Magamról előzetesen annyit, hogy negyedszázadon át „ápoltként” kapcsolódtam a pszichiátriához, majd munkatársává váltam. Kitaláltam és bizonyítottam a lélekgyógyítás újabb módját (erről legutóbb: Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom… Havilah Kiadó, Győr, 2009.). Azonban eredményeim dacára a pszichiátria – „reformistái” révén – még egyszer elbánt velem. Félreértés ne essék, nem a személyes sérelem az, ami itt lényeges. A fontos és tanulságos történés az, ahogyan a jelen hiteltelenségei előhívják a múltban elszenvedett megaláztatásokat. Mert felvetődik a kérdés, mi a garancia, hogy – amennyiben a pszichiáterek nem csekély hányadának szemlélete változatlan – az ilyen dolgok (reagálások) nem minősülnek-e majd tipikusnak a jövőben is? Efféle ügyekről szólok. Most, amikor az OPNI (a Lipót) megszüntetése után eldől: az a pszichiátria marad-e, amelyik engem (is) megcibált vagy – esetleg –valami jobb jön?

Hatás és ellenhatás. Ősrégi megfigyelés a tudományban. Ismét ráeszméltem, e jelenség termékenységét magam is hányszor, de hányszor átéltem. Íme megint. Hiszen éppen e honlapon, ahová lelkületben múlhatatlanul naiv tenni akarásommal fordultam a közjó érdekében (na legyen, elismerem, némi erkölcsi elégtétel utáni sóvárgásommal is…), kaptam (kiváltottam?) olyan – zömmel bojkottszerű, némaságba burkolódzó, vagy alkalmasint illetéktelenül leckéztető, sőt egy ágens részéről toporzékolásban-hangoskodásban megnyilvánuló (orvosi címmel páváskodó) – nemtelen ellenállást, illetve támadást, amely igencsak megszikráztatta immár tagadhatatlanul korosodó agysejtjeimet. (Megjegyzem, végül töröltek a tagok listájáról, vagyis kizártak.)

A fő kérdések, amelyekkel óhatatlanul is szünet nélkül bombáztam (én, az önjelölt öröküstökös). Hogyan is zajlott teremtésemnek, a mentálpedagógiának (a felnőttek felnőtté növelésének) a kiűzetése a Lipótról? Kik és miféle szerepet játszottak benne? Mi motiválta őket? Összeáll a kép. Az „itt és most” átélt fájdalmak, keservek, a prófétáskodást éhes kóbor kutyaként körbe-körbeköröző szándékos értetlenség („mit akar ez már megint?”), avagy az alig palástolt gyűlölet (nem közvetlenül kimutatott, mert értelmiségi szalonnak álcázott a terep!), mindmind elém pakolják az eltemetni próbált emlékeket. Ezek úgy nyomulnak föl, taszigálják, tolják-vonják egymást, hogy felesleges kibontanom azt rengeteg porosodó iratcsomót, szükségtelen kinyitnom a számtalan munkaaktát, melyeket a műintézetből volt kiakolbólításkor állami finanszírozással és szervezéssel velem egyetemben fuvaroztak haza, ide a hatvanhoz közelítő öreglegénységem odújába. (Jóakaróknak: valamikori – fölöttem utolszor regnáló –főnökeimtől hivatalos papírt őrzök, miszerint semmilyen természetű követelésük nincs velem szemben…)

A mentálpedagógia szomorú végjátékának taglalásához (amit a pszichiátria valódi megújulása érdekében nem lehet megúszni, hiszen a felelős főpszichiáterek a mai „reformerek” példaképei) elkerülhetetlen mesélnem a kezdetekről. A múltról, amelynek „feneketlen kútjából” („Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Thomas Mann, Sárközi György ford.) előmászott ez a nem keveseknek utálatos, illetve kényelmetlen emberszabadító – és emberszabású – fortélyképződmény (ki hogyan kívánja, úgy érti: produktumomra és/vagy rám). Visszaereszkedek hát két-három évtizedet.

