Barbara Reynolds most magyarul is megjelent monográfiája merész és szándéka szerint „gyökeresen új” kísérletet tesz az egész Dante bemutatására. Az Európa könyvkiadó Életek & Művek sorozatában publikált több mint 600 oldalas könyv teljes képet ad Dantéról, már csak terjedelménél fogva is, hiszen a Bevezetőt és az Epilógust leszámítva 55 fejezetből áll. Műfaját azonban nem könnyű megállapítani. Az angol professzor asszony egyrészt kitűnően felkészült dantista, kiváló ismerője a korszaknak is (ő szerkesztette a Cambridge Italian Dictionaryt), aki – miután Dante kurzusait befejezte – egy „bátor” könyvvel állt elő. Másrészt pedig láthatóan nagy, regényes beleélő képességgel megáldott szerző. Ez a szándékolt bátorsága és empatikus alkata azután azt eredményezte, hogy a széles tudományos tájékozottsága mellett igen gyakran elengedte a fantáziáját és merész, olykor vakmerő kijelentésekre ragadtatta magát, amelyeknek tudományos értéke számos alkalommal már-már megkérdőjelezhető.

Ez utóbbiak egyik kirívó példája az, hogy szerinte Dante „bizonyos növényi stimuláló szerekkel élt” (14., 459.), „drogozott” (546.), ezért volt „látomásos” szerző. Forese Donati barátjával pedig „homoszexuális” viszonyt folytatott (404.), igaz, hogy két fia és egy lánya (bizonyosan) volt. Ugyanakkor azonban „hímsoviniszta” is volt, mert lebecsülte a nőket, (455.) viszont apakomplexusa volt (536.). Az is erős feltételezés a részéről például, hogy a purgatóriumi lelkek egyikét, Buoncontét a montaperti csatában Dante ölte meg (358.). Eléggé vitathatóak olyan megállapításai is, hogy Dante az Isteni Színjátékot „szórakoztatás céljából írta” (13.), a Vendégséget – ezt a filozófiai művet –pedig „hallgatóságnak adta elő” és a „piacon akarta árusítani” (13.). Szerinte a Can Grande della Scalához írt híres levél pedig, amelyben főművének négyes értelmezéséről értekezik, nem más, mint „beszéd” (460.), „szónoklat” (13.). A Vendégség egyik epizódjában Dante „kikacsint a zenészekre” (98.), akik az előadást kísérték. Nem kockázatos kijelentés az például, hogy a nyelvek átfordíthatósága „előrevetítette az Egyesült Nemzetek szervezeti felépítését”? (280.) Könyvében az adatok, a tények olykor valóban meglévő hiányát úgy kompenzálja, hogy biztosan állít feltételezéseket. Erre jó példa Can Grande della Scala veronai udvarának részletes, feltételezésekkel teli, regényes leírása: Dante itt írta és olvasta fel a Purgatórium egy részét, nyilvános felolvasásokat rendeztek műveiből, másolókat biztosítottak számára stb. (440.) Ez persze lehetséges, de nincs rá adat. A könyvön végigfutó feltételezéseket gyakran azzal támasztja alá, hogy személytelenül mások nevében nyilatkozik. A könyv tele van ilyen kifejezésekkel, mint: „egyesek szerint”, „mint mondják”, „az is lehetséges”, „állítólag”, „minden bizonnyal”, „lehet, hogy titkos megbízatásai is voltak”, „talán”, „lehetséges, hogy...”, a „hagyomány szerint”, „talán ez járt a fejében” stb.

Kár, hogy elég gyakran elragadja regényírói, mesélő fantáziája, mert hiszen Barbara Reynolds rendkívül jól ismeri Dante egész életművét. Tökéletesen képes visszaadni a dantei életmű minden hangulatát, képes megvilágítani annak – akár mélyen fekvő, allegorikus – értelmét, láttatni a firenzei költő szándékait művei megírásával. Azt is látja és kimutatja, hogy bizonyos folyamatosság van benne a korai és későbbi művek között. Ez fontos szempont, mert bár Dante élete – és ennek következtében látásmódja, felfogása – folyton változott, sikerült neki megőriznie erkölcsi karakterének állhatatosságát, műveinek rendkívül magas színvonalát. Látszik, hogy a szerző alaposan kutatott Dante olvasmányai és klasszikus forrásai után is. Számos alkalommal idézi azokat az eredeti szövegeket, például Arisztotelésztől, Ovidiustól, Lucanustól, Statiustól vagy Szent Ágostontól, amelyeket Dante biztosan használt egyegy epizód, vagy gondolat megfogalmazásakor. Különösen élvezetes olvasni, ahogyan követi az Isteni Színjáték két főszereplőjének útját, majd Dante mint szereplő paradicsomi találkozását Beatricével.

