Az egyetemi oktató azóta a napnál is világosabban szembesül azzal: le kell másznia elefántcsonttornyából, ami nemcsak kutatási tevékenységét jelképezte, hanem azt az igényét is, hogy annak eredményeit az elit hallgatósággal oszsza meg. Ha nem képes meggyőzni partnerét (diákját – és a társadalmat) tudománya létjogosultságáról, s nem olyan nyelven beszél, hogy az megértse, akkor vesztett ügye van. Érvelhetünk emellett afelől is, hogy ez már egy másik, egy „posztkulturális”, haszon- és élvezetelvű generáció, amelyiket meg kell nyernünk, hogy hallgasson ránk, vagy legalább hallgasson meg bennünket, de gondolhatunk a különféle okból, képzéstípusból fakadóan fizető, költségterítéses diákokra is – nemsokára talán már csak ilyenek lesznek –, akik tudatosabb, erőteljesebb elvárási pozícióból léphetnek fel. Közülük a másoddiplomásokkal közös műveltségi, kompetenciaterületeket is találhatunk az oktatás során.

Ez utóbbi viszony interdiszciplinárisnak is tekinthető. A többit az „igényes laikus” nevelésének, képzésének tekintem. A szaktudós, mint kiinduló példám mutatja, jól felfogott érdekéből kellene, hogy részesítse tudásában az érdeklődő civilt – és annak, azaz érdeklődő civilnek kell tekintenünk, ha a realitás talaján maradunk, egyetemista diákjaink nagy részét is.

Tézisem: ha képesek és érdekeltek vagyunk igényes értelmiségi köznyelven, szakszerűen, mondandónk lényegi leegyszerűsítése nélkül közölni, közvetíteni meggyőződéssel átitatott tudásunkat, esélyünk van a fenti, címadó réteg előhívására.1

A „civil”, a „laikus” lejáratott, kompromittált és egyidejűleg felkapott, dicsőített, nagyra tartott kategóriák. A jó értelemben vett állampolgár, utca embere, az emberek, a társadalom, a normális, józan többség szinonímája is. A Civil Bolyai-díj, amit Freund Tamás (akitől tudjuk: az örömben fogant tudásnyom marad csak meg), a fiatal agykutató akadémikus kapott, nagy dicsőség. Az első esetben a leegyszerűsítés, a félműveltség, az érdekektől való átfűtöttség, a korrumpálhatóság, a felhasználhatóság hangzik el a civilekkel kapcsolatban veszélyként, terhelő érvként, a bizonytalanság vonásaként, minősítésként. Gondoljunk a politika hálójába kerülő kvázi civil szervezetek visszaéléseire – és a velük való visszaélésekre. Az általam vizionált reményteljes magatartás azonban nem véletlenül viseli az „igényes” jelzőt. A józan eszére támaszkodó egyén, állampolgár kimenekülhet a fenti csapdákból. Akik szorgalmazzák az általuk jelzett, képviselt attitűd szárba szökkenését, hisznek abban, hogy éppen természetes gyanakvásuk, pragmatizmusuk, jól felismert (lét)érdekeik nem engedik, hogy elragadtassanak egy irányba. Nem engedik meg maguknak és egymásnak, hogy manipulálhatók legyenek, s odafigyelnek az ügyek mögött a folyamatokra, képezik magukat, megtanulnak értelmesen, határozottan kérdezni, visszakérdezni és meghallgatni, megtalálni különböző szakértőket.

Nem könnyű folyamatosan elhinnünk, hogy partnerei tudunk lenni a szakembernek, hogy nem szégyenít meg minket például az orvos (már megint mitől fél, mire gyanakszik, mivel tömi tele a fejét a média?!, halljuk, félrevezető az amalgám démonizálása, nem árt az, torkoll le a fogorvos, ha nem kérjük a lyukas fogunkba, nem mérgez a mai kiszerelésben, mondja, csak valakik porcelántömőanyag-készletüket az ellene folytatott pánikkeltéssel akarják eladni), a bíró, a tanár. Az előbbiekkel a rovásunkra alakul ki az aszimmetrikus viszony – főként az igazságszolgáltatás tévedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen bírájával szemben. A pedagógus kevésbé védett fajta, leginkább rajta éli ki elfojtott frusztrációit a lekezelt egyén.

Kül- és belföldi kutatócsoportok foglalkoznak a társadalom ez irányú mozgásaival és felkészítésével, illetve a segítség formáival, amelyeket az államtól kaphat ez a szerveződés. Az állampolgári részvétel és a tudományos demokratizmus fokozatai ezek a felvilágosítástól a részvételig terjedő formációk, az agora-piactér megnyitástól ((Mosoniné 2005, 52.) a kibővített részvételig tartó, egymást átfedő fokozatok, köztük a konszenzuskonferenciák**, a sciencecafék,*** science-shopok****, a quality time.*****

