Mindeközben sajátos szakadás észlelhető a klíma – retorika és az ügyben tenni hajlandóság (vagyis a politikai cselekvési késztetések) között. A klímaproblematikát a valóság részeként a közvélemény igen széles rétegei mostanra elfogadni látszanak. Komolyabb – e felismeréssel arányos lépések azonban mindebből nem következnek. E paradoxot többféleképpen lehet értelmezni. Giddens (2009) itt elsősorban a közvélemény tagoltságával magyarázná a bénultságot. Ebben a felfogásban a közvéleményt három csoportra –a szkeptikusokra, a mainstreamre és a radikálisokra lehet felosztani. És a cselekvésstop e csoportok közötti sajátos kapcsolatokból, kölcsönös fékekből és nem önmagukban a három csoport közötti számbeli arányokból következnének.

A szkeptikusok a kutatók között igen szerény kisebbséget alkotnak csak, de a közvéleményben azért lényegesen többen vannak. Egyesek számára közülük a klímaváltozás teljességgel természetes folyamat, amelyben aligha van akkora dráma, mint amilyennek azt a többség azért hiszi. Mások elfogadják, hogy az észlelhető változásoknak vannak antropogén, tehát emberi cselekvésre visszavezethető elemei, de az azonnali következmények súlyosságában kételkednek. Érdekes módon az alaphelyzetből, vagyis abból, hogy a természetkutatók igen nagy többsége felsorakozott egy állítás mögött, de ugyan az állítás komoly és fenyegető, azonnali katasztrófára mégsem került sor, a közvélemény növekvő szkepszise következik (2008-ban az USA-közvélemény 71%-a fogadta el a klímaváltás mediatizált bizonyítékait. 2009-ben már csak 57%-a volt kész erre). A kutatások jelzik a földrajzilag differenciált hatásokat és a lehetséges időtávokat is, de mert ezek a laikus közeg számára valamilyen katasztrófa alarmizmusba vannak csomagolva, a közönség gyorsan lehűlt. A médiakatasztrófa-képeket sokan szükségesnek látták (látják ma is) a laikusok mozgósításához. Azonban ha a katasztrófák elmaradnak (amelyek egyébként erre az időtávra semmilyen előrejelzésből sem következtek volna), akkor az alarmizmus kiürül. Mert az adott kontextusban a laikus közvélemény és a politikai osztály nem kapta meg a maga valós kis- vagy élőkatasztrófáját, úgy véli, hogy az egész problémát valakik túlpörgették.

Velük szemben hiába épít gondos és átfogó elemezésekre a mainstream. E munkák a tendenciát biztosan jelzik, de egymástól eltérnek – éppen körültekintő voltukból következően – a mozgások időtávjait illetően. A politikai osztályt meg láthatóan az időtávok meghatározó módon, talán még maguknál a változások intenzitásánál is jobban érdeklik, hiszen úgy vélik – felelősségük és kompetenciájuk is nagymértékben annak függvényében változik. Ebből végül valamilyen letargia következik, amelyet Giddens szerényen „Giddens-paradoxonnak” nevez. A modern társadalmaknak sincsenek tapasztalataik jövőbeli kockázatok kezelésében, hatásainak előrejelzésében. A klímakérdés tipikusan ilyen. Következésképpen korábbi reflexekre itt nem is igazán építhetünk. A politikusok – a meghatározó ipari társadalmakban is – minderre megvalósíthatatlan, de az ígéretek szerint a helyzetet azért kezelni tudó programvíziókkal válaszolnak. Így teljesítettek. Sem őket, sem törzsközönségüket nem érdekli, hogy a programok megvalósíthatatlanok.

Az aktivitást vagy inkább annak hiányát azonban nem módosítja meghatározó módon a harmadik, radikális csoport jelenléte. Ezek kutatók s nem laikus aktivisták, akik úgy vélik, hogy az éghajlat átbillenhet olyan küszöbökön, amelyek mögül nehéz lesz a visszatérés, s ahol nem sima, hanem drasztikus változások kezdődnek. Itt jön be a „már esetleg túl későn van” –motívum is. A radikálisok elfogadottságát érdekes módon elkötelezettségük csökkenti. Kutatok és mégsem szkeptikusok. Pedig a kutatónak szkeptikusnak illik lennie. S ha ők nem azok, akkor talán baj lehet tudományosságukkal is – vélik a laikusok nem is oly kevesen.

