Zsámbéki Gábor rendezése innen, a játéklehetőségről dobbant, némi Zeitstück-elemet felhasználva. Bécs – a nagy válság elérte, egyébként a város már készül a barnaingesekre, plakátok, feliratok, zászlók idézik, nekik húzza a sramlizenész is… És a darab epikus jeleneteiből olyan pazar minidrámákat, illetve színházi pillanatokat tud varázsolni, hogy elfelejtem, mi volt a bajom a darabválasztással. Mondjuk, például: Bán János (a Kapitány) nyakmerevítős, (távolról Erich von Stroheimre hajazó) figura, precízen ejti közhelymondatait, de ha kell, fel is szívja magát és dühösen ágál a Monarchia nagysága mellett (a piti porosz mitugrászsággal szemben). Nyugdíjas, de hát a testületet nem lehet csak úgy elfelejteni – a fél K.u.K-világ kel életre játékában. Bezerédi Zoltánnal, ebben a majdnem-főszerepben (Tündérkirály) nem szalad el a ló, jó látni, hogy több hangszeren játszik felsőfokon. Mit tegyünk, hogy a szerep egy állandóan zabos (peches) figurát írt elő: Bezerédi nem korrigálja, de nagyon tud ebben a groteszkben skálázni.

Az igazi meglepetés Nagy Ervin (Alfréd) sokszínű játéka volt. Jó, tud ő most is szépfiú lenni, de itt egy gyenge embert, sőt nagyi kedvencet alakít, piti szélhámost, akinek lelke is van – sok húron játszik, tökéletesen. A darab végén az ironikus hepiendben nyusziba megy át, de figurája simlis mivoltán ekkor is derül a néző, mert a linkség félszegre vett gesztusain mégiscsak átcsillan. Ő csábítja el Marianne-t (Rezes Juditot) – az is nagy szerep, és a lány megbirkózik vele. Templomjelenete (amikor megkérdi a Jóistent, mit is akar vele?) – hideglelős szcéna, pedig nagyon el lehetne nyálazni. A darab kettejük (úgy értem Alfréd és Marianne) sorsa köré épül, de a játékegész önálló életet él, a laza fonalvezetés révén a hosszú szereplőlistából mindenki benne van a történetben. Mondhatnám, hogy állandóan, de ez túlzás lenne. Zsámbékinak ott van igaza, hogy a darab csupán karakterskiccekkel szolgál, rendezőre, (színészre) bízza, ki milyen háromdimenziós figurát formál e vázlatokból. Ebből a szempontból nekem Lázár Kati (Nagyanya) a nyerő: hihetetlen szuggesztivitással, szinte démonikus-mesebeli öregasszonyt kreál. A rendezés ezt a sokféleséget fanyar egységbe tudja fésülni: piros pont.

A színpadkép (díszlet: Khell Csörsz m. v.) a biliárdjelenetben mutatja magát igazi telitalálatként: a fenékszínen – a ferde előszínpadtól derékig takarásban – biliárdoznak (Vajdai Vilmos és Nagy Ervin) – de se az asztalt, se a golyókat nem látjuk. Bábfigurák, de itt a világítás, az alvilágiság, a cinikus szöveg és Vajdai lassú mozgása együtt dobja fel a színpadképet. A nyomor jeleneteiben (a II. részben) a rendezés némi iróniával súrolja a naturalista megoldást (csipetnyi Gerhart Hauptmann), de az álmok öszszeomlása, a válság, fuldoklás csak a gyerekkocsi plusz a pelenkák villanásáig megy el, nincsenek naturalista kellékek. Fullajtár Andrea némi fészkelődés után (az első sírásnál még frusztrált, szögletes mozdulatok) megtalálja az alak titkát: fiatal srácokra bukik, onnan kezdve nagyot spilázik, ami nem könnyű, mert hamar el lehetne vinni a közhelyek felé – ő felfedez, van distanciája a szerephez. Tenki Réka (Bárónő) színfolt, több is lehetne, túlöltöztették (vetkőztették). Szirtes Ági (Helén, a vak zongorista) rejtvényes, ám pont ez kell ide. Elek Ferenc (Oszkár) stabil játék, pici humorral, de épp csak a pikantéria kedvéért. Szakács Györgyi jelmezei retróval játszanak, úgy kötődnek Bécshez, hogy Pest jusson eszedbe.

Az előadásnak jó íve van, igaz, a második blokkban ugyan veszít erejéből, de csak azért (gondolom), hogy aztán a harmadik rész annál nagyobbat robbanjon. Amúgy nem értem, miért kell két szünettel játszani a darabot: ebből a nyomasztó képsorból rögvest le lehetne támadni a dáridós világvége mozaiksort. És a végső –népszínműbeli – kibékülés (mindenki mindenkivel a slusszpoénben) olyan ironikus, hogy nemcsak mosolyogsz tőle.

Jó kis színház, nem csúcsra járatva, de eleven és valós. Azért valami motoszkál a fejemben: az imént a darab fajsúlyával volt bajom. Aztán gondolkoztam ezen megjegyzésemen. Mit lehetne ma nagy durranásként játszani? Úgy értem mi lenne olyan darab – na, jó Shakespearen kívül – aminek üzenete, filozófiája elérheti a mai közönséget? Kérdem ezt annak ellenére, hogy még a színház áll ellen a legerőteljesebben a kultúrából való kiesés világtendenciájának. Szóval inkább örülök, hogy Zsámbéki talált valamit, aminek ürügyén – amiben fürödve – meg tud szólítani. Jókor. Nagyot változott a színházi környezet, új menők jöttek, másfajta stílusok derengenek, a Katona az élen van, naná, de van egy érzésem, hogy ez az új környezet lépésváltást fog igényelni a színháztól. Nem tudom, milyet, azt se, hogy milyen irányba. Az is lehet, hogy semmi se lesz, a K. J. etalon lesz, (úgy jó, ahogy van, örülj neki, ne fikázd!). De ha rosszindulatú lennék – mondanám, hogy a múzeumosodás is benne van a pakliban. Ma még – mondom – minden oké, állandó telt ház, a léc magasan, presztízs, külföldi elismertség bizton a zsebben. De a bookmakerek már más befutóra vesznek fel fogadásokat. Hál’ istennek, a színház nem lóverseny. De valami lóg a levegőben…