**Dániában a parlament épületében (először 1987-ben, azóta már 20 alkalommal, s a példát számos ország követte) négy napig tanácskoztak laikusok azokkal a szakemberekkel, akiket meghívtak bizonyos égető kérdésekben maguk közé „valamilyen társadalmilag érzékeny tudományos-technológiai témával kapcsolatban” (Mosoniné 2005, 78.). Megvitatják, hogyan lehetne integrálni ezeket a véleményeket és ők írnak véleményt a politikusoknak. Ennek kapcsán elérték azt, hogy Dániában ne gyűjthessenek munkáltatók genetikai adatokat alkalmazottaikról. Az élelmiszeradalékok konzerválási célzatú besugárzását szüntessék meg (Mosoniné 2005, 80.). Ők maguk, a meghívók, a házigazdák összegezték tehát az elhangzottakat és jutottak állásfoglalásra, s jelentést fogalmaztak meg erről, amit a kormány elfogadott. „Kiemelten fontosak a környezeti kérdések, a bioetikai kérdések és az új géntechnológiai eljárások” (Mosoniné 2005, 71.)

****Bárki számára ingyenes, hallgatókból és tanárukból álló kis team vizsgálja meg az állampolgár kérdését, felvetését. Ha egy állampolgárnak tehát van valamilyen problémája, akkor ingyenesen olyan tudományos jogsegélyszolgálatban részesül, amelyet egyetemi hallgatók szerveznek kis létszámú csoportokban a tudományos válasz érdekében. (Mosoniné 2005, 49.)

****Tudósok ülnek ki nagyszámú közönség elé, s ismertetik kutatásukat (Mosoniné 2005, 49.) akár többen is, több nézet képviselőiként. 2 Az akadémikusformájú, de közérthetőségre törekvő Mindentudás egyeteme nálunk mindenképpen üdvözlendő, a kötetben külön fejezet szól róla (Fábri 2005, 93–109.).

***(**) Rádióban, tévében hoszszú időn át kérdezik kutatásairól –és válaszolhat is a szakember elmélyülten, s olyan formában, terjedelemben, ahogyan ő kívánja. Hagyják, hogy kitérjen a szükséges mellék- és háttérismeretekre is, majd pedig nem megvágva, leegyszerűsítve kerül adásba. (Mosoniné 2005, 36.) Egy-egy rádió- vagy tévébeszélgetés eszünkbe juthat itt, de jóval kevesebb van belőlük, mint kellene.

**(***) (Mosoniné 2005, 50–82. p.) Pedagógus-, orvos-, városrendező építészkonferenciákra hívtak meg már nálunk is érintett laikusokat. Szülőként magam is részt vettem olyan szakmai tanácskozáson Pécsett, amelyet a pedagógusoknak szerveztek, ám meghívták azt a szülőt is, akit érdekelt a pedagógiai program, amelyben a gyermekét tanítják. Lehet hallani olyan orvoskonferenciáról, amelyre a beteg is elmehet. A pluralisztikus megközelítés laikusra ható próbái a fenti esetek; izgalmas bennük, hogy felnőttnek tekintik az érdekelt felet, s nem a feje fölött vitatják meg – gyermeke pedagógiai programját, sőt a beteg saját betegségéről hallhat több, különféle véleményt valló szakértőt. Bizonytalanságát a szakmai diskurzusban ütköző érvek és ellenérvek, valamint saját bölcs mérlegelése útján kell csökkentenie. Ezek a kognitív gondolati műveletek azok, melyekhez fel kell nőni a laikusnak, ha valóban részt kíván venni a tudósokkal folytatandó párbeszédben.

Az „igényes laikus” szóösszetétel tulajdonképpen tautologikus –legalábbis el kellene érni, hogy egyre inkább az legyen. Az ugyanis, aki az élvezője, elszenvedője, alanya a tudománynak és az állami intézkedéseknek, észre kell, hogy vegye: róla van szó, ő fizeti, őérte működtetik mindezt, s joga van számon kérni például az érthetőséget, s rákérdezni arra, amit világában tesznek.

A *politika, a **média és az ***iskola a kulturált, tudatos, tudatosító, igényes partneri magatartásra kellene, hogy szocializáljanak, ezt az attitűdöt kellene terjeszteniük, befogadniuk, segíteniük, lehetővé tenniük.

*Az elsővel szemben éppen addig, amíg a laikus mozgalmakat nem veszi komolyan, gyanúval élünk. Nincs tapasztalatunk a demokratikus képviseletről, érdekegyeztetésről. Nem a legjobbjaink lépnek erre a pályára. Az információkkal való visszaélés, manipulálás, megosztás előbb jut eszünkbe a mi tájainkon (vajon csak itt?) a politikáról, mint a jó szándékú, tisztességes közvetítés és egyeztetés a felek (tudomány, társadalom) közt. **A második (bulvárosodásáról már nem is beszélve) jobb formáiban a laikust képviseli, definitíven azt hivatott modellálni közérthetőségre törekvő, szívós, következetes, öntudatos kérdezőkultúrával, publicisztikával. Azon túl, hogy ilyent alig találunk ma a palettán (az utóbbi rokonszenvesen reflexív közéletiségére egy erdélyi példám van; Meghívó minden keddre – irodalmi publicisztika. Demény Péter–Papp Sándor Zsigmond, Polis, Kolozsvár, 2005), veszélyeire is hamar fény derül. Ilyen, tulajdonképpen kedvelhető riporter lenne Verebes István – ha szóhoz hagyná jutni a másikat –, aki a maga civil jóindulatával, makacsságával, bátorságával és szenvedélyességével, valamint a saját életvilágából hozott példákkal (amelyek, sajnos, túltengenek, s fogva tartják) általában jól képviselhetné a kíváncsi laikust. Akkor bosszantó ez a magatartás, amikor a néző többet tud a témáról, mint ő, aki hajlamos belemerülni prekoncepcióiba. Ilyenkor dühöngünk: hogyhogy nem nézett utána, miért nem tiszteli meg beszélgetőtársát és nézőjét azzal, hogy alapszinten tájékozódik a tárgyban, s nem ismételtet, mondat el evidenciákat. A riporternek tehát rafináltnak kell lennie: csak részben azonosuljon a kívülálló érdeklődővel, az utca emberével…

