ELSŐ VITÁZÓ: Megint vita van a pénz körül. A fővárosi önkormányzat és a Budapesti Színházi Tanács egyezkedik arról, hogyan osszák el a színházak között az előadó-művészeti törvény életbelépésével beígért ötszázmilliós plusztámogatást.

MÁSODIK VITÁZÓ: Érdemes ebbe beleszólnunk? Mire hallathatnánk a hangunkat, a színházak már el is költötték azt a pénzt.

ELSŐ VITÁZÓ: Miből gondolja? Most szeptember van, októberben olvasnak minket, és a pénz sem érkezik meg előbb.

MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor is utánlövés. Egyébként a pénz nem erre az évre szól?

ELSŐ VITÁZÓ: De igen. Év végéig kell elkölteni.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ezt nem értem. Az előadó-művészeti törvény év elején lépett életbe. Miért vártak eddig?

ELSŐ VITÁZÓ: Dehogynem érti. Ebben az országban él, nem? Egyébként a BSZT csaknem egy éve dolgozik az előterjesztésen.

MÁSODIK VITÁZÓ: Egy évvel ezelőtt még aligha eshetett szó az előadó-művészeti törvénnyel beígért plussz félmilliárdról. BSZT sem volt.

ELSŐ VITÁZÓ: Ne kukacoskodjon! A fővárosi önkormányzat által felkért színházi szakemberek már akkor is dolgoztak a pénzelosztás általános elvein. Később többen a BSZT tagjai lettek. A lényeg az elvek kidolgozása. Hogy ne hasra ütve osszák el sem a talált pénzt, sem a „rendeset". Nekünk is az elvek és a jövőben követhető gyakorlat miatt érdemes beszélni róla.

MÁSODIK VITÁZÓ: Milyen elvekről van szó?

ELSŐ VITÁZÓ: A hivatal egyrészt a nézőszámot, másrészt a rászorultságot tekinti az elosztás kritériumának.

MÁSODIK VITÁZÓ: A nézőszám szerinti elosztás egyértelműen megoldható számítástechnikával, a rászorultság pedig belátás, más szóval hasra ütés kérdése. Miért kell ehhez színházi tanács?

ELSŐ VITÁZÓ: Ők is ezt kérdezték.

MÁSODIK VITÁZÓ: A színházi tanács nyilván azért jött létre, hogy tanácsokat adjon.

ELSŐ VITÁZÓ: Nyilván.

MÁSODIK VITÁZÓ: A tanácsadó testületek jogköre a javaslattevés, de a döntéseket mindenkor a tulajdonos, jelen esetben a fővárosi önkormányzat hozza meg.

ELSŐ VITÁZÓ: A színházi területen, ön is jól tudja, egyre-másra fölülírják a tanácsadó testületek, kuratóriumok, szakmai zsűrik ajánlásait. Néha egyenesen bohócot csinálnak belőlük, legyen szó a színigazgatók kinevezéséről, a struktúra módosításáról vagy pénzmegítélésekről.

MÁSODIK VITÁZÓ: Vagyis az áldemokrácia fedőszerveiként használják őket.

ELSŐ VITÁZÓ: Pontosan.

MÁSODIK VITÁZÓ: De ha ez ilyen világos, miért vesznek részt a színjátékban?

ELSŐ VITÁZÓ: Részint mert tehetetlenek, nincs súlyuk, tekintélyük - ahogy magának a színháznak sincs -, ezért a politika játékszernek tekinti őket; részint mert a legtöbb kérdésben maguknak sincs egységes, a szakma többsége által legitimált álláspontjuk.

MÁSODIK VITÁZÓ: Mivel lehetne kiváltani a nézőszám és a rászorultság elvét mint a finanszírozás döntő kritériumát?

ELSŐ VITÁZÓ: Radikális javaslatokkal semmiképp, mert azok eleve esélytelenek, míg kis lépésekkel talán történhet valami. Szerintem jó lenne elmozdítani az arányokat a nagy nézőterű, népszerű, zenés színházak érdekképviseletétől a kisebb befogadóképességű, kockáztató, drámai színházak javára.

MÁSODIK VITÁZÓ: A régi nóta. Szórakoztató színház kontra művészszínház.

ELSŐ VITÁZÓ: Szívesebben nevezném kereskedelmi színháznak és nem kereskedelmi színháznak.

MÁSODIK VITÁZÓ: Mintha Mácsai Pál fogalmazott volna így egy cikkében. Üzleti esztétikáról is beszélt, ami, ha jól értettem, azt jelenti, hogy az előadás legfőbb vagy egyetlen szempontja az eladhatóság.

ELSŐ VITÁZÓ: Ha ilyen jó a memóriája, arra is emlékeznie kell, hogy nem átkozta ki az üzleti színházat, de vitatta, hogy ugyanazon a terepen és ugyanazokért az adóforintokért kelljen érvelnie, hogy megszerezze „az évi betevőt", mint a művészszínháznak. Pedig ez két különböző kategória.

MÁSODIK VITÁZÓ: Vagyis az üzleti színházat tartsa el a néző, a művészszínházat pedig az állam.

ELSŐ VITÁZÓ: A néző legföljebb az olcsó üzleti haknit tudja eltartani, a drága, sokszereplős, technikacentrikus zenés színházat nem. Különösen Magyarországon, ahol nincs, vagy kicsi a piac. De ennek állami és magántőkés támogatására teljesen más eljárásokat kellene kidolgozni.

