Az első hallás elragadtatottságától hosszú az út addig, amikorra a korábbi, a teremre és a művekre vonatkozó ismeretanyag az élmény kohójában összeérik. Itt válik világossá, mit akart Wagner a zenedrámai elképzelésével; amikor az énekhangok és a speciálisan elhelyezett zenekar szólamai a szerzői szándéknak megfelelően kölcsönösen kommentálják egymást - s itt válik okafogyottá a még szakkönyvekben is olvasható, lapidárisan szemléltető magyarázat, miszerint Wagner a feje tetejére állította az operát, a lényeget a zenekarba helyezve. A Festspielhausban a látható színpad és az alatta elhelyezett, egyre mélyülően kiképzett zenekari árok (a hangszerek Wagner által konkrétan meghatározott elrendezésével) a zenei történések egységes terét adja. Ami ott történik: lényeg, amely gazdag rétegezettségben jut kifejezésre. És amikor a látvány ugyanebben az irányban mozdul, elementáris hatású pillanatok (percek-órák) boldog részesei lehetünk. Amikor nem, olyankor dominál a zene, korántsem elégedve meg az összművészetbeli "primus inter pares" rangjával - oly erős a tér adta többlet. Ezért van az, hogy minden jogos kritika és ellenérzés mellett mindig pozitív a bayreuthi előadások mérlege.

Rendkívül ritkán fordul elő, hogy valaki végighallgassa az évad teljes kínálatát, tehát a Ring négy estéjét, s három további művet. Idén a Mesterdalnokok, a Parsifal és a Trisztán és Izolda szerepelt még műsoron.
A magyar Wagner-rajongók számára az idén júniusban a MüPa kínálatában a Ring és a Parsifal szerepelt - a rádióközvetítés jóvoltából a bayreuthi előadásoknak is közvetett részesei lehettek. És elkövetkezett az idei 3. sorozat, augusztus 20-tól.

Napjainkban a rendezés (mint olyan) általában kiemelt jelentőségű. Ismert darabok esetében könnyen megállapítható, önmegvalósításra törekszik a rendező, avagy a darab többé-kevésbé új olvasatát kínálja. (Ismeretlen művek esetében nehezebb a megítélés; a színrevivők felelőssége kétségkívül még nagyobb!) Az idei produkciók egyike sem volt teljesen új - ugyanakkor örömmel véltünk észlelni néhány kisebb módosulást az elmúlt évekhez képest. A Tetralógia rendezése Tankred Dorst munkája, a Mesterdalnokok továbbra is Katharina Wagner realizálásában látható; ezzel a Parsifallal mutatkozott be tavaly Bayreuthban Stefan Herheim, a Trisztán pedig Christoph Marthaler (és Anna-Sophie Mahler) nevéhez fűződik.

Történt néhány változás az énekesek szereposztásában; Siegfriedként a Budapesten rendkívüli népszerűségnek örvendő Christian Franzot láthattuk idén - nehezen megítélhető teljesítménnyel, mivel a rendezés ezúttal (nehezen magyarázhatóan) afféle pojácának állította be Az istenek alkonyában. A visszásságra leginkább a megrendítő szépségű Gyászzene ébresztette rá a hallgatót - ebben a kontextusban indokolatlannak hatott! Alan Titus Hans Sachsával kétségkívül sokat nyert a Mesterdalnokok, bár a darabról a figyelmet minduntalan elterelő, öncélú színpadi történések közepette általában nehéz az egyes figurák zenei megítélése. Az idén Beckmesser szerepében eredményesen debütált Bayreuthban Adrian Erőd. A Parsifal változatlan előadói gárdával ment. Aki a színpadi történéseket is követni próbálta, eltávolodott a zenétől - kizárólag a látvány alapján pedig az első két felvonásban aligha lehetett volna ráismerni a műre. A hallgató elbizonytalanodhatott: ismeri-e egyáltalán ezt a művet... Rossz rágondolni, mit kezdhetett ezzel a látvánnyal olyasvalaki, aki netán most ismerkedik a művel... Nosztalgiával gondoltam vissza tavalyi, hallójeggyel szerzett elementáris élményemre (élénken él emlékezetemben az az őszinte meglepődés, amellyel a "kritikus" véleményeket hallgattam: "nem hallják ezt a csodát"?!). Oszlop mögött ülve zavartalanul gyönyörködhettem akkor a wagneri zenében. Most a történetet az eredetitől jelentősen eltérő sztorivá degradáló, a szereplők közötti kapcsolatot és erőviszonyokat meghamisító virtualitás kötött le.