A könyv erőssége, igazi újdonsága, hogy a viszonylag nehéz témát olvasmányos formában tudja előadni. Olykor igazán magával ragadó egy-egy leírása olyan epizódoknak, amelyek megvannak Danténál, de ő igazi kis, regényes, színes történeteket farag belőlük. Ez összefügg az egész könyvön végigfutó alapgondolatával. Barbara Reynolds ugyanis meg van győződve róla, hogy a költészet (de a próza is) előadóművészet. Szerinte Dante mindent hangzásra, hangeffektusokra vagy színhatásokra komponált. Különösen az Isteni Színjátékkal kapcsolatban hangoztatja folyamatosan, hogy Dante igazi „rendező” (248.), „színpadi tervező” (350.), „rendezvényszervező” (418.), sőt „ceremóniamester” (424.), aki kedveli a „jelenetek kontrasztjait” szerepeltetni (256.), a teátrális hatásokat (például az Ugolino- vagy a Cato-jelenetben). Az Isteni Színjátékban mindenki szerepet kap, sőt figurát „alakít”: ez vonatkozik Dante, Vergilius és Beatrice alakjára, szerepeire is.

Barbara Reynolds rendkívül érzékeny az egyes jelenetek nyelvi megformálására, azokra a stílusváltásokra, amelyek a dantei főműben valóban megtalálhatóak. Dante a mű rendezője és szereplője egyszerre. Valóban váltogatja stílusát: a finomabb, angyali jelenetek és a durvább, pokolbéli jelenetek stílusukban, nyelvi eszközeikben is eltérő jellegűek. Mindezt azért, hogy „ébren tartsa hallgatóságát”. Szándékosan mond a szerző „hallgatóságot”, mert meggyőződése, hogy a művet maga Dante több esetben pénzért előadta. Nem felolvasta, hanem mint valami színpadi költeményt adta elő közönségének. A főmű valóban bővelkedik regényes fordulatokban és tudjuk, hogy az egyes canticákat külön-külön is terjesztették, sőt közönség előtt fel is olvasták és kommentálták (mint például később Boccaccio is). Ez azonban nem szükségszerűen foglalhatta magában – ahogyan ma is, amikor alkalmanként felolvassák és értelmezik – a teatralitás főbb elemeit. A hangsúly semmiképpen sem lehetett a színpadias megjelenítésen, vagy eljátszáson (bár valóban lehet színpadra állítani, vagy akár filmre is vinni).

Ami a mű szerkezetét illeti: Dante korai prosimetrumban írt műve, Az új élet egyáltalán nem kap hangsúlyos szerepet a könyvben (bár angolra éppen ő fordította le). Érződik viszont, hogy az Isteni Színjáték mellett Dante prózai főművének a befejezetlen Vendégséget tartja.

Még a költői főmű elemzésekor is vissza-vissza utal rá. Ami pedig igazán meglepő, hogy Az egyeduralom című politikaelméleti – és befejezett – traktátusának csak igen kevés helyet szán értekezésében, pedig a könyv alcímében azt ígéri, hogy a politikai gondolkodóról is bőven írni fog. Barbara Reynolds viszont nagy képzelőerővel, beleélő képességgel több mint 150 oldalon keresztül taglalja csak a Pokol különböző jeleneteit. A Purgatóriumra és a Paradicsomra már nem jut ennyi tér, de ezeket az epizódokat is élvezetes olvasmányként élhetjük át.

Barbara Reynolds könyvének megjelentetése – problematikussága ellenére – a hazai dantisztika fontos eseménye. Újból ráirányítja a figyelmet a firenzei költőóriás művészetére. Külön figyelmet érdemel a fordító, Sajó Tamás munkája, aki a dantei nyelvezet, a szövegek és fogalmak hű magyar tolmácsolója. (Európa)