Az elmebetegeknek rendszeresített pendelyszerű kórházi hálóingben (tudják, az a madzagos, amelyről viszont a bogozó szálakat lekoptatta a számtalan alkalmú fertőtlenítő mosás), major tranquillansokkal (az elcsendesítés nagyágyúi az elmegyógyászatban) elbódított páciensként is maradt valamennyi intelligenciámból és tanárpalántaként birtokolt elemző-általánosító gondolkodási képességemből. Így már akkor számos velem esett történést úgy tárolhattam el, hogy azok – később – a mentálpedagógia konstruálásakor segítségemre lehettek (lásd írásom az Élet és Irodalomban, Az álom címen). Még inkább érvényes a megállapítás az ún. nyílt osztályokon töltött éveimre. Rajtam, a „beteg” felett végigviharzott a magyar pszichiátria első (és ez ideig utolsó) reformkorszaka, az open door rendszer diadala. A frissen megalakított nagy- és kiscsoportok ügyefogyottsága, vezetőik tapasztalatlansága és nem ritka készségtelensége vagy képességhiánya párosult az elhagyni próbált konzervativizmus, a hagyományosnak számító elmeorvoslás beidegződéseivel. Nem csupán a maradiságot védő vén csontokban megtestesülve (az érdemesebb korú ápolókban-nővérekben és nem egy főorvosban), hanem a feszengésre kényszerített, változni kívánó gyógyítókban-gondozókban is, akik még keresték a rájuk illő új ruhát. Átlépte a küszöböt a következő, korszakos pszichiáteri csapat, Juhász Pál és a többi formátumos, valódi szakmai nagyság (Böszörményit, Kunt, Kunczot, Pertorinit, Szinetárt hallottam emlegetni) tanítványai. Ebben a nemzedékben az embert felemelő pszichiátria lázálmától tényleg vezéreltek (az idősebbekből Avar Pál, az eredetileg tüdőgyógyász Levendel László, az akkori ifjabbakból Funk Sándor, Gerevich József, Veér András, a valamivel fiatalabbakból Gáspár Judit, Sineger Eleonóra), meg már a pályakezdőként – a megnyerő kommunikációs külső mögött – ridegen karrierépítők (pl. Füredi János), s a józanságot a ki nem dobott lelkiismerettel egyensúlyba hozni kívánók (pl. Buda Béla). És minden bizonnyal számosan akadnak még erre vagy arra csoportosíthatók, én róluk tudok érdemben, másokról nincs elegendő személyes tapasztalásom (pl. Gasztner, akinek megdöbbentő ellentmondásosságáról viszont, a példamutató szakmai nyitottság és a hihetetlen mértékű személyes agresszivitás, illetve érzéketlenség kettőségében megnyilvánuló Janus-arcúságáról – Horányihagyomány? – a közvetlen munkatárs és a beteglátogató egyaránt beszél). Természetesen munkálkodott a derékhad is, soraikban a jóra igyekvő szürkék, akik azonban – pláne, hogy hierarchikus feltörekvést nem áhítottak – szelíden kapituláltak a rendre előálló rémségek, lelket meggyötrő beavatkozások kényszere előtt (Farkasfalvi Klára, Horánszky Kornélia, Liziczai Etel, Siska Éva, Tar Aranka). Így aztán az általános és a napi légkör nekem, a mindent –ráadásul tüstént, nyomban – értékelő, emancipációját követelő felnőttkamasz betegnek a rettenetet jelentette. Pollner osztálya a legszörnyűbbet cselekedte velem, ott vertek meg nagyon és többször (a veséimet ütötték módszeresen), Füredié meg (a pártkórházban) technokrata rafinériája miatt képviselt egyfajta „túlsteril”, túlművi jelleget számomra. Kardos Györgyben pedig az őszintén segíteni akaró zsarnokot ismertem meg, nála üldögéltem a vödörbe hányó alkoholisták látszatbrancsában, és szívtam magamba a „robbantások” apokaliptikus látványát – averziós kezelés. Nos, az ekkoriban begyűjtött „tapasztalásokat”absztraháltam utóbb, Veér András tanítványszerű pácienseként és végül, Avar Pál kliens-tanítványaként (a legvégén már asszisztenseként).

Jöjjön egy kis összehasonlítás. Pszichiátrián kívül gyógyítottak számos egyéb jellegű kórházi osztályon is (nemsokára 59 éves vagyok). Háromszor műtöttek ki rákos daganatot, trombózis és nyiroködéma szükségéből ugyanennyiszer hajtottak végre műtétet, kivették a mandulámat egy másik sebészeten, ápoltak traumatológián, de megfordultam tüdőembólia okán pulmológián, porckorongsérv miatt neurológián (nem OPNI!), s kezeltek belgyógyászaton és bőrgyógyászaton és urológiai sebészeten is. Soha nem vertek meg, nem is fenyegettek veréssel, nem kerítették körbe rácsokkal (egy percre se!) ágyamat, nem korlátozták mozgásomat folyosóra, büfébe, udvarra, a kórház épületében, nem bántottak, gúnyoltak szándékosan, célzottan szavakkal – ezek egyikén se! Ugyanakkor szomorúan tanúsíthatom, e megaláztatásokat több alkalommal is elszenvedtem pszichiátriai páciensi pályafutásom alatt! Dacára, hogy protekciós betegnek számítottam (a Lipót egyik, már elhunyt, ov. főorvosnője aktív és családivá vált szerepet játszott pszichiátriai karrierem elindításában és kibontakoztatásában…).