A klímapolitika társadalmi terhelhetősége

Megközelítésünkben a klímakérdés meghatározó módon fejlődéspolitikai dilemma. Azonban ebből automatikusan még nem következne, hogy a klímaügyet fejlődési-növekedési kérdésként kezeljük az akciók szintjén. Itt világosan látszott már Koppenhága 2009 előtt is egy ezt a logikát követő komplexebb és egy inkább az ökológiai metszetekre összpontosító stratégia.

Tulajdonképpen az utolsó években két egymással egyértelműen szembeállítható stratégia – a C & C (Contraction & Convergence) és a GDR (Greenhouse Development Rights – Üvegházfejlődési jogok) rajzolódott itt ki. A C & C-t (Contraction & Convergence – szabadon: Rögzítés és kiegyenlítés) a 90-es évek elején a GCI-ben (Global Common Institute) alakították ki (Kraus–Ott, 2009), tulajdonképpen egy átfogó klímaegyezmény kialakításának módszertanát vázolná fel. Pragmatista. Sarokkövei: egyfajta hatékonyság, igazságosság, politikai elfogadhatóság és politikai kivitelezhetőség egymáshoz illesztettek. Az első szakaszban valamiféle megegyezésnek kellene születnie az üvegház-gázkoncentráció stabilizációs szintjeiről. Itt szó lehet valamilyen felső határról és az ahhoz rendelhető emissziós tömeg felosztásáról úgy, hogy már most kijelölnének egy olyan konvergenciós évet, amelyben vagy amelytől kezdve az országok eltérő fajlagos, egy főre eső emissziós jogai kiegyenlítődnek, azonosak lesznek. E cselekvési fonalnak fontos része az átmeneti időszakok meghatározása, amelyek alatt a globális emiszszió folyamatosan úgy csökken (contraction), hogy a jelenlegi tényleges szintről indulva elérheti az egységes konvergenciós szintet. Az eredeti elképzelés ki szerette volna a jövőbeli demográfiai változásokat is szűrni a dologból. Az 1990-es kibocsátási szinthez képest e modell az ipari országokra jelentős csökkentési kötelezettségeket róna ki (például Németországra 80%-osat, az USA-ra pedig 90%-osat).

A másik modellt, a GDR-t 2004-ben mutatták be, s ez konkrétabb számokkal dolgozik. Kijelöl egy vészvonalat, a részvevők megállapodnak abban, hogy e fölé nem lehetne menni. A ma konszenzuálisan még kibírhatónak tartott, még elfogadható max. 2 °C-os hőmérséklet-növekedéshez 2013-ra tenné a CO 2-kibocsátás maximumát, ezután évi 6%-os csökkenéssel 2050-re az 1990-es kibocsátás 80%-os visszafogását lehetne globálisan szintén elérni.

A GDR-ben létezne egy olyan fejlettségi szint (az eredeti elképzelések szerint ez valahol 2500 dollár/fő vásárlóparitású GDP körül lenne), amely alatt a kibocsátás „ingyenes” lenne, vagyis a valóban szegények nem fizetnének az emisszióért. Itt nem országokról, hanem egyénekről, egyéni jövedelemszintekről lenne szó. A fejlődő országok sokat fogyasztó felső középosztálya emissziójáért épp úgy fizetne, mint az ipari országok társadalma. A terhek elosztásához egy ún. felelősség/képesség indexet dolgoznának ki. A „képesség” itt a fejlettségi küszöb fölötti jövedelemszintet, a „felelősség” pedig azt az 1990 utáni kumulált emissziót jelentené, amely a fejlettségi küszöb felett, tehát ott, ahol valóban már a fizető zóna egyáltalán elkezdődik.

Az indexből az ipari államok részére igen radikális kibocsátáscsökkenés következne – az eredeti modellben 2030-ig ez 140%-ot is kitehetne. Technikailag a modell két változatot vesz számításba. Az egyikben az alapvetően változások nélküli szintre számított emissziókereskedelemből indulnának ki. A másiknál a redukciós és adaptációs költségeket folyamatosan figyelembe vennék. Az így megállapított költségeket a felelősség/képesség index alapján felosztanák, és az egyes országokon belül klímaadókkal szednek be. Esetleg az így befolyó összegekből egy globális alapot is képezni lehetne.

A koncepciók nemzetközi piacán számos más megoldás is közkézen forog, de ezek között is a GDR tűnik a legigazságosabbnak, vagy méltányosabbnak. A 90-es évek elején, amikor a C & C modellt kidolgozták, úgy tűnt, hogy az általános egy főre számolt terhelések kiegyenlítése is elég teret kínál a lemaradtak legalább részleges felzárkóztatásához. Tizenöthúsz évvel később ez már kevéssé tűnik reálisnak. A GDR az igazán mélyen lemaradtak számára az esélyeket egy szintig azonban lényegében érintetlenül hagyná.

