Az EU s az európai projekt elfogadottságával kapcsolatosan a belépés után s különösen az utolsó években változó magyar véleményeket néhány ki nem mondott, de a kérdéssel foglalkozó politikusok s kommunikátorok számára axiomatikus kiinduló vélekedés jellemzi:

a) Lehet, hogy bizonyos mértékben az EU-val kapcsolatosan a belépés táján megfogalmazódó csodavárás indokolatlannak tűnt, de egészében mégis hasznos s tulajdonképpen autentikus is volt. A kijózanodás lassan talán magától értetődő, de mégis célszerű az EU magas támogatottságát a lehetőségekhez képest most is fenntartani. Ezért a belépését követő "politikai másnaposságot" meg kellene próbálni lekezelni, a kiábrándulást a lehetőségekhez képest valahogy szét kellene húzni.

b) Mindeközben e területen, mint számos más kérdésnél, az európai vita végül is látszólagos "országteljesítmények" összemérésén alapul. Bizonyára számos gazdasági-technológiai területen ez indokolt lehet, de olyan fragmentált jelenség vizsgálatánál, mint a közvélemény, s azon belül is az integrációról folyó vita összevetése ez sok szempontból félrevezető lesz. Országonként más a vita története, más a támogatott vagy elvetett állítások szemantikája. A portugál, litván s magyar "igen vagy nem" egész másmilyen térben fogalmazódik meg. ezt persze mindenki tudja, s mégis úgy tesz, mintha összemérhető lenne. Izgul, ha országa 6 százalékkal elmarad a szomszédhoz képest, vagy ha tendenciájában az adott számokban nem közeledik a nyugat-európai régi tagállamokhoz. Nem tudjuk, hogy miben versenyzünk, de nagyon szurkolunk.

c) A nemzetközileg itt egyáltalán összevethető adatokat szállító vizsgálatokat majd kizárólag az EU rendeli meg [elsősorban a Eurobarometernél, de esetenként a keretprogramokból finanszírozott más projektekben is], többnyire igen egyszerű és sok éve nem változó, standardizált kérdésekkel, kérdőívekkel operálva. Az így kapott adatok igen kevéssé alkalmasak az új policy kérdésekkel kapcsolatos vélekedések értelmezésére [gazdasági válság, szomszédságok, új regionalizmus stb.]. Persze itthon is léteznek már ebből a keretből kilépni próbáló fókuszcsoportos vizsgálatok, rétegfelvételek. De ezekből még nagyon kevés ismeretes, s a még így is levonható következtetéseket nem sikerült beépíteni a hosszabb időszakra programozottnak tűnő "európai kommunikációba".

d) Az EU-val kapcsolatos vitát lefedi valamilyen ma már nehezen védhető "politikai korrektség". Itt nemcsak arról van szó, hogy az a kritikus társadalomkutatói irányzat [például Böröcz József {2001} és köre], amely a keleti bővítés kapcsán "birodalmi terjeszkedésről", "a függések erősödéséről", "[poszt]-koloniális értékrendekről" beszélt, egyáltalán nem kerülhetett be, még érvekkel visszautasított vélekedésként sem a magyar s közép-európai vitába. De a felkészülés/belépés éveiben az utópistán optimistákkal szemben még a pragmatikus realisták is "euroszkeptikusoknak" minősültek, s az állami kommunikációs csatornákban háttérbe szorultak [másmilyen meg nem volt, a "függetleneket" is itt az állam, vagy maga az EU finanszírozta]. De az ilyen egyoldalúsító "politikai korrektség" áthatotta a megrendelt vizsgálatokat is. Ezekben esetleges konkrét feszültséget gerjesztő ügyekre, EU-intézkedések kihegyezett kritikájára - miközben tudjuk, hogy a közvéleményben ezek más vizsgálatokban érintetten valahol léteznek, nem is kérdeztek rá. Vagy legalábbis ilyen próbálkozásoknak a nyomát alig találjuk az empirikus jelenségekben.