Kizárólag velem mint pszichiátriai pácienssel tették meg (vegyünk konkrét példákat, a közelmúltat is érintve):

– Meghatározták, az osztályfolyosó kövezetének mely színű lapjain araszolhatok. Ekként pontos a kifejezés, ugyanis a jócskán belém szurkált Haloperydoltól Parkinson-szerű tüneteket produkáltam (de annyira, hogy székelni alig tudtam, a nyelés is rémséges volt, fájt, ahogy az ápolók lenyomták a torkomon az ételt). Vánszorgásom-csoszogásom „alapján” az ápolók Vaspapucs Tanár Úrnak becéztek.

– Éjszakai éneklésért (politikai protestdalok) háromszor egymás után megvertek, s csak ezek után érkezett az ügyeletes orvos(nő), hogy nyugtatóinjekciót adjon.

– Nagyviziten az ágyban – társaimmal együtt – „vigyázzban” voltam köteles feküdni.

– Amikor szabadságvágyamtól hajtva – természetesen illegálisan (mert hirtelen támadt ötletemből fakadt) – kitámolyogtam a hűvösvölgyi nagyrétre, s utána ezt mint klassz teljesítményemet (hogy kezdek győzedelmeskedni izommerevségemen) büszkén, őszintén, magamtól elújságoltam kezelőorvosomnak, az illető „jutalmul” két hétre megvonta tőlem a parkséta lehetőségét.

– Több ízben elektrosokkoltak (mesterem, néhai dr. Avar Pál értékelése, amelynek tényét egyébként az akkori kezelőorvosom, két éve tán, meg is erősítette). A kezelést követően néhány esztendeig egy rövid újságcikk felfogó olvasása gondot jelentett nekem, a korábban tehetségesként emlegetett történelemtanár-jelöltnek.

– Évente-kétévente (legalább negyedszázadon át) – hónapokon keresztül – orr- és szájnedvem csepegett-csorgott, folyamatos kényszermozgás jellemzett (topogás, hajlongás, térdmozgatás stb.), olyan sok neuroleptikumot kaptam.

– Amikor 1997-ben (!), első nagy rákkaszabolásomat követően (komoly áttétet is eltávolítottak) munkahelyem, az OPNI egyik neurológiai osztályán kaptam posztoperatív gondozást, az egyik ápoló veréssel fenyegetődzött arra föl, hogy emelni igyekeztem a trancsírozástól még mindig zsibbadt-merev karomat (próbáltam kibújni pizsamámból, ugyanis azt nem levéve zuhanyoztam, hogy lemossam magamról a rám lerakódottnak érzékelt sok szutykot, ragacsot –hetekig tört elő torkomból, az ideiglenes sztómán át, nyáladék, váladék).

Belegondolva ezekbe az „élményekbe” ugye nem vitatható kijelenteni, hogy – az időközben informálisan (mestereimtől és a magam igyekezetéből) elsajátított szakismereteim mellett – hatalmas „élő anyagból” is építkezett az én mentálpedagógiai tréningrendszerem és mentálpedagógusi működésem. Ennél fogva az sem érthetetlen, hogy eredményesen intenzív kezelő praxisom (számos dekurzust és magam készítette kezelési-oktatási segédanyagot – sőt két általam produkált „tankönyvet” is! –őrzök) és képzéseim (róluk tréningjegyzetek, előadásszövegek és -vázlatok, tematikák, szervezési-vezetési kalauzok, organogrammok, költségtervezetek és -elszámolások sokasága tanúskodik dokumentációmban) mérhetetlen irigységet és méltatlankodást váltottak ki Fürediből és további nem kevés főorvosból – a hátam mögött. Mert Veér András, aki – mint jeleztem – jó másfél évtizeden át (mielőtt kinevezték az OPNI főigazgatójának és kicsinykét még aztán) kezelőorvosom volt, páratlan ügyességgel és emberséggel (elkötelezettségével a rehabilitáció iránt) blokkolta, átmenetileg semlegesítette a kiiktatásomra lapuló ellenségeskedést.