A két megoldási módozat öszszevetéséből más különbségek is világosabbakká válnak.

A C & C lényegében csak a klímakérdést kívánja kezelni, a GDR ezt nem kívánja elválasztani a fejlődés és a felzárkózás problémájától. Természetesen, a C & C a GDR-nél politikailag sokkal könynyebben kivitelezhető. A C & C kulcselemei; stabilizációs cél és az átmeneti időszak hossza, vagyis látszólag két technikai paraméter az ott felmerülő elosztási problémáknál könnyebben tárgyalhatóak. A GDR-ben az indexszámítást szükségszerűen jelentős elosztási vitáknak kell kísérnie. A C & C könnyen előreszámolható, a részvevő államoknak egyfajta áttekinthetőségi garanciákat kínál.

Az atmoszféra üvegház-gázfelszívó képessége itt globális közjó, amit célszerű lehet esetleg egyenlően elosztani. Tulajdonképpen érthetően a C & C-vel több európai kormány nyilvánosan rokonszenvezett. A GDR-rel így sehol sem azonosultak politikai elitek – a fejlődő országcsoportokban sem. Abból következően ugyanis a sokat fogyasztó csoportoknak a fejlődő társadalmakban is fizetniük kellene – s éppen, hogy ők vannak hatalmon. A C & C-ben, a kiinduló stabilizációs szintet illetően meglehetősen semlegesek a megfogalmazások. A GDR rögtön kezdetben is radikális visszafogásokat képzel el. Ezzel együtt is az indulószakaszokban a GDR a nemzeti fejlődési ambícióknak teret kívánna adni.

A GDR igazságosabb, de a C & C inkább kompromisszumkész. S technikai egyszerűségéből következően is könnyebben kialkudható, ellenőrizhető.

A kételyek

A klímaváltozás-vita a nem ökogazdasági döntésekre nyilvánvalóan sokféleképpen hat, és maga sem térhet ki a legújabb gazdasági válság kezelésének tanulságai elől. Az optimisták úgy vélik, hogy a környezeti problematika átértékelésének meghatározó szerepe lehet a válság utáni világgazdaság szerkezetének kialakításában (a Zöld New Deal-szövegekkel 2009-ben tele volt a sajtó). A realisták ezzel szemben inkább hiszik, hogy a klímakérdés óhatatlanul a következő időszakban, amikor az egész világgazdasági rendszer szerkezetét kellene helyreállítani először, s ennek időtávja és költségei nagyon bizonytalanok, óhatatlanul – akármivel fejeződik is be Koppenhága 2009, háttérbe szorul. Ez persze nem jelenti, hogy a klímatéma „megoldódik” vagy lekerül a napirendről. Inkább valószínűsíthetően a „szimbolikus politizálás” területévé válik.

A klímapolitika – a jelenleg uralkodó felfogás szerint – lényegében kooperációra épülő, meghatározó módon multinacionális vállalkozás. A gazdasági világválság azonban, a maga területein nagymértékben felértékelte a nemzeti megoldásokat, a „legalább magukat mentsük, ahogy lehet” megközelítéseket. Ebben a pillanatban, amikor magán a gazdasági válságon sem vagyunk túl, nehezen elképzelhető, hogy az ott előbukó cselekvési filozófiákkal, nemzetiérdek-képekkel meglehetősen ellentétes cselekvési stratégiák komolyan megfogalmazódhatnak. A francia atompolitika, az indiaiak és kínaiak szénstratégiája, a németek erőfeszítései hagyományos exportiparágaik (s közöttük az autóipar) védelmére nem tűnnek el valamilyen jó szándékú klímaegyezmény aláírása után sem. Épp ezért válik e területen oly fontossá a szimbolikus politika.