A kulturált, igényes, következetes kérdezés stratégiájára és módszertanára van szüksége a laikusnak, hogy tájékozódjon az őt körülvevő világban; szakmájában és azon kívül, iskolájában és annak falain túl. A professzionalitás ismérvei véleményem szerint mára nem is kell, hogy alapjában különüljenek el az igényes laikus magatartásától. Józan mérlegelő képességre van szüksége ennek is, annak is ahhoz, hogy döntsön, szelektáljon, mielőtt elfogad. (A szakembernek jártassága, ismeretei és módszertana van a tárgyhoz. Ő más területek laikusa.) És posztmodern, digitális, informatikai, mobilkommunikációs világunkban végzetesen magára hagyatott mindenki: az egyén kell, hogy egymás mellé válassza, ha beteg, a hivatalos és a természetgyógyászt vagy kijárja a kontrollvéleményt, az őt személytelenül ostromló kereskedelmi ajánlatok közül neki kell mérlegelnie józan eszével: milyen biztosítót, hitelfolyósítót, üdülési ajánlatot fogadjon el. Hogy felmérje, mekkora környezeti kárt okoz lakóhelyén egy lokátor, egy sugárzó torony, egy hulladéktemető. Hogy tarthatja-e zsebében folyamatosan bekapcsolt mobiltelefonját, hogy mit tegyen a szájába, hogy mivel tisztítsa környezetét. Ha alkalmazottja van, át kell látnia annak tevékenységi körét, hogy hirtelen – s esetleg nem kölcsönös megegyezéssel, nem jó kedvben történő – váltáskor tudja, kit keressen helyette, mire figyeljen, hogy fennmaradjon a folyamatban a folytonosság, s kisebb legyen a kár. Az embernek nincs mindenhez asszisztense és tanácsadója. És azt is jól kell választani. A világháló annyi mindet kiad! S a szörföző egyén kell, hogy kiszűrje a szemetet, hogy az ellentmondó információk özönében eligazodjon, s fogódzót találjon a megbízhatónak tűnő érvelésben.

Külföldi jó példám van az egyént orientáló tévéműsorra: a Spektrum tévé nagysikerű sorozatában, a What’s good for youban közérdekű, egészséggel, életmóddal, környezettel kapcsolatos hiedelmeknek járnak utána kísérleti úton a kutatók – remélhetőleg csak a szükséges szintig, mindöszsze formájában bulvárosítva, s tartalmi közleményeit tekintve hitelesen.

A kifinomult, árnyalt, rétegzett gondolkodási műveletek hiányával minősítik gyakran a laikus magatartást; leegyszerűsítéssel gyanúsítják. Az igényes laikus attitűd birtoklásához valóban intelligencia és elszántság szükségeltetik.

***A korszerű pedagógiák éppen ezt nyújtják, ezen képesség eléréséhez kínálnak gyakorlatokat, módszereket, ez a központi, elvi stratégiájuk. A konstruktív pedagógia a megértés lehetőségeit teszi lehetővé a személyes értelmezői keret fejlesztésével, tágításával. Az értékközvetítő, képességfejlesztő, kompetenciaalapú pedagógia abban érdekelt, hogy cselekvésre motivált legyen a diák. Hogy személyre szabott tudásának megszerzéséhez olyan segítséget kapjon, amivel boldogul. Élhető tudást, személyes részvételt, átfogó és szakmaspecifikus ismereteket és készségeket kíván adni – ismereteket, az alkalmazásuk képességét és motivációt is, azaz attitűdöt, melynek szellemében a diák nemcsak képes a cselekvésre, hanem elkötelezett is arra, és felelősnek érzi magát a saját cselekvéséért.

Érintett, nyitott, befogadó az ilyen tanuló, és képes a problémacentrikus és megoldásra irányuló differenciált megközelítésre.

