Fáy megérdemelt bukást jósol a hét magyar filmrendezőinek

Két magyar rendezőnek is bemutatója van a héten, nem nagy kockázat megjósolni, hogy egyik film sem lesz siker - írja kritikusunk.

Kabátujjal fényesített apróságok

Márai a harmincas években szinte két kézzel ír, tárcákat, benyomásokból, egyszerű bűnügyi hírekből gyártott történetmorzsákat. Pontos mondatok, éles észrevételek, humor, könnyed csevegés – ezek a Márai-féle cikkek összetevői.

Az élet álom

Pedro Calderón de la Barca: Az élet álom című kalandos komédiáját, (netán tragédiáját) kísértette színre a Katona József Kamrájában Kovács Dániel egyetemi hallgató. A spanyol barokk nehezen színpadra bogozható remekével küldte vizitkártyáját a színházi életnek.

Korunk hőse

A C’est la guerre egy kissé megmagyarázza a másik sikeres kortárs operát, Vajda János művét, a Mario és a varázslót, főleg azért, mert épkézláb, élvezetes színpadi mű.

Az igyekezet megvan

Üres fekete térben vörös lepel lebeg, alóla kerül elő Richárd vörös forrónadrágban. Az egyik legszörnyűbb Richárd, amit valaha láttam. Az előadás valóságos enciklopédiája a borzalomnak, amit a modern színház kiizzadt magából.

 

A nem ismert tartomány

Az élet mellett ott van a halál – mondja Madách Imre Az ember tragédiájában. A Compagnia Pippo Delbono budapesti, trafóbeli, a Kortárs Drámafesztiválon játszott vendégjátékán a halálon végig győz az élet. A halál az élet része, s az eltávozás nem sötét, elborzasztó, tragikus titok, hanem reményt nyújtó, erőt adó játék. Pippo Delbono mélyen nemzeti (olasz) gyökerű világszínházi produkciója arra döbbent rá, hogy mennyire nincs átjárás a konvencionális halálképzetek, s a meghalás valódi rituáléja között.

Az apropó egy AIDS-es férfi küzdelme az életért, a halál ellen, s mindazoknak a dilemmáknak az érzéki végiggondolása, amelyekkel egy halálba menetelő ember –test és intellektus – szükségképpen szembe kell, hogy nézzen. Hatalmas, körös-körül vakítóan fehér térben fekszik egy nyúlánk, törékeny, vékony férfi. Fejét aszott karjára hajtja. Pilinszky végletes víziói idéződnek meg a múltból: „Mert elhagyatnak akkor mindenek. / Külön kerül az egeké, s örökre / a világvégi esett földeké / s megint külön a kutyaólak csöndje”. (Apokrif) Mikor feláll, valószerűtlenül sovány férfitestet látunk, egyetlen szál alsóban. Kajla fülek, rusztikus arc, a térdekből, csuklókból előrajzolódik a csontok göcsörtös íve, az inak, izomszalagok fiziognómiája. Mintha auschwitzi dokumentarista fotókról lépett volna elénk ez a furcsa, szikár lény. Közben halk zene szivárog, s a mívesen komponált akusztikai háttér lassú, rituális tempót diktál a mozgásoknak. A mozdulatok teátrálisak és megkomponáltak, megteremtik a játék meditatív, filozófiai miliőjét.

Testek vonulnak a hatalmas, fehér, üres térben. Roncsolt, törékeny, mégis életet mutató korpuszok. Nem szépek, rútak. Fogyatékkal élők. Háttal a nézőtérnek egy női alak ül, s sorolja ékes olasz nyelven, hányan is következnek egymás után. Egy lehetsz közülük. Ne legyen illúziód. Te is lehetsz HIV-pozitív, lehetsz AIDS-es, agonizálhatsz rákban, nézheted, mint hullik szét a tegnap még erőtől duzzadó termeted. De lassú kínhalálra kényszeríthet a globális klímakatasztófa is, amely a földgolyó valamennyi élőlényét fenyegeti. A kérdés csak az, hogyan humanizálod az „ordas sötétséget”, a sötét vizeken imbolygó ladik mozgását. A nem ismert tartományt, ahonnét nem tér meg utazó, ahogy Hamlet mondja.

Pippo Delbono másféle megoldást kínál. Felvonultatja a nemzeti játéktradícióban jelen levő típusokat, érzéki formát ad nekik, s megvizsgálja létezésüket. Kitartóan vonulnak a legextrémebb alakok. Kicsik, nagyok, csontosak, nyúlánkak és tömzsi, robusztus torzók. Előjönnek szépséges Arlecchino-jelmezes figurák, egyik közülük, mint megtudjuk, Down-kóros, a másik süketnéma. Torlódik a szép és a rút. Ami rút, az szép. Ami szép: rút is egyben. Sokféle irónia itatja át a képeket. Együtt látható itt Fellini Rómája püspökeinek ornátusos, szakrális vonulása és Pasolini mítoszteremtő rituális tablóinak tobzódása. De egy hosszú, fehér asztal köré csoportosuló gyászolók sokaságának víziójában ott viharzik Silviu Purcarete Gianni Schicchijének manierista képzuhataga. Nyugalom és béke kíséri az élőképek, színpompás csoportok vonulását. Keleti nyugalom. A szemlélődés békéje, a bölcs belenyugvás rendje. Az örök körforgás tudomásulvétele, még akkor is, ha az életből való eltávozás rendkívüli körülmények között, különleges szituációkban zajlik. Az olasz társulat – amely szerte a nagyvilágban sokfele turnézik hírneves előadásaival –felsőfokon beszéli a testnyelvet, a rituális színház hatásmechanizmusát. Szélsőséges hatásokat váltanak ki, s rendkívül teátrális, amit és ahogy csinálnak. Ám látványos fizikai attrakcióik mögött ott a sziklaszilárd szellemi talapzat, a gondosan megírt és megszerkesztett, dramaturgiailag precízen fölépített színházi matéria: világlátás, világnézet, testjátékká formált filozófia. Ehhez rendelik hozzá a rítust, amely sokszínűen olvasztja magába a legkülönfélébb játékmódokat, nemzeti karakterjegyeket, a groteszk, az irónia, a commedia dell’arte, a revü s a cirkuszi attrakciók hatásmechanizmusát. Takarékosan bánnak a beszéddel, ám annál gazdagabban, mondhatni gátlástalanabbul élnek a koreográfia adta lehetőségekkel, az emberi testek látványa által fölkínált jelentéssel. Pippo Delbono, aki egyszerre írója, rendezője és meghatározó színésze az együttesnek, az előadás vége felé szikár és magányos szólóban játssza végig rafinált és mégis roppant egyszerű mozgáskoreográfiára az esendő test küzdelmét, masszív viaskodását élettel és halállal. Így aztán a pusztulás sokkoló végstádiuma nem valamiféle komor rituálévá válik ebben a pazar látványvilágával is magával ragadó játékban, hanem átlényegül a test himnuszává a romlás fölött.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.