Mindettől függetlenül érdemes az eddigi ambíciók eredményeinek mérlegére is odafigyelni. Nagyobbrészt már a kiotói protokoll érvényességének éveiben, 1990–-2007 között a CO2 -kibocsátás globálisan egyharmaddal nőtt. Biztos ebben szerepet játszott az USA magatartása; fontosnak bizonyult, hogy a piacon szabad, könnyen megvásárolható emissziós jogokhoz lehetett másoktól (így Magyarországtól is) hozzájutni. A gyorsan növekvő, nagytömegű CO 2 „könyveléséhez” persze nagyobb kihasználatlan kvótákat kellett beszerezni. Ilyen üzletet kötöttek például a spanyolok és a lengyelek. Ha rugalmasabbak lennének a nemzeti kvóták, nem kínálna persze a nemzetközi rendszer sem ilyen kiigazítási lehetőségeket. De itt azért nem csak a rendszer egyidejű lazaságának és egyfajta merevségének egyidejű hatásáról van szó. Emellett azért az is bebizonyosodott, hogy döntően piaci mechanizmusok e területen magukban nem működnek. Ez egyébként egy másik Kioto-technika, az ún. CDM (Clean Development Mechanism) működésénél is kiderült. Elvben ezeket azokon a pontokon lehetett volna alkalmazni, ahol az adott klímakímélő intézkedések elvben a legolcsóbban megvalósíthatóak lettek volna, hogy így akár még nyereséghez is lehessen esetleg jutni. A regisztrált projektek vizsgálatánál (Brunnengraeber, 2009) úgy tűnik, hogy CDM-projektek nagy része bizonytalanul, talán hamisan regisztrált, azonban fontos elemnek tűnt az EU eddigi kibocsátásredukciós eredményeinek könyvelésénél.

Környezetérzékenység és demokrácia

Az elmúlt évtizedekben a környezeti érzékenység terjedése és demokratikus politikai rendszerek megerősödése időben párhuzamosok voltak. Ebből bizonyos optimizmussal, voltak, akik azt a következtetést vonták le, hogy a demokratikus berendezkedés terjedése elősegítheti a klímaprobléma sikeresebb vagy legalábbis konfliktusmentesebb kezelését. Úgy tűnik azonban, hogy a kapcsolatok itt egyáltalán nem szorosak vagy magától értetődőek. A demokratikus berendezkedettségű országok (az OECD-tagállamok) CO2-kibocsátása mindenesetre az utolsó években nem csökkent, hanem ipar- és fogyasztásszerkezetükből következően még növekedett is. Az is kérdés, hogy ezen az országcsoporton kívül, ha a klímapolitika nehézkes újraelosztási programok bevezetését, nemzetközi kötelezettségekből következő korlátozásokat és – szélsőséges esetben – klímamenekültek kezelését is magába foglalja, akkor mennyi autoritarizmussal és menynyi demokráciával lehet e kérdéseket a legegyszerűbben ellenőrizni. Itt természetesen a leghagyományosabb általános demokráciamodellekre gondolunk, és fel sem vetjük nagyobb társadalmi rendszerek, mint pl. nemzetállamok szintjén azon egyébként rokonszenves megoldások mérlegelését, mint a radikális részvételi vagy a deliberative demokrácia kisebb közösségi változataiét. Ezen belül is kérdéses, hogy olyan államokban, amelyekben saját klímareformjaikhoz tényleg szükséges az állam működésének nagymértékű hatékonyságjavítása, vagy ott, ahol egy fordított logikát követve az államot erősíteni, koncentrálni akarók épp a klímapolitikai beavatkozások szükségességére hivatkozva kívánnak kiegészítő legitimitáshoz jutni, vajon hogyan alakul állam és nyilvánosság viszonya? Ismerjük Amartyja Sen híres éhségkönyvét, amely szerint az éhséggel a demokráciák a tekintélyuralmi rezsimeknél jobban bánnak (Sen, 1997.) A klímapolitikában ilyen kapcsolat egyelőre nem ismert. A spekulációk szerint a kockázatkezelésben hatékony állam, mert jobb szakértői bázisa van, s mert erősebb, itt sikeresebb lehet – rezsimje jellegétől függetlenül.

Valószínűsíthető forgatókönyvek

A cikk lezárásának időpontjában nem fejeződnek be a koppenhágai ENSZ-konferencia vitái, de azért azt látni lehetett, hogy olyan áttörés, ami hosszú évekre meghatározná a további történéseket, igazán nem születik s így a történések elágazásai a következő években is nyitottak maradnak. A gazdag nemzetközi prognosztikai anyagból itt az IPCC, az amerikai Tellus Intézet és a német Friedrich-Ebert Alapítvány (Ott, 2007) Kompass 2020 sorozatából emelünk ki meghatározó elemeket. Az eléggé biztosnak tűnik, hogy – így például az IPCC szerint – a következő 15-20 évben még a klímafolyamatokat talán meg lehet fogni, ezért igen fontos, mi történik épp ezen az időtávon belül. Eszerint három scenariót érdekes külön megvizsgálni. Az első, mint legtöbbször, itt is a „nem-történik-semmi”, vagy az „ugyanúgy-megy-tovább-a-világ” kulcsra működik. A másodikban „cselekszünk, de későn, keveset, rossz irányban”. A harmadikban „talán sikerül valamit tisztességesen megoldani”. Vegyük vázlatosan sorba őket (a részletesebb kifejtést lásd a hivatkozott írásokban).