e) Ez a tulajdonképpen "hamis korrektség" jelentkezik az európai kommunikáció általános retorikájában is. Az EU, amely tulajdonképpen a nemzeti s transznemzeti létet átszövő, sajátos biztonságot s rendet szolgáltató bürokratikus rendszer [ez nem lefokozás, nem is csak gazdasági szabályzó rendszer, hanem igen sajátos közös teret fenntartó szervezet], valamilyen kulturális eufórianyelven szeretne szólni magáról. Együttélés, kölcsönös elismerés, az új szabadság, a multikulti fényes korszakai a történelemből képezik itt a legfontosabb elemeket. Mindehhez erős normativitás is jár. A jövőt itt mintegy hivatalosan tudjuk, ismerjük. S ami az efelé vezető útba beleillik, jó, ami nem, az káros. Leküzdendő, izolálandó. S mert az egyes társadalmak, csoportok az EU-ról folyamatosan nem ezekben a fogalmakban gondolkoznak, az érintett eurotisztviselők s nemzeti kommunikátorok folyamatosan frusztráltak. Talán sokkal egyszerűbb lenne az életük [s az EU-hoz kapcsolódó közleményeket fogyasztóké is], ha ettől a gondolkodási sémától meg lehetne szabadulni. De belátom, hogy ebben a rendszerben ezt az önfelszabadítást a brüsszeli apparátusokban kellene kezdeni. S ott meg mintha ez ma lehetetlen lenne.

Az a)-e) pontokból következően megfogalmazódik egy, a friss belépő csodavárását ezzel a politikai korrektséggel keverő fogalmi normativitás. Az európai hivatalosság már az ettől való sima eltérést is euroszkepszisnek nevezik. Az eurokommunikáció pedig ennek a részben ideiglenes, részben nehezen védhetően normatív elegyét szeretné - legalább jelenlegi formájában - életben tartani. Sziszüphoszra szabott feladat.

Az európai vita ciklusai

Az európai vita a kilencvenes évek elején a maastrichti egyezmény környékén kezdődött diskurzív átrendeződésének [discursive shift] egy szakasza a 2000-es évek első felében lezárult. Az azután kibontakozó, új felfogás szerint - legalábbis a régi tagállamokban - a közvélemény a nemzeti érdeket s a nemzeti identitást félteni kezdte az integrációtól [Harmsen-Spiering, 2004]. Ilyen félelmek a kilencvenes évek szakaszában ott még marginálisak voltak. Maastrichtig a kommunikációs tervezők egyfajta "permisszív konszenzusról" beszéltek az integrációs programmal kapcsolatban. Vagyis addig létezett valamilyen nem kezdeményező, elfogadó, belenyugvó egyetértés, ami most lassan borulni látszott. Ez már látszott a Maastrichttal kapcsolatos 1992. júniusi dán népszavazás "nem-jéből", s pár hónappal később, szeptemberben a francia "petit out"-ból is. Ettől az időszaktól már nem magától értetődő, hogy az elitek proeurópaiságát a közönség vita nélkül elfogadja, s az ellenvélemények is sokkal drasztikusabban jutnak kifejezésre. Susan Milner [2000] a Maastricht utáni euroszkepticizmust még csak "díszlövésnek" nevezi, de már Bruno Cautres [1998] is jelzi az akkori Eurobarometer-felvételekből az ellenvélemények erősödését s kikristályosodottá, jobban artikulálttá válását. Felfogásunk szerint ezzel azonban akkor s ott semmi rendkívüli nem történt az európai üggyel, mindössze normatív-misztikus programból normális politikai kérdéssé vált, amelyről különböző csoportok különböző véleményeket fogalmaznak meg. Ha nem keletkeztek volna körülötte törésvonalak, nem vált volna a kérdés kezelése sem normálissá. Lényegében ebbe a régi tagállami postmaastrichti állapotba vagy ahhoz hasonlóba kerültek a közép-európai közvélemények az utolsó két-három évben. Érdekes egyébként, hogy a meglehetőség aszimmetrikus felvételi procedúra, amely az új tagok állapotának/állagának alapos átvilágításával s éveken át gondosan listázott házi feladatokkal járt [az akkori országjelentésekben] s retorikájában meglehetősen kioktató jellegű volt, a nemzeti teljesítményeire egyébként oly büszke helyi közvéleményeket kevéssé irritálta. Más korábbi külföldi mentorok/szövetségesek - egyébként sokkal kisebb autonómiát hagyva a helyi eliteknek - többnyire formaian vigyáztak arra, hogy patronáltjaikat a nyilvánosság előtt ne oktassák ki. Az EU-tárgyalók erre most mintha kevesebbet figyeltek volna. S mert különösen Magyarországon a csatlakozási alkuk részleteiről kifejezetten kevés jutott el a nyilvánossághoz, de az aktuálisan várt teljesítések listái brüsszeli s budapesti weboldalakról elérhetőek voltak, a kép a "brüsszeliek" s a "hazaiak" mozgásteréről - még szakkörökben is - a feltehetően tervezettnél még egyoldalúbbra sikeredett. De a nemzeti közvélemények az adott geopolitikai térben - a "belépés", valójában a felvétel előtt ezt egyetlen hallható szó nélkül elfogadták. Ugyanakkor az egyenlőtlen erőviszonyok akkor nyíltan megjelenő egyenlőtlenségének képe ugyanakkor láthatóan megmaradt. Bár a tagság első 5 évében nem emlékszem valamilyen jól kirajzolódó s a médiában is világosan feltűnő konfliktusra a magyar kormányok s az európai apparátusok között, az utolsó felvételekből [például saját 2008-09-es radikalizmusmonitoringunkból] kitűnik, hogy a magyarországi megkérdezettek a jelenleginél keményebb és határozottabb fellépést várnak az EU-igazgatással szemben. Mindez értelmezhető a nemzeti programok - s a klasszikus szuverenitás mint azok részei felértékelődéseként is. Számunkra azonban - legalább részben - inkább, vagy ezek mellett a korábbi évek nyilvános diskurzuselemeinek lenyomata.