A megengedő, plurális tudományosságról és veszélyeiről. A szakmaiság kritériumai is változtak. A „tudományos relativizmus” és az „intellektuális imposztorság” elterjedt jelenségek. A tudományos terminológiával, „tolvajnyelvvel”, beszédmóddal való visszaélés nevezetes és nevesített eseteiről tudósít Sokal és Bricmont (2000) jól ismert könyve. Jóindulatú provokációjuk sikeresen elhitette a profikból álló tudományos lapszerkesztőkkel, hogy áltudományos halandzsájuk valódi tudományos teljesítmény. 3 A tévtanokról. Nincs garancia egy tudományágon belül sem arra, hogy a tévtanokat meggyőzően kiszűrjék, főként hogy tévútnak minősülnek olyan alternatívák, amelyek idővel elfogadottá válnak. Nyilvánvaló a merevség és az érdek, a féltékenység is, valamint a nyitottság hiánya az akadémikus tudomány bástyáin belül. „A ’tudományos realizmus’ (egyszerűen fogalmazva az a meggyőződés, hogy a tudomány a való világról mond érvényes és adekvát igazságokat) önmarcangoló visszahúzódása” jár együtt a tudomány-relativizmus terjedésével. (Fábri 2005, 95.)

A pluralisztikus megközelítés értelmében „több, különféle véleményt valló szakértőt kell bevonni, és a bizonytalanságot és a torzításokat az érvek és ellenérvek ütköztetése és kölcsönös mérlegelése útján kell csökkenteni.” (Vári 2005, 112.)

Egymással vitázó tudósok és értelmesen kérdező, mérlegelő laikusok eszmecseréire van a tisztuláshoz szükség. A magyarországi igényt és állapotokat felmérő MTA KSZI-kutatás regisztrálja: a tudósok leginkább arra nyitottak, hogy ismereteket közöljenek, felvilágosítsanak, de már húzódoznak a másik oldal, a laikusok kérdéseitől, attól, hogy aktívan, tevőlegesen beavatkozzanak a folyamatba. (Mosoniné–Pálinkó–Stefán 2005, 226–229.)

Mindez a tudósok nyitottságának igénylésével és az egyirányú kommunikáció keveslésével talán idővel áthidalható.

Kiút? A laikus és a civil szónak a problémakör egészének kontextusában – az utóbbi szempontokból különösen – még mindig meglehetősen pejoratív, riasztó mellékzöngéje lehet. A laikus egyoldalúság, félműveltség, érdekek általi vezetettség mai posztmodern, posztindrusztriális társadalmunkban elvezethet oda, hogy teljes lesz a zűrzavar, a laikus bábja, manipulálható célszemélye marad a fogyasztó világnak. A posztmodern társadalom jellegzetessége az imént említett tudományos relativizmus is, azaz hogy a való világról úgysem lehetnek érvényes, adekvát ismereteink. Ha viszont több, különböző véleményen lévő tudóst hívnak meg civilekhez, az igényes laikus felnőhet a beszélgetéshez: kénytelen lesz megtanulni mérlegelni, hitelest választani, érvet érvvel ütköztetni. Mivel az egyén a mai világban igencsak magára hagyatott, s manipulálja az információözön, azzal, hogy beengedik szakmai diskurzusukba, égető társadalmi igénynek tesznek eleget a tudósok. Újra csak: ha komoly betegsége lesz, úgyis neki kell eldönteni, hogy az orvoshoz vagy a természetgyógyászhoz fordul-e, s leginkább, hogy miként kombinálja a kettőt. Ne maradjon együtt életbevágó döntéskényszerével. Kapjanak nyilvánosságot ezek a viták, ne ő szorongjon paradigmák szorításában.

A laikus képzése életszükséglet. Nekünk kell tudni azt, hogy miként vonjuk be őket a beszélgetésbe, s kopogtassunk mi is, laikusként, más szakmák kapuin.

Szakirodalom

A laikus dicsérete, avagy: mindenki civil. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, 233–245. p. http://www.mtakszi.hu/news/news_35.html.

Fábri György: Tudomány s közönség új találkozása: a Mindentudás Egyeteme. 93–109. p. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, http://www.mtakszi.hu/ news/news_35.html.

Laikus olvasók? A nem professzionális olvasás értelmezési lehetőségei. Szerk. Lóránd Zsófia, Scheibner Tamás, Vaderna Gábor, Vári György. L’Harmattan, 2005.

Márki Hugó: A szabad tanítás történeti fejlődése. 27–43. p. In: – Az 1907. évi szabadtanítási kongresszus naplója. Reprint kiadás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1997. Dialóg Campus szakkönyvek. (szerzők: Dr. Alexander Bernát, dr. Balassa József, dr. Beke Manó, dr. Beöthy Zsolt ….)

Mérei Élet-Mű, Tanulmányok. Szerk.: Borgos Anna, Erős Ferenc, Litván György, Új Mandátum, 2006.

Mosoniné Fried Judit, Pálinkó Éva, Stefán Eszter: Empirikus vizsgálat a párbeszédről. 185–231. p. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, http://www.mtakszi.hu/news/news_35.html. Mosoniné Fried Judit: A felvilágosítástól a részvételig. 21–93. p. In: A laikus dicsérete, avagy: mindenki civil. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, http://www.mtakszi.hu/news/news_35.html. Pálinkó Éva: Science shopok Európában. 155–183. p. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, http://www.mtakszi.hu/news/news_35.html. Alan Sokal és Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok (Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal). Typotext Kiadó, 2000. Ford.: Kutrovácz Gábor.