a) „nem-történik-semmi”. Persze azért történik, többen is komolyan nekifutnak, de nem sikerül megegyezni. A kormányok zöme belátja, hogy baj van. Átlátják, hogy tenni kellene valamit, de képtelenek egyeztetni. Némely ipari államok s még Kína is maga próbálkozik új energiaforrásokkal, energiahatékonyság-növeléssel. De az egyeztetés zátonyra fut, mert a vállalatok rövidebb távú megtérülési szempontjai a hoszszabb távú klímapolitikát felülírják, a kormányok nem bíznak egymásban, és az ipari országok lakossága sem hajlandó megszokott fogyasztási szokásaiból feladni valamit. Az utolérők továbbra is gazdasági növekedésükre összpontosítanak, hiszen társadalmi stabilitásuk az elosztástól, az meg a megtermelt és behozott javak mennyiségétől fog elsősorban függeni. Ebben az összefüggésben az ökológiai szempontok számukra az adott szakaszban másodlagosak. Obama Amerikája a korábbi állami vezetés klímaretorikáján ugyan radikálisan változtat, de a fejlődők számára oly reményteli új technológiákat a stratégiák átrendezéséhez biztosítani azért nem tudja, vagy nem akarja. A kezdeti lelkesedés után az ipari és a fejlődő államok közötti bizonytalanság nő –mindkét fél saját lövészárkaiba húzódik vissza. S mert a lényegi megegyezés elmarad (vagy papíron ugyan létrejön Koppenhágában, azonban később mégis meghiúsul), a klímadiplomácia a saját maga által kialakított Kioto 2012 zsákutcából végül is igazán nem tud kijutni. A helyzetet ronthatja, hogy a gazdasági válság után az ipari országokban is felerősödhet egy, a bizonytalanságok kezelésében szerepet játszó neohedonizmus. Ki tudja mi vár ránk, úgyis minden kicsoroghat a kezünk közül, hát akkor fogyasszunk legalább. Ezt kiegészítheti a Kelet-Európa továbbra is érvényes „fogyasztok, tehát vagyok” státuszfilozófiája. Ezek szikárabb klímapolitikák megfogalmazását nem is igen teszik igazán lehetővé. A klímakérdés retorikájában, a 70–80-as években már egyszer megtapasztalt „várjunk, míg a dolgok jobban láthatóvá válnak” megfogalmazások kerülnek ismét előtérbe.

Az alternatív energiák felhasználása nő, de az ebből következő CO2 -kibocsátáscsökkenést feleszi az egyébként jelentős energiafogyasztás növekedése. A klímatárgyalások folytatódnak, de a partnerek nem képesek kihátrálni a 2009-re maguk által kialakított tárgyalási zsákutcából. Esetleg az addig valahogy azért mûködõ emissziókereskedelem 2012-ra összeomolhat, mert semmiféle jövõbeli átfogóbb megoldási sémához sem illeszkedik. 2020 táján az egyre rosszabbodó helyzetre egyedi nagyprojektekkel reagálnak. Például gigantikus CO2-tárolókat próbálnak kialakítani. Az alapirányon azonban nem tudnak változtatni; 2100 tájára egyes modellek szerint így elérhetõ 4,5 celsiusos átlaghõmérséklet-emelkedés is.

b) „lépünk, de késõn és keveset.” A tárgyalások sikeresek, de a konszenzus minimális, csak igen kevés kérdésrõl sikerült valóban megegyezni. Ráadásul egy igazi egyezményrõl csak 2-3 évi további tárgyalások után sikerül megegyezni. A  „fejlettek” és a „fejlõdõk” közötti lövészárkok megmaradnak. A kelet-közép-európaiak helye a lemerevedett frontvonalak között ellentmondásos marad. Formaian a „fejlettek” blokkjaihoz (EU, OECD stb.) tartoznak, miközben felzárkózási  gazdasági-társadalmi stratégiáik logikája, érdekszerkezete inkább a „fejlõdõkhöz”, vagy a „Délhez” kötné õket. Közben a technológiákban és gazdasági rendjükben a „fejlõdõk” is a nyugati modelleket másolják – azok klímaválság-gerjesztõ  hatásaival együtt. Geopolitikailag igazán a fejlettek nem is fogadnának el másmilyen fejlõdésmodelleket legitimnek. Hiszen ha az alternatív megoldások mégis sikeresek lennének, akkor azzal az õ sikersztorijuk unikális mintaértéket, s ezzel a mostani „fejlettek” nemzetközi pozícióit veszélyeztetnék. Ugyanakkor ez a „nyugati” felzárkózási modell kétségtelenül, éppúgy, mint az alapminta, energiaintenzív és klímafutó hatású. De mert a felzárkózásból következõen  a növekedés itt  jelentkezik, lehet az utolérõket nemzeti egoizmussal és környezeti érzéketlenséggel vádolni. Bûntudatot aligha lehet így ébreszteni bennük, de hátha a klímaügyre hivatkozva nemzetközi mozgásterüket valahogy mégis korlátozni lehetne – gondolják többen is az élbolyból. Többek között valami ilyesmit tartalmazott a koppenhágai viták elsõ felében forgalmazott és széles körben vitatott ún. „dán tervezet”, amelyben egy jövõbeli nemzetközi egyezmény 2050-ben is Kína engedélyezett fajlagos CO2-kibocsátási kvótáját az akkori amerikai jogosítvány kevesebb, mint felében határozta volna meg. Ez persze Kínának így is jelentõs iparipo-tenciál-növekedést engedélyezett, azonban a modellt valahol mégis befagyasztotta volna.

