Mivel itt gyakorlati kérdésekrõl beszélünk,  rögtön tágítani is kell az amúgy is túl tág tárgyat, mert természetesen nemcsak az a kérdés, hogy milyen erkölcsi szempontok vannak a jogalkotásban, hanem ettõl elválaszthatatlan az a kérdés is, hogy  milyen erkölcsi szempontok érvényesíthetõk abban a jogalkalmazásban, amely azon a jogalkotáson alapul, amelyben vannak erkölcsi szempontok (és akkor nem szóltunk arról, hogy lehetnek-e erkölcsi szempontjai a az erkölcsmentes jog alkalmazójának). Mármost, ha a jogrendszer egészét megnézzük, akkor azt látjuk, hogy vannak olyan jogágak és olyan jogterületek, ahol az erkölcsi szempontok nem merülnek fel, vagy ha mégis, akkor csak látens módon, vagy többszörös áttételen keresztül. Aztán vannak olyan normacsoportok, olyan jogágak, ahol az erkölcsi szempontok hivatkozásszerûen ott vannak, a törvény néha magáról a tisztességrõl is beszél, ilyen a polgári törvénykönyv, de ilyen például az adatvédelmi törvény és ilyen a médiatörvény.

Ám, ha még tovább nézzük a jogrendszert, akkor azt látjuk, hogy van egy jogszabály, nálunk ez is törvény, amely, amikor jogokról szól, nem pedig az államszervezetrõl, olyankor alapvetõen er-kölcsi szempontokat (is) érvényesít, ez pedig az alkotmány. Az egyik kiváló szerzõ azt mondja, hogy az alkotmányban etikailag színezett kifejezések jól kiszámítható jogdogmatikai tartalmat kapnak. A másik pedig azt mondja, hogy általa az erkölcsi elvárások a jogrendszer részévé válnak. Ez megint egy nagyon hosszú és fõleg az amerikai alkotmányjogi fejlõdésben gyökerezõ problémahalmaz vezet, hogy tudniillik a ma uralkodó felfogásunk szerint egyenesen erkölcsi jogokról beszélünk. Az erkölcsi jogok pedig kilépnek az alkotmányból, megjelennek más törvényekben, és azután ezek azok, amelyek valami kapcsolatot jelentenek az  alkotmányba foglalt alapvetõ jogokkal. És most, ha már a médiatörvényt nézzük, akkor azt látjuk, hogy a médiatörvénynek a sokat idézett és gyakran felhívott 3. §-a, amelyben foglaltakról úgy szoktak beszélni, hogy ezek lennének a médiatörvény „alapelvi rendelkezései”. Nos ezek valójában, ha nem is az egész alkotmányt, de az alkotmány legfontosabb  normahalmazát, azt a halmazt amely az alapvetõ jogokról szól, beemeli a médiatörvénybe. Nagyjából hasonló a helyzet a gyerekek védelmérõl szóló szabályokkal is, ezeknek is a mögöttes normái ott vannak az alkotmányban. Sõt a kisebbségeket védõ szabályok ugyancsak ide tartoznak, noha azok közvetlenül nem utalnak az alaptörvényre, az alkotmányra. Mármost, hogyha ezeket a jogokat megnézzük, akkor azt látjuk, és ez nagyon izgalmas szerintem, hogy ezek a jogszabályok néhány nagyon fontos tekintetben különböznek a jog általunk jól ismert általános szabályaitól. Mondanék néhány példát a  különbözõségre:

Az egyik az, hogy ezek az erkölcsileg színezett szabályok függetlenek a többségi elvtõl. Tehát nem azért kell ezeket a rendelkezéseket betartani – persze kiindulópontjukról beszélek, nem például korhatárkarikákról szóló jogi szövegekrõl –, mert a szabályokat a többség helyesli, hanem azért, mert van valamilyen magasabb normarendszer, amelyek magukat az államokat is kötelezik. Fontos megjegyezni, hogy az a „magasabb normarendszer”, amirõl szó van, nem a természetjog, hanem „igazi” jog. Tehát az európai alkotmányosságban nem lehet vitatkozni, mondjuk a gyülekezési szabadságról vagy a szólás szabadságáról, vagy az emberi méltóságról, vagy arról, hogy a kiskorúak fokozott védelmet kell, hogy kapjanak az államtól, mert ezek olyan követelmények, amelyek függetlenek attól, hogy a nép által megbízott képviselõk éppen mit gondolnak. Mondom, az általános európai elvek szerint teljesen függetlenek attól, hogy a többség egyébként ezeket a normákat helyesli, vagy éppen elvetné. Az emberi méltóság oltalma például nem függhet attól sem, hogy a szavazók mit gondolnak egyébként az emberi méltóságról.

A másik ilyen fontos tulajdonsága ezeknek a szabályoknak, hogy nincsenek igazából kapcsolatban a hatékonysági elvekkel, miközben a jog hatékonysági elveket is képvisel. Például a bankgarancia szabályai elsõsorban azzal indokoltak, hogy hatékonyak a gazdaság mûködésében. Itt nem merülnek fel hatékonysági szempontok, hiszen ezek valami a hatékonyság felett álló, ha tetszik a szabályozás szempontjából apriori jellegû értékek.

A következõ elem, azt gondolom, és ez talán a legfontosabb, hogy ezek a normák teljesen függetlenek attól, hogy azok, akiket jogosít, a kötelezettségeiket mennyiben teljesítik, miközben az általános jogi felfogás úgy szól, hogy annak alapján vannak jogaink, hogy a kötelességeinket is teljesítjük, továbbá az hivatkozhat a jogaira, aki a kötelezettségeit elõbb  teljesítette. Itt épp ellenkezõleg, egészen másképp tekintünk ezekre a szabályokra. A gyerekvédelemnél ezt különösen könnyû belátni. Mert míg sokan vitatják, szerintem persze helytelenül, hogy az élethez való jog vajon megilleti-e a „nagyon rossz embereket”, arról még nem hallottam bölcselkedni, hogy a kiskorúak jogi védelme, csak a „jó gyerekeket” illetné meg, a rossz gyerekeket már nem, őket úgyis elviszik a boszorkányok.

Továbbá ezekről a jogokról nem lehet lemondani. Az embernek, miközben viselkedhet úgy, mintha nem tartana igényt a szabadságra, de nincs joga arra, hogy a legelemibb példát hozzam fel, lemondani a saját személyes méltóságáról.

A kiskorúak védelme továbbá, e jog természeténél fogva, minden akarati elvtől is független. Talán nem alaptalan, hogyha példaként Nabokov híres regényét említem. Az abban ábrázolt problémát talán Lolita-paradoxonnak nevezhetnénk. Aki ismeri a mai magyar bulvármédiát, akkor bele tud gondolni, hogy ez valóságos dilemma. Gondolom, a teremben sokan vannak, akik olvasták Nabokov híres regényét, a Lolitát, amely arról szól, hogy egy gyerekkorú lány egy érett férfit hogy csábít el. Szóval, aki alkotmányjoggal foglalkozik, annak az általános erkölcsi rosszalláson túl is van végig valami további rossz érzése, (miközben kiváló regényt olvasok, amit személy szerint nagyon nagyra tartok), mert a jogi megközelítése a problémának teljesen más, mint a regényes megközelítése. A jogban a gyerekkorúakkal létesített szexuális kapcsolat, az érintett beleegyezésétől teljesen függetlenül nemcsak, hogy bűncselekmény, hanem a büntetőjog ezt még erőszaknak is tekinti. Ezt értékelte a médiahatóság tizenkét órás elsötétítéssel, amikor például egy kereskedelmi televíziós show-ban, ott ült két tizenöt éves kislány, velük szemben meg a műsorvezető nő, aki a vizsgálóbíró szerepét játssza el, és a két kislány azon vitatkozott, hogy három évvel korábban, amikor a kislányok tizenkét évesek voltak, az egyikük nevelőapja a jelen lévő két kislányt, valamint barátnőjüket is megerőszakolta-e, vagy, amint állítja, az egyik kislány, ő nem lett megerőszakolva. És a műsorvezető azt nyomozza, hogy az a kislány, aki azt állítja, hogy őt nem erőszakolták meg, hazudós-e? Majd bejön a vádló gyerek édesanyja, és női riválisként jól megveri a gyereket. Ez, már bocsánat, ha vannak ilyen követelmények, az alkotmányos rend megtiprása. Ez persze nem azt jelenti, hogy a médiának nincs joga a pedofília jelenségével foglalkozni. Nemcsak, hogy joga, hanem kötelessége is, amint minden szülőnek is erkölcsi kötelessége a pedofília problémáját a gyerekével, annak nagyon korai, zsenge életkorában megértetni, hiszen ezzel bizonyos fokig védeni tudja a gyereket. Mindig a feldolgozás módja dönti el a minősítést. A bulvármédiában rendszeresen lealacsonyító módon mutatnak be nagyon rosszul iskolázott, magukat kifejezni nem képes embereket. Az előbbi műsor konkurense a homoszexualitást mutatta be hasonlóan, amikor egy asszony, bizonyítékok nélkül persze, a szomszédját azzal vádolta, hogy kisfiúkat ront meg, de a szerencsétlen meglepett „vádlott” hiába tiltakozott, hogy ő ilyet soha nem tett, de olyan vádlott-vádló szituációba kerül, amiből kikerülni, vagy az igazát bizonyítania lehetetlen.