Pikler Gyula: A szabad tanítás tárgyai, eszközei és módszere. 53–66. p. In: – Az 1907. évi szabadtanítási kongresszus naplója. Reprint kiadás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1997. Dialóg Campus szakkönyvek. (szerzők: dr. Alexander Bernát, dr. Balassa József, dr. Beke Manó, dr. Beöthy Zsolt ….)

Tolnai Márton: Ajánló. 4–11. p. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, http://www.mtakszi.hu/news/news_ 35.html.

Az 1907. évi szabadtanítási kongresszus naplója. Reprint kiadás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1997. Dialóg Campus szakkönyvek. (szerzők: dr. Alexander Bernát, dr. Balassa József, dr. Beke Manó, dr. Beöthy Zsolt ….)

Vári Anna: Radioktív hulladékkezelés. 109–137. p. In: A tudományon kívül és belül. Tanulmányok a társadalom és a tudomány kapcsolatáról. Szerk.: Mosoniné Fried Judit és Tolnai Márton. MTA KSZI. Budapest, 2005, http://www.mtakszi.hu/news/news_35.html.

JEGYZET

1 Az 1907. évi szabadtanítási kongresszus századik évfordulójára rendezett pécsi konferencián a kongresszusi napló reprint kiadását lapozva azzal szembesülhetünk: nincs új a nap alatt. A közoktatáson kívüli, szabad tanítás lehetőségeit járják körbe az előadók és vitapartnereik. A plasztikus kísérlet, állítja Pikler Gyula, a hatékony ismeretátadási forma netovábbja: „Ha a gumiszalagnál bonyolultabb, kevésbbé köznapi készülékkel kezdtük volna a tanítást, az sokkal, de sokkal kevésbbé lett volna jó. Az így nyert tudással azután megint megvilágítjuk a köznapi életet, beszélünk a tápszerek értékéről, a pálinkáról. Az így nevelt ember másképpen fogja megítélni a maga testi bajait és a kuruzslót, mint a mai paraszt.” (Pikler 1997, 60.)

Egy társadalom gondjai egy falu alvégének-felvégének érdekellentéteinek felvillantásával érzékeltethetőek (uő, 59.).

„A tudomány igazságainak érvényét azoknak mindennapi életében tüntessük föl, akikhez tanításunkkal fordulunk… mert a tudománynak lényege és értéke, hogy a köznapiakkal azonosítsa az idegenebb dolgokat, … Minden idegenszerűből el kell távolítani a rendkívüliséget, és minden köznapiba bele kell vinnünk a tudást, el kell törölnünk a kettő közti határvonalat.” (kiem. P. Gy., uő., 59.)

Fontos, hogy így vérteződjön fel a személy, hogy mások ne élhessenek vissza semmilyen tudással az ő érdekei ellenében (uő., 59.)

A boldoggá nevelésre kell törekednünk, és ehhez nem engedhetjük, hogy elhomályosítsa tekintetünket bármilyen ideiglenes elv, valamikori gyakorlat (ld.: vérbosszú). (uő., 56.)

El kell jutni minden esettől, példától, egyediségtől a legáltalánosabb elvekig (61.).

„Sohase tanítsunk semmit, hogy föl ne tüntessük, hogy annak ismerete (egészség, politikai erő formájában) hatalmat ad az embernek, hogy az egyszóval hasznos. (kiem. P. Gy., 63.)

Pikler Gyula: A szabad tanítás tárgyai, eszközei és módszere. 53–66. p.

Márki Hugó: A szabad tanítás történeti fejlődése: 27–43. p.

Az aktualitás figyelemmegnyerő ereje óriási (egy akkori meteorbecsapódás esete), szerveződjenek népegyetemek (az egyetem-társadalom viszonyban hol az egyik, hol a másik lépjen ki szokásos helyszíneiről a másik felé), előadások tartassanak tehát olyanoknak, akik az egyetemnek nem tagjai. Nem lehet annyi szakot elvégezni, mondja, se pénz, se idő nem jut rá egy emberi életben (35.), a vidéki előadások és a nyári egyetemek kielégítik viszont az érdeklődőket.

Beöthy Zsolt dr. elnöki megnyitója: 23–27. p. A tudás terjesztése a tudomány rétegeiben is legyen feladat! (23.)

Hegedűs István: A nyelv és irodalom mint a szabad tanítás tárgya: 209–213. p.

209: „Nyelv és irodalom a nemzetek egységét tükrözik vissza.” (209.)

Nem kronológiai rendben, hanem a jelenből visszafelé kellene tanítani az irodalmat – egészen az egyetemig! Ott már érvényesülhet az időrend.

229: „A szép birodalma határtalan, nem szabad célzatossá tenni.” A politikai irányzatosság, izgató célzat ellen.

Geréb József: A klasszikus világ a szabad tanításban: 213–225. p.

A görög vallás útja, állomásainak rendje igen tanulságos.

Tiszta forrásra lelni az antik filozófiában (221.).

A tipikusság az, ami megnyilatkozik az antik szobrokban! Az, ami szabad és természetes s nem konvencionális, ám nem is ragadja magával túlzóan a fantázia világa, hogy hasonlíthatatlanul egyedivé váljon (223.).