E forgatókönyv viszonylagos kudarcát mindenekelõtt azzal magyaráznánk, hogy miközben a klímakérdés kezelése  szempontjából ugyan fontos kérdéseket fogalmazott meg, a fennálló nemzetközi rendet tulajdonkeppen nem akarta, vagy nem tudta megbontani. Mindeközben a nemzetközi üzleti világ nem marad a klímakérdés iránt teljesen érzéketlen. A  gazdasági trendgerjesztõk, a nemzetközi nagyvállalatok is felismerik, hogy itt olyasmi történik, ami az õ érdekeiket is  veszélyezteti. Számos üzleti fórumon, szervezeti keretben (Davos 2007, az USA-ban a Climate Action Partnership,  Európában a „3C” – Combat Climate Change stb.) e területen valami azért elkezdõdött (mert elsõsorban a fennálló  kibocsátási erõleosztást látják veszélyeztetve, azt szeretnék valahogy jelenlegi formájában stabilizálni). A technikailag legkiérleltebb megoldások, nem meglepõ, energetikai cégektõl (pl. a svéd Vattenfalltól) származnak. Az államok megfontolásai és a nemzetközi gazdaság reakciói azonban ebben a scenarióban igazán nem érnek össze. Egy azonban  biztos, egyik fél sem fogalmaz most meg radikális iparszerkezet és technológiaváltó programokat a gazdasági növekedéssel  szemben. Sõt, ismét elkezdenek szénerõmûveket tervezni, pedig az ilyen törekvések a klímapolitikai céljaival védhetetlenül ellentétesek. S itt szó sincs titkos akciókról, a magas olaj-gázárszintekbõl következõen a szén felértékelõdése vagy visszatérése számos ország energetikájában évek óta jól kivehetõ. Egyébként ezekben a keretekben nem igazán megy  végbe a megújuló energiaforrások felértékelõdése sem. A 90-es évek végétõl Német- és Spanyolország így igen sikeres volt a széltechnológiákban, de azután kiegészítõ adókkal sikerült a konzervatív energetikai érdekeknek megakadályozni, hogy ez  a már lábára állt ágazat kihasználhassa az új nemzetközi konjunktúrát. Az olajgáz ökonómia részleges kiváltását e  forgatókönyvben – a sajnálatos széntechnológiák mellett – atomenergiával vagy bioenergiaforrásokkal képzelik el. Bár e kiváltó technológiák társadalmi konfliktusgerjesztõ hatásairól tudásunk máris igen kiterjedt.

Egyfajta Kioto+ megoldási kísérlet így is kirajzolódhat valamilyen módosított egyezmény formájában. Talán így is sikerül a századvégig a hõmérséklet-növekedést valamivel 4 °C alatt tartani, de ha a jelenlegi érdekeket egy kicsit sem sikerül felpuhítani (igazi viszszaszorításról nincs szó) akkor ez a megoldási ösvény könnyen beletorkolhat az első scenárióba is.

c) „viszonylag tisztességes megoldás.” Koppenhágában és a következő hónapokban kirajzolódik valamilyen hosszabb távra is elfogadható megoldás. Mindebben fontos mintául szolgálhat az EU, amely 2007 márciusában egyoldalúan, a partnerektől válaszul semmit sem követelve 2020-ra meghirdette a maga 20%-os CO2 emissziócsökkentését. A többi ipari ország ekkorát mostanában aligha mondana, de egy 10%-os csökkentés azért simán elvállalható lenne. Egyébként elképzelhető, hogy az EU a következő években az eddigi felajánlást még ki is egészíti – attól függetlenül, hogy a nehéziparral még rendelkező új keleti tagállamoknak már az eddigi vállalás teljesítése sem lehet majd egyszerű.