Ezekben az esetekben a formális önkéntesség már csak azért sem visz előbbre, mert az egyéb, a fentiekkel kapcsolatos problémákon túl, önkéntes és tudatos beleegyezésről eleve nem lehet szó. Nemegyszer a kiskorú megaláztatása és a roma származás egybekapcsolódik.

Még egy problémáról szeretnék szólni. A szakirodalom nagyon határozottan beszél arról, hogy itt vannak különös veszélyek. Az egyik veszély az, amikor az emberi jogok jogi dogmatikájából a jogalkalmazás kilép akár a t e r m é s z e t j o g i g vagy talán még azon túl is. Ezt a lehetőséget a Magyar Alkotmánybíróság kiváló első elnöke egyik fontos tanulmányában utasította el. A veszély abban áll, hogy ezek az erkölcsileg színezett jogok hajlamosak a jogi dogmatika köréből kilépni. Az ORTT vádlói ezt úgy szeretik megfogalmazni, hogy a médiahatóságot ízlésrendőrségnek minősítik. Ha kreálhatok egy új fogalmat: van egy további valóságos veszély, hogy a médiahatóság egyfajta erényrendőrségként léphet fel. Ezt a veszélyt nagyon szigorú jogászi munkával, hozzáteszem, kissé száraz jogászi munkával lehet elkerülni. Tehát az a követelmény, hogy nagyon pontosan, nagyon finoman megállapított tényállások alapján, és nagyon a törvény betűjére is koncentrálva mondjon határozatot akár a bíróság, akár a médiahatóság. A másik kiút pedig az, amit a konferencia bevezetőjében már említettem, nevezetesen az a kérdés, hogy a szabályozásnak a szintjét lehet árnyaltabbá tenni. Ehhez az önszabályozás ad segítséget. Egy olyan rendszerben, ahol a kiskorúak védelmében az önszabályozás nagyobb súlyt kap, a médiahatóságot nem kísérti az erényrendőrségi szerep. Hozzáteszem, hogy a kiskorúak védelme az önszabályozásnak kitüntetett területe az európai jogalkalmazásban, sőt az európai önszabályozás éppen a kiskorúak védelmével kezdődött. Tehát amikor maga a műsorszolgáltató, illetve a műsorszolgáltatók csoportja a helyes magatartást kódexekbe foglalja, és ezeket a kódexeket egymást ellenőrizve együtt tartatják be, ott az a veszély, hogy a hatósági vagy a bírói jogalkalmazás átcsúszik jogon túli morális ítéletmondásba, jelentősen csökkenthető. Persze mindezek a követelmények a mostani önszabályozás nélküli helyzetben is terhelik a jogalkalmazót.