Kenedi Géza hozzászólása: meglett férfi korában szerzi meg a klasszikus tudást, mert észreveszi: tudását, érzelemvilágát és ízlését mennyire gazdagítja az (220.). „Magát a hazai nyelvet se művelhetjük összehasonlítások nélkül.”

Szöllősi István: „Jó legújabb drámai irodalmunk legértékesebb képviselőjében ráismerni[e] a kollektív lélek gyöngeségeire, önzésének tragikumára.” (221.)

2 Hasonló pécsi rendezvényeink előzménye interaktív világirodalom-történetünk, a „pc”-nek becézett több személyes interkulturális kutatás, amit a laikus iránti tisztelet, tolerancia és kíváncsiság hat át. Az érdeklődő, nyitott olvasó és a más, rokon vagy akár látszólag távolibb területek szakemberének bevonódását célozza több programunk, így ez az írásos világirodalmi beszélgetéssorozat is, amely szubjektivitásánál fogva érthető a szakmán kívülieknek is, a személyes érintettségből adódó olvasmányajánlók a laikushoz is szólnak, s azáltal, hogy az adott kultúrkörrel történő kapcsolatba kerülés pillanat, a bevonódás mikéntje is tárgya az egyes tanulmányoknak, emberközeli a perspektíva. A civilek irodalom-értéséhez és élvezéséhez szeretnénk általa hozzájárulni, s rendre kivisszük az egyetem falai közül hozzá kapcsolódó rendezvényeinket.5

– A PERIFÉRIÁRÓL – A CENTRUM. Világirodalmi áramlás a huszadik század középső évtizedeitől 1–2–3. Szerk.: V. Gilbert Edit, Pécsi Tudományegyetem és Pro Pannonia Kiadó 2003, 2004, From Periphery to Centre. Pécs, 2006. www.pecsdecentrum.extra.hu.

A különböző nyelvű kultúrákon átbeszélve mintegy előjátsszuk másik nagy, biblioterápiás vállalkozásunkat: Az orosz írónő, Ljudmila Ulickaja genetikai-szociális-társadalom-történeti indíttatású regényeit művei „szereplőivel” olvastattuk el, azaz olyan orvosokkal, humángenetikusokkal, kísérleti biológusokkal, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, az ezotéria kutatóival, „orvos-írókkal”, nőgyógyászokkal, röntgenorvosokkal, viselkedéskutatókkal, akik irodalmi megfelelőinek meghatározó szerep jut a művekben. Gyakorlativá váló világnézeti, metafizikai kérdések, élet- és munkahelyi problémák kereszteződésében szerveződik a művek kompozíciója. Arra kértük őket, vonjanak be bennünket az ő látószögükbe, és mutassák meg nekünk, ami az ő perspektívájukból tárul fel a szövegekben. Értelmezzék saját, sajátos szakmai kompetenciájukból kiindulva a regényeket. Szerencsés esetben – kegyelmi helyzetben – hivatásuk egzisztenciális kitágulását élhetik meg – velünk.6

– EMBERTAN ÉS IRODALOM. Elbeszélésbe oltott gének Lj. Ulickaja regényeiben. Szerk.: V. Gilbert Edit, Pécs, Művészetek Háza 2005. (Még: – A szerzői név és a személyiségi jog a művészetekben. Ica naplója 16–17. (2003.), jogászokkal )

Az irodalomközvetítés fenti modelljeinek használatával a különböző diszciplínák visszakérdező és adaptív stratégiával történő közelítése került előtérbe. Azt követjük és kísérletezzük ki a gyakorlatban: milyen fórumok és átfordító műveletek szükségeltetnek ahhoz, hogy az élethez, a boldoguláshoz szükséges, hasznos kompetenciák birtokába kerüljön a diák, az egyetemista, s ne érezze kirekesztve magát belőle a civil, érdeklődő polgár sem. Az értelmiségi, a laikus és a civil (A tudás valóságának jelenvalósága) címmel Pécsett kerekasztal-beszélgetéssorozatot rendezünk e célból és szellemben. Mottónk: Anakronisztikus-e a vágy, az igény arra, ami „az (immár kihalófélben levő) értelmiségi magatartás egyik legfőbb erénye: ott is fenntartani érdeklődésünket és a vele járó felelősséget, ahol szakmai kompetenciánk korlátozott.” (Veres András Mérei Ferencről)

A humán tudományok bevált módszerét, a narratívaformát ajánljuk más szakmájú beszélgetőtársainknak: meséljék el történetszerűen, akár személyes hangsúllyal a probléma működését (és vele való találkozásukat), mi pedig, amíg szükséges, visszakérdezünk. Hogyan vál(t)unk ezáltal szakemberből civillé és fordítva, hogyan kérdezünk és adunk át szakterületünkről tudást, egzisztenciálisan érdekeltként és érintettként mindkét oldalon, nem szakmabelieknek? Fontosnak érzik-e a résztvevők társadalmi kommunikációban megteremteni tudományuk legitimitását, átadni eredményeiket, érzékeltetni kutatásuk súlyát?