E scenárió politikai alapját a legfontosabb kibocsátók – egyfelől az USA, másfelől a nagy fejlődők: India, Kína – közötti strukturális bizalmatlanság enyhítése teremtheti meg. A döntő szerep itt az amerikaiaké, akik először egyáltalán nem vettek részt a korábbi megoldási kísérletekben (például, nem írták alá a kiotói jegyzőkönyvet), s Obama alatt szimbolikusan elköteleződtek, de az elnöki ciklus első évében azért konkrétan keveset tettek. Ha az utolsó év ígéretei és elkötelezettsége konkrét komoly vállalásokban, a fejlődők klímaköltségei nem elhanyagolható hányadának átvállalásában jelentkezne, s ebben az amerikaiaké lenne a legfontosabb szerep, akkor maga az alaplégkör változna e kérdés nemzetközi kezelésében meg. Akkor a nagy fejlődők is készek lennének szimbolikusoknál jelentősebb lépések megtételére. Így azután talán 2014 táján, talán már valamivel előbb alá lehetne írni egyfajta Kiotó 2 egyezményt is. A „fejlettek” technológiai fejlesztéseiben kulcsszerephez jutnak a napenergiához kötődő megoldások. A 1980-as években a szélés napenergia-fejlesztésekben amerikai vállalatok voltak a vezetők. Később, intenzív hazai támogatás hiányában ezt a nemzetközi pozíciót elveszítették. De elképzelhető, hogy ebben a nyílt vagy kibomló helyzetben a 2020-as évekre még azt visszanyerhetik. Közben azért még egy ideig a kínai és indiai CO2-kibocsátás növekedni fog – hiszen a helyzet inerciája igen nagy. Bizonyos technológiai remények (az emisszió elnyeletése kőzetrétegekben) sem teljesülnek.

A túlfűtöttnek tűnő gazdasági növekedés (a krízisek utáni hullámzásokat leszámítva) megnyugszik, a társadalmi különbségek az ipari országokban is csökkennek valamelyest.

Következtetések; rémálomhumanizálás

I have a nightmare – mondogatják a klímapolitikusok. Hogyan kezeljünk egy rémálmot? A probléma nyilvános képét két elem határozza meg: félelemhez kötődik, és úgy tudjuk, hogy az ajánlott megoldási, kezelési változatok mind nagyon sokba kerülnek (Giddens, 2009). Egyik elem sem igazán vonzó. Az elmozduláshoz hihető cselekvési alternatívák irányában bizonyára ezt a fenyegető képet, ha nem is pozitív álommá, de legalább eredményeket, esélyeket, valamilyen előnyöket jelző programokká lehetne átalakítani. Végül is egy rémálom, amely ráadásul nem pontosan időzíthető és külalakú, bizonytalan külső formájú veszélyekhez kapcsolódik, nem mozgósít. Ha nem holnap történik és előre jelezhető erősséggel, viszont igen komoly életmódváltási és gazdasági rendszerbeli átalakulások kellenek kezeléséhez, akkor a laikus gondolkodásban azt az eseményt vagy témát igyekszünk elnyomni, megpróbálunk, amíg csak lehet nem gondolni rá. A probléma kezelése szempontjából ez, persze, megengedhetetlen, ezért bizonyára kikerülhetetlenül változtatni kellene a probléma nyilvános imázsán. Bizonyos értelemben a lehetséges kezelésmódok arra kényszerítenek, hogy újrafogalmazzuk uralkodó felfogásainkat állam és piac kapcsolatáról, az előrelátás korlátairól, a társadalmi igazságosságról, vagy társadalmi kérdések elő- és „eladási” lehetőségeiről.

Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a klímaügytől teljesen függetlenül a még nem befejeződött világgazdasági válság jelezte a deregulált piacok alkalmatlanságát komplex, globális válságok kezelésére. Látjuk, hogy állami mankók, illetve azoknál azért több, átfogó állami szabályozási sémák nélkül – persze egyeztetett, transznacionális hálózatokban – a piacok nem képesek igen komplex, hosszú távú, magas kockázatú folyamatok megbízható kezelésére. S a klímaprobléma az aktuális gazdasági válságnál sokkal összetettebb. Tehát komolyan nem hihető, hogy piaci mechanizmusok magukban, önszabályzó körökben –képesek e folyamatok kezelésére. Akkor viszont ki kell találni, mit tehet, és mit mégsem az állam ezen a területen.