Lényegében háromfajta kritika jelenik ebben a modellben még a kilencvenes évek közepén az európai nyilvánosságban meg. Az elsőnél a nemzeti vita magát az európai átfogó integráció kiteljesedését, Európa előrehaladott összeolvadását kérdőjelezi meg - a nemzetállam, az alkotmány vagy a történelmileg kialakult identitások nevében. Legújabb jele ennek a mélyebb átértékelési folyamatnak például a német alkotmánybíróság 2009. nyári értelmezése a lisszaboni egyezményről.

A vita második típusa lassan, de azért Közép-Európában alakul ki. Ennek első fázisában a már jelzett "normalizálódás" megy végbe. Második fázisában elindulhat [bár pillanatnyilag még nem vagyunk ebben a szakaszban] egy szubsztanciálisabb vita. Ennek legalább három gyökerét látnánk. Mindenekelőtt a kilencvenes években a rendszerváltás számos alapkérdését a viták nem érintették, később a belépés előtti óvatosság és szorongás fagyasztotta be napirendre kerülésüket. De most már tovább tényleg nem halasztható ezek napirendre tűzése. E problémák egy részét könnyebb európai csomagolásban vitatni, mások lényegükben is európai ügyekké váltak. Így azután a rendszerváltó társadalmak e belső ügyeiről végül is "európai vitákat" fogunk folytatni. Másodszor néhány éves késéssel előveszünk a régi tagállamokban ugyan már vitatott, de lezáratlan vagy csak félig kezelt kérdéseket. Végül, s harmadszor valamiképpen Közép-Európa is visszatér a nemzeti napirendekre. A 2000-es évek elején ezt a kilencvenes évek elején még olyan sokat ígérő koncepciót a legtöbb helyről kiszorította az "igazi" európai integráció vágyképe. Minek kell nekünk egymással összefogni, ha a nagyok: franciák, németek, britek külön-külön úgyis bevesznek bennünket a csapataikba? - vélték egyre többen. Nincsenek közös regionális érdekeink, mint az északiaknak, vagy a Benelux államoknak. Úgyis témánként, kérdésenként másokkal szavazunk - vélték mások. Mindkét állításnak vannak igazságelemei, de közben azért az is világossá vált, hogy számos közös ügyünket az EU nem oldja meg helyettünk [gondoljunk csak arra, miben reménykedtünk az utolsó hónapokban a szlovák-magyar ügyekben is, s hogy ezek az "európai megerősítéseink" sorra elmaradtak]. Kikerülhetetlenül "európai" vitákat kell folytatnunk Kárpát-medencei ügyekről is. Egyébként más európai tematikai csomópontokhoz képest itthon e viták érzelmileg sokkal meghatározottabbak s a közönség által figyelemmel kísértek lesznek.