Feltesszük, hogy az igényes laikus magatartás inspirálhatja a szakembert. Hogyan kerülhetők el a laikusság veszélyei, az egyoldalúság, a félműveltség, az előítéletesség, az önérdek, a divat útvesztői? A fent sokat idézett kutatási anyag bőségesen tárgyalja a tudományos oldal ódzkodásának természetét és forrásait (Mosoniné–Pálinkó–Stefán 2005, 213), a képtelenséget a szakzsargontól való elszakadásra, a tudományos népszerűsítő tevékenység lebecsülését, médiára hagyását, egyúttal a média kompetencájának lekicsinylését, valamint saját alkalmatlanságának belátását a laikussal való dialógusra. Mi azokat gyűjtjük, akik nem ezt vallják. A tudásra való nyitottság feltételeit, az öntudatos civil polgári magatartás kialakulásának esélyeit járjuk körbe – s vetjük alá a gyakorlat próbájának. A környezetét megérteni akaró civil és a tájékozódásban őt segítő értelmiségi áll a szaktudását konvertálni akaró és tudó profi mellett látómezőnkben. Létezhet-e napjainkban hiteles, érvényes értelmiségi magatartás? Hogyan avatkozik be, miként vesz részt a tudásból való részesülés, részesítés folyamatában a politika, a média? Milyen társadalmi szereplők ellenérdekeltek a tudás konvertálásában, a megértés létrejöttében? Honnan várhat segítséget, támpontot, netán választ a társadalmi-állami élet mindennapjaiban eltévedő, jogsérelmet stb. szenvedő egyén? A tudás és a kompetencia megnyitásának és ráhangoló átadásának, a kíváncsi, rákérdező, a társadalomban tájékozódó, jogait érvényesítő és értelmesen beszélgető személy ideájának esélyeit latolgatjuk.

A referenciakötet ajánló kérdései, Tolnai Márton minket mélyen megindító töprengései szellemében szerveződünk, s fordítjuk át a gyakorlatba, tematizálva, a praxis által megválaszolva a következőket:

Tudja-e a tudós, hogy miben tudatlan?

A tudósnak kell-e kommunikálnia a tudományt? Kiért van a tudomány? Kiért van a kommunikáció?

Kell-e kommunikálni a tudományos tévedést?

Ki felelős a téves tudás kommunikálásáért? Ki dönti el, hogy mi, mikor téves?

Mi kell ahhoz, hogy a társadalom tudásfogadó legyen?

Lehet-e tudományos vitákat folytatni a laikusokkal? Felismeri-e a laikus a tudományos értékeket?

Vannak-e speciális kommunikációs csatornái a tudománynak?

Hogyan terjed a tudományos ismeret?

A gondolkodást lehet-e kommunikálni?

Nemzeti vagy nemzetközi keretek közt gondolkodunk?

A szóbeli közlést miként deformálhatja a többpólusú érzékelés?

Milyen körülmények közt és hogyan fogadható be a tudás?

Mekkora az esély a technikai tudás megértésére? A tudományból mit képes befogadni a társadalom?

Van-e a tudomány befogadásának határa?

Mit tud az egyik tudós a másik tudásáról?

Miként érti, érzékeli a tudós saját társadalmi helyzetét?

Legyen-e a tudománypolitikus tudós?

A társadalmak döntéshozatala miként igényli a tudást?

Tudományágak tudományágakkal kommunikálnak-e, és ez társadalmi kommunikáció-e?

Hogyan segítheti a tudás a nem tudás felismerését?

Van-e speciális érzékszerv a hiteles tudás felismeréséhez?

Érthető-e a ma tudása a tegnapi tudás ismerete nélkül?

Ki, mit, hogyan, mikor kommunikál? Kinek jó, ha kommunikál?

Okozhat-e a tudás kárt? Értékkategória-e a tudás?

Miként része a tudás a közgondolkodásnak?

Van-e társadalmon belüli szerves, közvetlen kommunikáció?

Miként integrálódik a tudomány a laikusok világában?

Alulértékelt vagy túlértékelt a tudomány a társadalomban?

Mikor megfelelőbb a tudomány presztízse, ha arisztokratikus, vagy ha közvetlen?

A tudomány elefántcsonttornya véd, vagy elzár? Kinek a felelőssége a téves-tudás alapú döntés vagy alkotás?

Mikor kell megszólalnia a tudósnak?

Meg kell-e szólalnia, ha a társadalom téved?

Ha megszólal a tudós, kommunikál vagy politizál? (Tolnai 2005, 5–9.)