Az is jól látható, hogy az ipari országok egy részében már korántsem magától értetődő a nagy társadalompolitikai kérdések több politikai cikluson átvezető, a pártrendszer egészét átfogó kezelése. Talán a skandináv országokban vagy Németországban e vonatkozásban viszonylag kevesebb változott. De a keleti és déli európai peremeken, és a radikális jobboldal komoly parlamenti térnyerésével Hollandiában, Ausztriában, Svájcban a nemzeti pártrendszereken belüli „kis hidegháborúk” szaporodnak. Magyarország e trendnek része. S ha rohamosan fogy az, amiben a pártok meg tudnak egyezni, akkor miért működnének valódi nemzeti klímapaktumok?

A probléma kezelését nem segíti az sem, hogy nehéz igazságossági kritériumokat alkalmazni ott, ahol nem mondják ki, hogy az adott helyzetért kik mennyire felelősek, s hogy mindebből kinek milyen haszna lehet, vagy lehetett? Belátom, a helyzet nem könnyen áttekinthető s sok vonatkozásban épp a komplexitásból következően ilyesmit nem igazán könnyű kimondani. De mindezeken túl a politikai kompromisszumkeresés miatt, illetve a lehető legszélesebb értékvilágú társadalmi támogatás megnyerése érdekében a szakpolitikák azért sok mindent elkentek. A mai nemzetközi CO2-kibocsátási mérlegek az ilyen termékek gyártóit azonosítják, s nem azokat a helyeket vagy társadalmi rétegeket, ahol ezeket fogyasztják, vagy beépítik valahova. S mert ezeket elsősorban az ipari civilizációk mai nemzetközi központjaiban használják, s a peremeken állítják elő, lehet a gyártóhelyekre mutogatni. S az oda, a klímahelyzet puhítására a fejlett világból átutalt összegeket nehezen odaítélt segélyként, s nem a felhasznált termékek előállításának természetesen kifizetendő addicionális költségeiként felmutatni.

Azonban mindezekkel a nehezen kezelhető problémákkal együtt is nyílnak meg termelési és innovációs lehetőségek országok, ágazatok előtt a klímapolitikák gyakorlati működtetésében. Jelenthet a klímaváltozás életminőség-javulást is (természetesen a klímamenekültek növekvő csoportjai mellett). S itt minden ország helyzete más. Nemzeti programjaink szerencsére már vannak, de ezekben az ügyekben még el sem kezdtük az együttgondolkozást.

IRODALOM

CAPRA Fritjof et al.: Klima-Crash und Wirtschaftskrise? Wie weiter mit dem Wachstum? Berlin, Rosa Luxemburg Stiftung, November 2009.

GERSTETTER Chriatiane–MARCELLINO Dominic: The Current Proposals on the Transfer of Climate Technology in the International Climate Negotiations. An Assessment. Washington, Ecologic Institute, 16. November 2009.

GIDDENS Anthony–LATHAM Simon–LIDDLE Roger (eds.) Building the low-carbon future. London, Policy Network, 2009.

GIDDENS Antony: The Politics of Climate Change, Cambridge, Polity Press, 2009.

Human Development Report 2007–2008: Fighting Climate Change – Human solidarity in a divided world. New York, UNDP, 2008.

KRAUS Katrin–OTT Konrad: Wie Fair ist Fair genug? Berlin, Heinrich-Boell Stiftung, 2009. 33–36. pp.

OECD: Reconciling Development and Environmental Goals. Paris, OECD, 2009.

OSTROM Elinor: Challenges and Growth – The development of the interdisciplinary field of institutional analysis. Journal of Institutional Economics. 2007. 3. 239–264.

OTT Hermann E.: Internationale Klimapolitik. Kompass 2020. Berlin, FES, 2007.

RUNNENGRAEBER Achim: Sieg des Klimarealismus. Analyse & Kritik No. 544. 20. 22. 2009. RUSKIN Paul et al: Great Transformation. A Report of the Global Scenario Group. Boston, Tellus Institute, 2002.

SCHMIDT Lars–IBISCH Pierre: Nachhaltigkeit die Zweite – eine neue oekologische Radikaliteat. Bonn, Deutsches Institut fur Entwicklungspolitik, 30. November 2009.

SEN Amartyja: On Economic Inequality. Oxford. Oxford Universty Press, 1997.

VEIT Winfried: Zwischen Protektionismus und Multilateralismus. Szenarien fur die Weltwirtschaftsordnung von Morgen. Kompass 2020. Berlin, FES, September 2009.

World Bank et al: Poverty and Climate Change – Reducing the Vulnerability of the Poor through Adaptation. Washington, DC. 2003.

Tamás Pál