Itt azonban néhány világosan elkülönülő reakciótípus látszott akkor is, s jelentkezik - ha különböző hibrid formákban is - a közép-európai nyilvánosságokban is. Mindez azonban nem jelenti, hogy az európai kérdés helyi értéke a nemzeti agendákon nőtt volna, s ez, ami az europarlamenti választásokat illeti, keveset változott ennek a szakasznak a végéig, sőt azon túl napjainkig is. Egyébként valószínűleg itt egy kérdés természetes figyelmi ciklusával van dolgunk. Az első fázisban tulajdonképpen még ellenvéleményt sem legitim nyilvánosan megfogalmazni róla. De épp az ilyen ügyek iránti érdeklődés a véleményekben minimális. Hiszen tulajdonképpen egy demokratikus társadalomban egy kérdés, amelyről nem fogalmazódnak meg nyilvánosan s jól láthatóan polarizált álláspontok, tulajdonképpen tartalmilag nem is lesz része a közvéleménynek. Azután a második fázisban az ellenvélemények megjelennek, még kisebbségben, de növekvő arányban. Ha elég élessé válik a vita valamelyik issue-ról a szakértők között, s ha ezt a szembenállást elég nyilvánvalóan a közönség számára meg tudják fogalmazni, akkor a kérdés sokaknak feltűnik, lehet valamilyen felfogások között választva dönteni róla. Ez feljebb hozza az ügyet az érdekes kérdések rangsorában. A harmadik fázisban, ha ehhez a szembenálláshoz kapcsolva eléggé jól kivehető döntési helyzetek kerülnek elő, akkor az érdeklődés viszonylag folyamatossá tehető, s az egyedi kérdésről az EU-ügyek átfogóbb clustere felé terelhető. Az aktuális közép-európai, illetve magyar EU-kommunikáció úgy szeretné az EU-felfogásokat a 3. fázisban tartani, vagy úgy odahozni, hogy azért egyúttal azért ne legyen mik között dönteni, s hogy az intenzív s érzelmi tartalmú európai kötődésnek ugyanakkor ne legyen e színpadokon alternatívája. Kommunikációs szempontból azonban ez csak igen nehezen elképzelhető.

A tagállamok nagyobb vagy meghatározóbb pártjai továbbra is Európa-pártiak, azonban a politikai rendszerek szélén megjelentek azok a kisebb pártok, amelyek az "Európa-szkepticizmusnak" az egyes nemzeti rendszerekben intézményi platformokat is kínálnak. Az európai beállítódás egyre inkább megkülönböztető jellemzőjévé válik a protestpártoknak. Tulajdonképpen az egyik üggyé válik, amely mentén a protestpártok magukat meghatározhatják. Arról persze folyhat vita, hogy "Európa" mindig is a nemzeti elitek [s a magasabb státusú, iskolai végzettségű s inkább urbánus csoportok] ügye volt, s az őket elutasító vagy hátraszorítani akaró politikai erők így természetesen lettek eurokritikusok. Vagy legalábbis részben választásuk tudatos, az Európa-kritika nemcsak a nemzeti, hanem legalább annyira a helyi felértékelésének, ideológiai emancipációjának eszköze is számukra. Az "Európa-ellenesség" [valamilyen mértéke] így a rendszerkritika valamilyen indikátorává válik. Megjelent - ha gyengén is - az elmúlt évek baloldali rendszerkritikájában is. Az aktualitás az euró bevezetéséhez szükséges költségvetésihiány-lefaragó, s többnyire ezt a szociálpolitikából forrásokat kivonva elérni szándékozó kormánypróbálkozások voltak - még a válság előtt. Ha az euró iránti elkötelezettségünkből elnyomorodás következik, miért kell akkor nekünk az euró? - fogalmazódott meg az alaptézis. A kritika azonban nem terjedt ki az európai program egészére. A szélsőjobboldal EU kritikája ugyan átfogóbb s folyamatos volt, de a MIÉP parlamenti jelenlétének időszakában a közvéleményt kevésbé foglalkoztatta. Az általuk megragadott ügyek - a szuverenitás átértékelődése, a "nemzeti kultúrát veszélyeztető európai árnyék" a közvéleményben marginális fontossága kérdéseket mutattak fel. De ezek az évek persze nálunk a belépésre készülés némileg euforikus időszakának tűntek. Másrészt a nemzeti/európai viszony az akkori tagállamok közvéleményei is még többnyire másként, kevésbé konfliktushordozóként kezelték. Az utolsó másfél évben, a Jobbik retorikájában az európai kérdés másodlagos volt, de a hangsúlyok változhatnak. A pontosabb elemzéshez itt többet kellene tudni a kemény euroszkeptikus, elutasító álláspontok szerepéről a radikális politikai mozgósításban. E kérdésre még a következtetésekben visszatérünk.

