbiakra vagy tudósít a későbbiekről, de a regény adott, mindvégig meglévő és az időben előre haladó mostjának pozíciója gyengítetlen. Ez a mosttörténet tehát a regény elsődleges narratívája. Nincs olyan nagy elbeszélés, melynek ez a szál és a hozzá csatlakozó jövevényszálak alárendelődnének. Ez feltétlenül újszerű vonás.

Csaplár célja nem az, hogy ideológiai megfontolások alapján megalkosson egy metanarratívát, egy virtuális nemzeti-mitológiai eposzt, amit többen megkíséreltek már. Regénykompozíciója azt érzékeli, hogy ez a mitológia spontán keletkezik, a magyar kultúrának természetes része, és ha nem is egészében, de egyes szelvényeiben mindannyiunk számára elérhető; hogy közelmúltunk igencsak komplikált történetében a létezett személyek és megtörtént események különféle szempontok szerint történő megértéséből és interpretációiból gazdag és bonyolult hálózat szövődött. (Van szövődve, kellene mondanom, ha nem hangzana annyira szörnyen.) Ebbe az adott hálózatba állítja a fiktív alakot, Kucor Fannit, a müncheni Tökfőzelék nevű magyar kifőzde konyhalányát, és úgy alakítja a cselekményt, hogy összetalálkozzon Hitlerrel és teherbe essen tőle, menjen haza Duna-parti falujába, ott természetes apja, egy zsidó boltos a nevére vegye. Így lesz Hitler lánya negyedrészben zsidó. A helyszín pedig már alkalmas arra, hogy a távoli mítoszszálakat összekösse.

Ebben az esetben tehát nem az író alkot pszeudomitológiát, ő csak („csak”) ismeri és felismeri azt a mitológiai erőteret, amelyben akarva-akaratlanul, leendő olvasóival együtt benne él. Nem megismerteti olvasóival az aktivizált mítoszokat, ellenkezőleg, olvasója ismer rá, hogy ezeket a történeteket már hallotta valahol, de nem itt és nem így. Vagyis a regény, amikor összeköt, ugyanakkor távolságot is teremt; egyfelől barátságosabbá teszi a történetet azzal, hogy ismerős toposzokat vonultat fel és hagy érvényesülni, másrészt a radikálisan eltérő interpretációval az egészet valamelyest el is idegeníti. A történet alakjainak laza, változékony identitása ugyancsak némiképp távolító hatású elem. Származás, vallás, nemzetiség mellett különösen feltűnő a nevek megváltoztatása. A címszereplő nagyanyját például Dunaalmásnál veti partra a víz. Később megtudjuk, hogy a neve Trestyán Zsuzsanna, miután az ifjabbik Ruckner szájon át történő lélegeztetéssel visszahozza az életbe, majd hónapokig tartó tépelődés után teherbe ejti. Ez a gyerek lesz Kucor Fanni, miután egy Kucor nevű – kevés szavú, nehéz természetű – ember a nagyhasú Zsuzsannát kézen fogja és szó nélkül elviszi megmentőitől. Ruckner lánya így Kucor nevére kerül, míg csak sok év múltán vissza nem tér természetes apjához, maga is hasonló állapotban, hasában a Hitlertől fogant Jolánnal. (Nota bene: a származás nem biztos, mert Fanni az – akkor még korántsem – Führerrel folytatott aktust követően haladéktalanul együtt hál egy Vukán Balázs nevű, erdélyi származású, Münchenben okkultista könyvekkel kereskedő antikváriussal, abban a reményben, hogy méhében a két férfi magja megküzd, és kölcsönösen elöli egymást. Reménye talminak bizonyul. Ugyanakkor figyelmet érdemel a Vukán és Hitler közti kapcsolat: az okkultizmus.) Szintén fontos szerepet játszik a regényben egy Kujeda Éliás nevű fiatalember. Csakhogy őt korábban Orsolyák Antalnak hívták, akinek az anyját „aberráns kapcsolat” fűzte Pipás Pistához (akinek magának is jó néhány nevét – Földi Viktor, Földi Viktória, Földi Piroska, Rieger Pál, Rieger Pálné, Lóránt Mihályné – sorolja el a könyv), együtt ölték meg idősebb Orsolyákot. A kis Tóni, úgy tűnik, a gazdaságukban cselédkedő Pipást szerette a legjobban. Apja halála és anyja elítéltetése után ezért nemcsak családnevét változtatja meg gyámja nevére, hanem keresztnevet is vált: Pipás hívta őt korábban tréfásan (vagy inkább nosztalgikusan, a saját fia után) Éliásnak. Ő az, aki később csendőrnek áll, megmenti Jolánt (eközben fél lábát elveszti), később meg is erőszakolja, majd 1956-ban Falábú néven forradalmár lesz, és ebben a fellazított azonosságrendben az olvasó nem arra fog gondolni, hogy a Corvin-közi Falábút Jancsinak hívták, és elesett a harcokban, hanem az ismerősség örömét érzi az ikonográfiai rokonság láttán. Ez az ő-is-meg-nem-is játék persze megint csak ismerős lehet azokból a (zömmel kaland-) regényekből, Vernétől, Dumas-tól, Jókaitól és máshonnan, ahol az identitás megváltoztatása a rejtőzködés egyik módja. A valódi, eredeti, származási vagy egyszerűen csak lánykori név megváltoztatása ezekben a történetekben valamilyen kaland, csíny része, és a történet végső, diadalmas fordulata rendszerint az eredeti név diadalmas visszavétele. (Persze ennek az ellenkezőjére is vannak példák, amikor a bűnhődés elkerülése a rejtőzés célja.) Csaplárnál erről szó sincs. A nevek, azonosságok, sorsok nála egyszerűen elkopnak, tarthatatlanná válnak, de ez nem jár együtt a viselőjük életében bekövetkező kedvező fordulattal. Sőt, Fanni „betérése” az izraelita vallásba, ami mellesleg untatja és elkedvetleníti, lánya sorsában csaknem végzetesnek bizonyul. És nagyjából ugyanez mondható el a többiekről is.