Konferenciáinkon valóban izgatták a szereplőket előadó-, beszélgetőtársaik mániái. A kialakult szinergikus mezőn eltérőnek vélt szakterületek között jöttek létre érintkezések. A közgazdász arról beszélt nekünk, hogy gondolkodjunk el végre, miként tesszük áruvá a kultúrát, mert különben végleg elveszünk. Hallottuk: érdemes volt a különböző területek képviselőinek populáris filmes példákkal élni, hogy megértessék tudományos nézeteiket. Kiderült: a strukturált idő az, amely megmentheti az egyént, aki süllyedőfélben van. Waldorf-pedagógus részletezte, hogy ők nemcsak intellektuálist képeznek az iskoláikban, hanem a diákok a testükkel, érzékeikkel és a művészeti érzékenységükkel együttesen tudnak befogadni tudást. A diplomamunka a gimnázium végén egy dolgozat és valamilyen ahhoz kapcsolódó műtárgy vagy műalkotás (akár zene), amelyet kézzel (vagy legalábbis nem csupán intellektussal) készítenek. Kiderült, hogy sokkal több a párhuzam az előadások között, mint hittük, s nem egyszerűen csak a másságra nyitottak a kollégák, hanem abban meglelik a sajátjukkal való azonosságot. Saját szakmájukból s emberi kíváncsiságukból, egzisztenciájukból származó igényekre is választ találnak a másik oldalon. A tudás valóságának jelenvalóságáról beszélünk, amely szerint a tudás nem a tudós szakember fejében található, elzárva a közönségtől. Folyamatos az átmenet. Ha úgy hangoljuk a hallgatóságot, hogy érintettnek érezze magát, s felismertetjük vele, hogy ne engedje ki kezéből az életének felelős éléséhez szükséges kompetenciákat, észrevétlenül lesz része annak a tudásképződési és átadási folyamatnak, amire mi várunk. Meghívottaink nem használhattak szakkifejezéseket és nem lehettek feloldatlan hivatkozásaik, a megértés szakirodalma és gyakorlata ugyanis arra tanít bennünket, hogy a feloldatlan hivatkozás és az idegen szó az a két blokkoló tényező, amely után a partner elveszíti az önbizalmát, érdeklődését. Ha a nem megszokott közönségünknek tudományos mankóink, forgatókönyveink nélkül, ám kedvvel beszélve eszünkbe jut e két progresszív tiltás, lehet bízni abban, hogy átmegy az üzenet, s hozzájárultunk az igényes civil magatartás kialakulásához. Az interkulturális és interdiszciplináris párbeszéd jegyében különböző területek szaktudósait, politikusokat, művészeket és pedagógusokat hozunk ily módon időről időre beszélgető pozícióba, alkalmanként négyet, akik javaslatot tehetnek a következő ülés résztvevőinek személyére. Gondjaikat, törekvéseiket és kezdeményezéseiket megosztani kívánó, hiteles személyeket keresünk, olyanokat, akiket hajt a közlésvágy, akik meg kívánják vitatni aktuális munkájuk tárgyát a nagyközönséggel, visszajelzést várván. Akik szakterületük megoldatlanságaira kritikusan látnak rá, amit meggyőződésesen artikulálnak is. A társadalmi problémamegoldás fórumait, lépcsőit, fokozatait járjuk s teremtjük ez által.

Célunk tehát, hogy megnyissuk a hiteles laikus-profi beszéd csatornáit – nemzetközi kitekintéssel, az egyén kiszolgáltatottságának csökkentésére. Hogy hasznosuljon, ami a tudós fejekben van. Az üléseket a médiában hirdetjük, egyetemen és középiskolákban előkészítjük és dokumentáljuk, feldolgozzuk, esetleg publikáljuk. Tudatos résztvevő-szemlélőként folyamatosan elemezzük, leírjuk, összegezzük tehát a párbeszéd tapasztalatait. Igyekszünk fogalmi szinten megragadni, mi szükséges a megértéshez, a szolidaritáshoz, részvételhez és részvéthez.

Reflexíven dokumentáljuk-követjük a civilértelmiségi-profi háromszög működéséről, a (hangos) résztvevők és a (hallgató) közönség platformjai egymásra helyezésének mozzanatairól, a fiatal, egyetemista és középiskolás közeg és a civil társadalom különböző szegmenseinek aktivitásáról, a média, a politika bevonhatóságáról szerzett tapasztalatainkat, tudásunkat – elvi és gyakorlati szinten. Rögzítjük megfigyeléseinket: mitől sikeres a kommunikáció, mik a megértés feltételei, miként alakul a hatékony gondolatcsere; hogyan jön létre az áramlás, az áramkör.

3 Vállalkozásuk egy mellékvonulatára is kitérnék, egy másik aspektusra, amely számomra nyitott kérdés mindmáig. Nem mindenhol volt szó nagyképűsködésről, illuzionizmusról, csalásról. A szomorú az, amikor a formulák, fordulatok, átfordítások, amelyekkel egyik diszciplínából a másikba transzponáltak lelkes és interdiszciplinaritásra fogékony (humán) tudósok (reál) információt (hangsúlyozom: nem sötét tudatlanságból, tájékozatlanságból, kivagyiságból, feltűnősködésből), kegyetlenül, kíméletlenül kifiguráztattak, kiparodizáltattak.

Az tehát, amit a bölcsész vonzó, inspiratív, működőképes analógiának érez a mátrixgeometriából, a relativitáselméletből, a káoszelméletből, úgysem fog megértésre találni a másik oldalon, a szigorú, egzakt (?) tudományosságén? Hiába hisszük, hogy a köztes filozófiai nyelv átjárhatóvá teszi területeinket?