Visszatekintve, „opponenseimet” sajnálom is. Hiszen humor szintén betelepedett az egészbe. Szegényeknek illedelmes képet kellett vágniuk, amikor ciklikus ismétlődéssel felkerestem őket az éppen új publikációimmal és tervezeteimmel hónom alatt, hogy tomboló ötven körüli idealizmusommal felajánljam számukra témám és személyem együttműködését. (S előtte főigazgatói levelekkel kértem, hogy – „konzultációinkhoz” – stábjuk jelenlétét is biztosítsák ezek az osztályvezető főorvosok…) Csoda-e akkor, hogy Veér András kirúgását és elárultatását követően (az intézet főorvosi karából négyen nyújtottak be pályázatot posztjára…), olyan erővel és természetességgel szakadt föl kényszerű kimosolygásom álarca, mint ahogyan a túlerőbe jutott ár elsöpri a gátakat? Egyébként is, mit képzel ez a beteg? – hörögtek nem kevesen. Radikálisan, rapidan „kezel” (!), térítésmentes terapeutatréningeket biztosít. Rácáfolva egy csomó szakmai hókuszpókuszra, misztifikációra („nem lehet megbirkózni a tréningezők negatív indulatáttételeivel, csak amennyiben fizetnek! – meg ez a teljes földkerekségen így van…”). Hát mivé lesz a világ? –heveskedtek az új főigazgatónál, a számomra Bitorlónál. Először Füredi produkálta magát. Követte a lélektanászok új vezető üdvöskéje, de ő hamar belátta, izzadságos dolog ellenem pontokat szereznie. Azt azért persze megtette, hogy egy főiskola oktatási főigazgató-helyettesétől nekem küldött levelet (fogadjak hallgatóikból gyakorlatra!) – tudtom nélkül – önkényesen magához vett (holott a Bitorló nekem már kiszignálta), s addig kotlott rajta, amíg aktualitását vesztette. Aztán egy olyan főorvos nyomott volna szamárpadba, aki néhanapján irányított hozzám pácienst (amíg Veér főigazgatóskodott). A Bitorló biztatására szakmai egységemet integrálni igyekezve osztályába, engem – fütyülve munkatevékenységem immár országos és összintézeti vonzataira, kapcsolódásaira, kihívásaira – beosztottjai mindennapi csuklógyakorlatainak végzésére kötelezett volna (az eléggé tehetségtelenül, de főleg unalmasan vezetett reggeli nagycsoportjain, a részemre diszfunkcionális nagyvizites maratonikon való folyamatos részvétel elvárásával). Szellememet az ilyen őrjöngő procedúrái a hatalomnak mindig tiltakozásra sarkalták, érezvén a gondolathóhérság, az akaratelzsibbasztás veszedelmét. Ám az akció-reakció ekkor is megmentett a totális vereség benyomásától. Tanulmányom jelent meg a Psychiatria Hungaricában, mentálpedagógiai egységem modellszerű országos működtetését – analizáló bemutatással – szorgalmazva.

Hiába köteleztek arra (a diplomás munkatársak közül kizárólag engem az egész OPNI-ban), hogy jelenjek meg elmeorvosi szakértővizsgálaton (egészségügyi kiskönyvem megújítandó), és ezt már egyeztették prof. Tringer Lászlóval (régen nála is feküdtem, a Balassa utcai klinikán…), kicseleztem ötletüket. „Egyébként is”, jegyeztem meg (amellett, hogy elfogadtattam velük Veér András esetleges szakértését), „pszichiátriai eseményem már legalább húsz éve nincs, akkor meg minek? Ellenben hét esztendeje távolítottak el áttétes rákdaganatot belőlem, mi végre nem igényelnek külön onkológiai kontrollt is?”

Tantörténetként külön idejegyzem azt a négyszemközti „beszélgetést”, amely háromnegyed évvel dr. Veér András főigazgató eltávolítása után, Füredi János professzor és köztem zajlott le. Semmi konfabuláció (így hívják a dilidokik, amikor a beteg lódít).