Ez a szemlélet természetesen messzemenően kihat az egyes szereplőknek a regényben eljátszott szerepére is. A címszereplő („…Ruckner Jolánnak fogják hívni. Az apja ismeretlen. Vallása izr. Izraelita, az anyja után.”) a legkevésbé sem mondható főszereplőnek. A Hitler lánya története nem szereplői története, sokkal inkább egy bonyolult történésfonadék, melyben számos alak játszik kisebb-nagyobb szerepet rövidebb vagy hosszabb ideig. A cselekmény alapegysége nem a szereplő cselekedeteinek vagy a vele megesett dolgoknak a sora, hanem az esemény minősége. Ebben a sajátos értelemben nevezhetjük Csaplár könyvét történelmi regénynek, melynek hőse nem egy történelmi alak, hanem maga a história, az idő.

A regény eseményrendszere a történeti idő múlásához hasonlóan épül fel. Szimmetriák, áthallások, ugyanannak a történésnek akár palinódiaként is érthető visszájára fordulása és ennek az igyekezetnek az önmagát leleplező dekonstrukciója szervezik és kapcsolják egymáshoz az epizódokat, jeleneteket, szövegrészeket. A regény szereplői egyéni döntéseket hoznak, de hogy ezek hogyan határozzák meg későbbi életüket és hogyan hatnak egymásra, azt egyfelől az adott valóság, másfelől a befogadó mítoszhálózat szereprepertoárja határozza meg. Ebből adódik a paradoxon, hogy egyfelől hallatlanul fordulatosnak, sodrónak, olvasmányosnak és persze hihetőnek érezzük a történetet, másfelől, visszatekintve a műre, kusza, kaotikus eseménygubancot látunk, amiből csak keservesen tudunk kibogozni valami összefüggést, tanulságot pedig még kevésbé. Mivel is vagyunk még így? A valósággal, a történelemmel. Magával az életünkkel.

Két dologra szeretnék még kitérni: Kasztner és a Zsidó Tanács történetének feldolgozására, és Éliás „patkánymemóriájára”, ami a szerzőnek a történetképző emlékezet működésére való reflexiója is.

A Kasztner-féle zsidómentő akció lényege az volt, hogy Magyarország megszállása után néhány náci vezető megegyezett a Zsidó Tanács vezetőivel: pénz ellenében kiengedik az országból a zsidótörvények hatálya alá eső személyeket. A hangzatos paktum úgy szólt, hogy tízezer teherautó és némi egyéb áru fejében egymillió magyar zsidó kerülhet biztonságba, ha van olyan ország a világon, amely befogadja őket. Mindkét félnek tudnia kellett, hogy ez nem más, mint mese. A mai olvasó azonban nehezen látja át a korabeli viszonyokat, és ha átlátja is, a kor erkölcsi rendje, nyelvhasználata és kommunikációs szokásai számára idegenek maradnak. Ezt az időbeni szakadékot hidalja át Csaplár története oly módon, hogy jelenvalóként és kéznél levőként kezeli a kor zsurnálmitológiáját, és annak egyes elemeit bele is szövi szereplői élettörténetébe.