A Trisztán-előadás beérett, s a II. felvonástól gyönyörűségesen megemelkedett (ezen a látvány apró zavaró momentumai sem tudtak rontani).

Az Ünnepi Játékok Zenekara természetesen tagságában cserélődik; a mindenkori zenekari hangzás minőségét szívesen hozzuk összefüggésbe a karmester nevével. A nibelung gyűrűje ciklust az utóbbi évtized bayreuthi kedvence, Christian Thielemann vezényelte (1981-ben járt először Bayreuthban, 2000 óta évente vezényel (Mesterdalnokok 2000, Parsifal - 2001, Tanhäuser 2002-2005, 2006 óta pedig a Tetralógia). Akkor tűnt fel igazán a színvonalkülönbség, amikor Sebastian Weigle vezényelte a Mesterdalnokokat, vagy amikor Daniele Gatti foglalt helyet a karmesteri pultnál (Parsifal). Peter Schneider érzékeny kísérőnek bizonyult a Trisztán esetében, csak épp a dinamika iránti érzékenysége bizonyult feltűnően kevésnek.

Hétből hetet látni - nem semmi! Ugyanakkor, tagadhatatlan, hogy összességében több volt a tanulság, mint az élmény. A felejthetetlen nagy pillanatok közé tartozott A walkürben Wotan búcsúja - Albert Dohmen felmutatta a főistenben az érző embert; s amit máskor leginkább csak a szövegkönyv olvasásakor gondolunk végig, tehát a drámai időn kívül, most a zenei közegben valósult meg. Nem egy felelőtlen és kibúvókkal manipuláló főisten jelent meg előttünk, hanem a helyzet kilátástalanságát felismerő, s abba kényszerűen belenyugvó, önként leköszönő vezető, aki ("emberi gyarlóságaival") a szánalom és részvét érzetét is képes volt kiváltani. A Trisztán közönségéből pedig bizonyára mindenki megtanulta az Izoldát alakító svéd Iréne Theorin nevét.
A Zöld Dombon a "hatalomátvétel" személyi problémái vélhetőleg mindennél fontosabbak. De még ezzel is csak részben menthető-magyarázható, hogy előfordulhatott: nemcsak elfogadásra kerül, hanem repertoáron is maradhat olyan színrevitel, amely nyilvánvalóan nem a zene ügyét szolgálja. Pontosabban: (részleteiben vagy egészében) ellene dolgozik annak, hogy az összművészet magasrendűsége érvényesülhessen. Itt ugyanis korántsem tézis és antitézis szintéziséről, hanem a megtervezett hatást kioltó ellenjátékokról van szó.

Néhány lélegzetelállító színpadkép a Tetralógiában - és zavaró apróságok, amelyek minduntalan belerondítanak a téren-és-időn-kívüli világtörténetbe. Amelyek a példázatból didaktikus mintapéldát csinálnak, folytatásos sorozattá (szappanoperává) degradálva a Wagner számára létkérdés-fontossággal végiggondolt történetet.

Hogy milyenek a zarándokok - előre kiszámíthatatlan, megtervezhetetlen. Arról azonban érdemes lenne gondoskodni, hogy ne csak a hely legyen zarándokhely, hanem a megteremtését inspiráló zenei gondolkodó összmunkásságába is minél alaposabb betekintést kaphasson az érdeklődő. Hogy aki őszinte hittel jött, hitében megerősödve távozhasson. És ne a látott produkciók "ellenére", hanem nekik köszönhetően.