Professzor úr 2002 decemberében – az OPNI pszichiátriai igazgatójaként – szólt, hogy az új esztendő első munkanapján – hivatali szobájába – vár engem (megbeszélni további intézeti dolgaimat). Ismert, megnyerő, „laza” stílusában kommunikált. Ennél fogva csupa pozitív várakozással tekintettem a tárgyalás elé (sőt, konzultációnak prognosztizáltam, amelyhez előzetesen küldtem egy válogatást szakmai munkáimból). A megjelölt időben pontosan megjelentem. Kezdetben semmi nem tűnt gyanúsnak. A professzor kávéval kínált, megjegyezte, hogy mi már régóta ismerjük egymást (közbevetőleg: amikor a pártkórház pszichiátriai osztályát vezette, kényszerátszállított páciensként eltöltöttem nála egy hónapot; ő és stábja pszichotikusnak diagnosztizáltak engem). Ekkortájt azonban rossz érzésem támadt, mivel kávémat szürcsölgetve körbeszemléltem egyébként nem nagy szobáját. Döbbenten észleltem, hogy mind a négy falat (az ablakfelület kivételével) professzor úrról készült fényképek borítják (néhány száz). Mindegyik bekeretezve, s valamennyin egyegy híresség (a pápa, ismert külföldi és hazai politikusok, üzletemberek, művészek stb., és –Füredi János…). Falszemlémmel jól cselekedtem, ugyanis hirtelen csattant: „Veér senki és semmi. Téged már nem véd senki. Ezt tudomásul kell venned.” Nem a tegezésen lepődtem meg, mert annak kölcsönösségéről már régebben gondoskodtam (viszolyogva a csendőr pertutól). Az indoklás egyszerűségét véltem furának. „Hát a munkám és a munkásságom nem véd?”, ágaskodott bennem. Majd előadta, hogy leszázalékolásom támogatása fejében közös megegyezéssel (végkielégítés nélkül) távozzak az OPNI munkaerő-állományából. Erre némi, racionálisnak és tárgyszerűnek szánt –persze eredménytelen – érveléssel próbálkoztam: munkámat jól végeztem, teremtésemre, a mentálpedagógiára az OPNI betegei rászorulnak, továbbá az könnyít a gyógyítók-gondozók terhein, erősíti az intézet presztizsét. Ám így vágott közbe: „Nehogy azt hidd, Gyuri, hogy csak te találtál fel valamit a mentálpedagógiával. Mert én föltaláltam a terápiás közösséget. Úgy ám! És azt én el is terjesztettem az egész országban!” [A tájékozatlanabb olvasónak: Nem dr. Füredi János leleménye a terápiás közösség, hanem azt külföldről hozta be – vö. ugyanilyen címen az Akadémiai Kiadónál megjelent kötetével.]