MÁSODIK VITÁZÓ: Úgy érti, le kellene választani a jelenlegi, egy kaptafás finanszírozási rendszerről?

ELSŐ VITÁZÓ: Úgy. Az üzleti színház szórakoztatóipari üzem, termékgyár, vállalat, ugyanúgy kell működtetni, olyan iparszerű profizmussal, olajozott gyártási mechanizmussal és erre alkalmas menedzsmenttel, üzleti tervvel, píárral, mint - mondjuk - egy kozmetikai cikket gyártó kft.-t vagy zrt.-t. A művészszínház tárgya az ember, kutatási területe az egzisztencia, a psziché, a képzelet, a társadalmi lét - merő kockázati tevékenység, amely ha sikerrel jár, az önismeretünket gazdagíthatja. Az államnak - a mi pénzünkből - a kutatás kockázatát kell támogatnia. Ez közérdek.

MÁSODIK VITÁZÓ: Szépen beszél, de nem utópiát kerget?

ELSŐ VITÁZÓ: Vannak országok, ahol az állam és a helyhatóság összehasonlíthatatlanul nagyobb arányban támogatja a művészszínházat, mint az üzleti színházat. Például Németország vagy Anglia. Sőt Lengyelország is.

MÁSODIK VITÁZÓ: De ez Magyarország, ahol mindig az ipari tevékenység volt túlsúlyban a színházban. Mi ösztönözné a jelenleg birtokon belül levőket, hogy önként a nehezebb utat válasszák, és cipőfelsőrész-készítőkből átképezzék magukat művészekké? Feltéve ha ez egyáltalán lehetséges volna. Épp az ellenkezője zajlik, néhány színházi műhely az utóbbi egy-két évben alakult át provinciális vegyeskereskedéssé. Az értékválasztás nem utolsósorban igazgatófüggő.

ELSŐ VITÁZÓ: Németh Antal mondta 1936-ban, egy Színház és üzlet című beszélgetésben: „Lehet, naivság azt hinnem, hogy van olyan rendszer, amely módot ad arra, hogy mindenki a maga helyén álljon, és azok vezessenek, irányítsanak színházat, akik arra lélekalkatuknál és felkészültségüknél fogva hivatva vannak." Íme egy magyar utópista.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ismerem a beszélgetést, amelyből idéz, a partnere Kárpáti Aurél volt, és Németh elég sok vitatható dolgot állított, egyebek között az akkori Olaszországot említette példaként mint olyat, amely megtestesíti a leghivatottabb művészeknek szabad alkotómunkát kínáló államideált. Vele szemben Kárpáti azt hangoztatta, hogy a mindenkori kormányhatalomnak kiszolgáltatott művésszel szemben csak a független alkotó élvezhet művészi szabadságot, és a kulturális fejlődést a művészben megszülető rendbontó, kereteket szétvető, anarchikus vonás viheti végbe.

ELSŐ VITÁZÓ: Akkor azt mondta, az ötvenes években viszont az ellenkezőjét. Kárpáti '36-ban „alternatív" volt a Nemzetit igazgató Németh Antallal szemben, '52-ben pedig védte a rendszert, amely Némethet igazságtalanul taccsra vágta.

MÁSODIK VITÁZÓ: Kössünk kompromisszumot. Szerintem mindkettőjüknek igaza volt. Mert az újdonság, a kockáztatás, az „anarchia" a mindenkori fiatal nemzedékek sajátja, sőt kötelessége, egy tisztességes rendszernek pedig az a dolga, hogy intézményesítse, államilag támogassa őket. És ezen nem változtat sem a fasiszta olasz, sem a „népi demokratikusan" ideologikus és cenzurális magyar állam szellemi diktatúrája. Ma már nem ismeretlen az olyan állami gyakorlat, amely - ideológiai ellenszolgáltatás megkövetelése nélkül - kiépíti a Kárpáti-féle és a Németh-féle eszménynek egyaránt megfelelő kultúratámogatási rendszert.

ELSŐ VITÁZÓ: Bejött az utcámba, pontosan ezt állítottam az előbb, mire ön hazai ellenpéldával érvelt.

MÁSODIK VITÁZÓ: Csak az utópista gondolkodástól akartam óvni. Máshol viszonylag konszenzusos politika, országos érdekből kompromisszumra kész kormánypárti-ellenzéki együttműködés és az összes parlamenti párt által elfogadott liberális minimum is van.

ELSŐ VITÁZÓ: Azt gondoltam, ezúttal nem fogunk politizálni.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem lehet nem politizálni ott, ahol a szakmai megítélés alá tartozó kérdéseket politikai döntésekkel válaszolják meg. Ahol a pártok holdudvarába tartozó színházak kapnak több pénzt, és a leglojálisabb kliensekből lesznek színigazgatók.

ELSŐ VITÁZÓ: Tehát reménytelen minden erőfeszítés, amely a kultúra értékeinek preferálását szorgalmazza.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem vagyok optimista, sőt... De ez nem jelenti azt, hogy takarodót kell fújni.

ELSŐ VITÁZÓ: Hanem? Mi a dolgunk?

MÁSODIK VITÁZÓ: „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért."

ELSŐ VITÁZÓ: Költői óhaj, de megjárja. Legföljebb megjárjuk.