Érdemes olvasás közben fokozott figyelmet szentelni annak a bizarr beszédközösségnek, ami az ezt-azt még remélő üldözők és az ezzel-azzal még rendelkező üldözöttek között formálódik. Ennek a regiszternek minden beszédformája cinikus. Cinikusak a magyar politikai rendőrség megszólalásai, melyek arra valók, hogy a kínzásra és meggyilkolásra kiszemelt áldozatok vagyonából valamifajta összetartozásra való hivatkozással részt szerezzenek. („– Maguk is magyarok, nem?… Tulajdonképpen… Valahol… Működjenek inkább velünk együtt!”) A nácik tudták, hogy a háborút elvesztették (bár a vereség megsemmisítő mélységét aligha látták át), és azt is, hogy a zsidóvá nyilvánított magyarok legyilkolására felállított gépezetet nem tudják megállítani. A teherautókért életeket elven alapuló tárgyalásuk kezdettől fogva komolytalan, erről szóló beszédük cinikus. És voltaképpen Kasztner is cinikus. A maga és áldozattá kiszemelt társai nevében azért nem alkuszik a magyar hatóságokkal, hogy még nagyobb ellenségeivel tárgyalhasson. Egymillió zsidóról beszél, miközben tudja, hogy ezer-egynéhány száznál több embert nem tud megmenteni. De őket meg tudja menteni. Ennek az az ára, hogy a többieket iparszerűen legyilkoló gazembereket tengernyi pénzzel – a halálra szántak pénzével is – a tömeggyilkosság következményei alól felmentse, vagy legalábbis ehhez hozzásegítse. Ebben a szörnyű helyzetben Kasztner az igazság helyett az életet, az annyi-amennyi ember életét választja. Csaplár regényének morális centruma ez a döntés, ebből a középből tekinthetünk ki a többi szereplő tetteire és azok etikai minőségére. Az abszolútumok szédelgő felmutatása helyett a korabeli realitás lehetőségeinek rendszerébe való belehelyezkedés esélyét kínálja a regény.

És végül valami erről a különös emlékezéstechnikáról. Csaplár regényének fontos figurája Kujeda Éliás, akinek az emlékezete nem úgy működik, ahogy a legtöbb emberé, tehát hogy felidéz egy valamikori pillanatot, és onnan kiindulva feleleveníti a pergő eseményeket, hanem szakadásmentesen, de a mindenkori jelenből visszatekintve. Visszafelé. Mindig az okozatnak pillantja meg az okát, a következménynek az előzményét. Ha szembeállítjuk ezt a sajátosságot azzal, hogy Kasztner pedig éppen ellenkezőleg, baljóslatú képek formájában a jövőt látja előre, arra következtethetünk, hogy Kujeda (ahogy ő nevezi) patkányemlékezete hiába sokkal pontosabb és hatékonyabb – hiszen látja, hogy ami történik, annak mi volt az oka –, mindenképpen alacsonyabb rendű erkölcsiséget támogat, mint amilyet Kasztnernél a balsejtelmek sem tudnak kikezdeni. A végső jelenetben, amikor Kujeda hipnózisban próbál megszabadulni ettől a terhes képességétől, az elbeszélés (vagy ha úgy tetszik, maga az író) úgy foglal állást, hogy ez lehetetlen. Persze kissé bizarr, ha a tudományok iránt kevéssé érdeklődő volt csendőrt Heideggerrel hozom össze, de attitűdje igencsak hasonlít ahhoz, ahogyan Heidegger gondolkodik az élet szemléletéről: a mindenkori végpontban állva, visszatekintve az elmúltakra. Egyfajta abszolútum ez, szemben Kasztner minden ízében rögtönzésszerű, ábrándozó, relativisztikus mentalitásával. Nevezzük ezt talán életpártiságnak. Esetleg a lehetőségek humanizmusának. Ez a pozíció a ködös centrum, a másik a precíz végpont. Ki-ki eldöntheti, hogy melyiket foglalja el, amikor széttekint a regény világán. (Kalligram)