Szegény professzort hazugságon lehetett kapni a televízióban is. Tudniillik, miközben krokodilkönnyeket hullatott az OPNI bezárásával utcára került betegekért (holott áthelyezésük megfelelő előkészítéséért ő is izmosan felelt, ám e feladat megoldása helyett aktívan szövetkezett a politikai jobboldallal, hogy a pszichiátria lerohadásáért a balliberális kormányzatot egyedüli bűnösnek kiálthassa ki megint és megint), a Nap-kelte, 2008. április 25-i adásában merészelte állítani, hogy a Lipóton 1968-tól nem létezett zárt osztály (http://-napkelte.wildom.hu/naptv/jsp/program/ wmv.jsp?filename=/naptv_upload/visszanezo-/200804/20080425-0844.wmv). Ez felettébb érdekes, mert 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban páciensként olyan osztályokon (is) voltam, amelyeket felosztottak egy hátsó, az ápolók által kulccsal zárt és egy úgymond nyitott, elülső részre (ahonnan ún. sétacédulával – melyet külön kegyként osztogattak! – lehetett kimenni, de nem az utcára, hanem a Lipót parkjába, illetve a büfébe délelőtt vagy délután két-két órára). Az elülső rész normál kórtermeket jelentett, már kellően lenyugtatott betegekkel, akik intézeti vegetálásukat (szó szerint értendő: lassú mozgású, szürreális figurák) a hátsó rész kizárólag hálós ágyakkal megpakolt tömlöceiben kezdték. Nem egy férfiápoló a cipőjébe dugva kést hordott. Akkoriban a személyzet még rutinból ütlegelt, ekként gyűjtöttem be az elmesélt, soha nem feledhető csúcsélményeimet. Még 2000 után is, amíg csak biztosítottak valamennyire fekvőbeteg-ellátást, általános volt a pszichiátriai osztályok elülső-hátulsó részre való felosztása, igaz, már nem rácsos ágyakat, csak „kémiai kényszerzubbonyt” alkalmaztak. A hatalmaskodást, a betegek megtörését az intézet munkatársaként is érzékeltem. Sajnos mindvégig akadtak olyan pszichiáterek és pszichológusok, akik a beteget lenézték, magukat a laikusok előtt kritizálhatatlannak tekintették. Külön bekezdést megér a témámra szintén érvényes „akkreditációs” követelményhez illeszkedésem. Hová adjam be? Az egészségügy teljes spektrumában alkalmazandó (intra- és extramurálisan egyaránt), a pszichiátria eszközeként. Viszont nem pszichiátria, hanem mentálpedagógia. A pszichiátriai szakmai kollégium tehát kiesik. Ám nem lehet andragógia se, mert klinikum. Gyógypedagógia se, hiszen felnőtteket és adoleszcenseket céloz meg. Pszichoterápiásan se megy befogása (még ha funkcionálisan az is), tudniillik andreutákat (a jövőben mentálpedagógusokat) képez. Vagy. Ki, kik előtt vizsgázzak, hol szerezzek mentálpedagógus diplomát (a történelemtanári és az OPNI által elismert informális végzettségeimet megfejelve). Hát én vagyok az első mentálpedagógus! – itthon és a nagyvilágban. Berne nem teljesített tranzakcióanalitikus kiképzést (nem fogadták be a pszichoanalitikusok, így megcsinálta saját tudományát, a tranzakcióanalízist), és egy csomó hasonlóság még (Marx nem végzett marxista egyetemet, Tolsztoj, ha megfeszül, se tolsztojánus, Lukács nem lukácsista stb.). Ám ők csak reklamálták újra meg újra a mentálpedagógusi oklevelet tőlem. Segítségemre sietett egy jogszabály: kiemelkedő munkásság könyvelhető szakmailag adekvát végzettségnek. Végül a szaktárca és az OEP meg az ÁNTSZ is hozzájárultak, hogy a Mentálpedagógiai Gondozó és Módszertaniképzési Központ (az OPNI kebelében) legitimálva, az én működtetésemmel és pontszerzően betegeket láthasson el. Szabályosan engedték meg, előzőleg beterjesztettem hozzájuk a nagykönyvek szerint kidolgozott protokollomat. Azt hiszem, a sikerrel telt be a pohár. A győzelem katasztrófává lőn. Felmondtak. (A vég utózöngéje a Népszabadságban – Az utas.)

Az akció és reakció – eszerint – nem feltétlenül, pontosabban nem mindenkor konstruktív kimenetelű jelenség. Bízom azonban, hogy most jóra vezet. Elvégre kicsikarta belőlem ezt a részben szubjektív, részben objektivitásra és szakmaiságra törekvő visszaemlékező-elemző írást, amely talán hasznosulhat: 1. a pszichiáterés pszichoterapeuta képzésben; 2. az önsegítő betegszervezetek szuverénebbé válásában.

Minden bírálatot köszönnék. Ellenem tisztátalanul ágálást viszont nem igényelnék, mert az annyira megcsúfolná az érdekelt hivatások becsületes képviselőit. Árnyékot vetne az emberjobbítás eszményeit föl nem adó ápolókra, aszszisztensekre, gyógypedagógusokra, mentálhigiénikusokra, orvosokra, pszichológusokra, szociális munkásokra, tanárokra stb.) Továbbá, ha bárki érzékenységét bántottam, bár emlékeimet nem törlöm és megállapításaim mellett valószínűleg kitartok, előre elnézést kérek. Igyekeztem tényleg csak olyankor jeleníteni meg negatívan személyeket, ha írásom tárgyának kritikai taglalása involválta.

Még egyet leszögezek. Én soha nem adom föl. Annak idején a zárt osztályon, sokkolgatva és berácsozva is éjjeli szekrényem fiókjában tartottam a „József és testvérei” példányát (a műre utalok írásom elején). Amikor átéltem, megszenvedtem átmeneti demenciámat, tudatában lévén reménytelenül megállíthatatlannak érzékelt butulásomnak (a más kontextusban már említett példát újra jelzem: betűk, pár szó kisilabizálása ment, mondatokat viszont nem fogtam föl). Ám a Könyv velem volt, jelképezve magamnak és „a külvilágnak” (ez utóbbi szónál idézőjelet használok, mert lehet-e Külvilág elzártan, börtönös elszigeteltségben?), hogy akkor is, ott is – valaki vagyok. Elpusztításig értelmiségi.

A szerző mentálpedagógus