A "jó EU-polgár"

Abból érdemes kiindulnunk, hogy feltehetően az EU apparátusában él valamilyen elképzelés arról, milyen is az a "jó európai polgár'", amelynek előállításával, nevelésével, értékrendjének kialakításával annyit foglalkoznának. Fel kell tételeznünk bizonyos normativitást vagy esetleg ennek többfajta változatát, hiszen maga az EU-kommunikáció dokumentumaiból sok ponton előbukkannak azok az "állampolgári" nevelési és "civil társadalommozgósítási" gondolatok, amelyeket hasonló dokumentumok egyébként szokásosan nemzeti közösségi keretekben megfogalmaznak. Az EU-dokumentumok meg az 1992-es maastrichti egyezmény közvetlenül az elmúlt években természetesen sehol sem állította, hogy az európai érzület vagy Európához tartozás (illetve a sokat emlegetett európai citizenship) a nemzeti kötődéseket kizárná, leépítené vagy felváltaná. Ugyan kifejezetten e szövegek azt sem állítják, hogy a nemzeti és az európai kötődések mindenütt folyamatosan azonos intenzitásúak és irányúak. De feltételezik, hogy nagyjából hasonló jellegűek (bár ezzel kapcsolatban pontos konceptuális mérésekből keveset találni), és egy időben, ugyanabban a térben hatnak. Szerkezetükben, esetleges mozgósítási irányaikban és jellegükben e kétfajta kötődést és érzületet nem állítják szembe egymással, és igazán az európaira nem fejlesztenek ki olyan meghatározásokat, amelyeket egyébként a nemzetállami közösséghez tartozókra ne fogalmaztak volna meg. Mindebből következően, bár a "jó európai polgárra" vonatkozó közvetlen szövegek roppant ritkák, feltételezhető, hogy az EU-kommunikáció itt olyan kötődéseket, elkötelezettségeket, szándékokat és készültségi állapotokat tartana az EU-ra vonatkozóan is a "demokratikus Európa" tagjai számára megfogalmazhatónak, amelyeket egyébként demokratikus nemzetállamok a saját polgáraik számára alapvetően kívánatosnak tartanak. A politikai filozófusok e vonatkozásban az első klasszikus szövegek óta jogok és kötelességek különböző egyensúlyairól beszélnek. Az európai polgármodellek is ily módon, ha a legkülönfélébb tartalmakkal is, de hasonlóképpen jogok és kötelességek egyensúlyaként fogalmazható meg. Mindazonáltal az európai kommunikáció meglepő módon ilyen jogok, kötelezettségek, egyenlegek felállításával és bemutatásával - akár a nemzeti kommunikátorok, akár a központi EU-üzenetek szintjén - adós maradt.

Az EU ilyen területi hiányosságairól azonban nem folyamatosan, hanem jól láthatóan két világosan elkülönülő helyzetben, illetve fejlődési fázisban kezd intenzíven beszélni. Az első a Maastrichtet követő időszakban fedezi fel az EU "demokráciahiányát", keresi, s nem találja az európai démoszt, vagyis a népet, és fogalmazza meg intézmények, ügyek, programok környékén valamilyen európai "nyilvános tér" létrejöttét. Ez az időszak egybeesik az EU-val kapcsolatos társadalomkritikai irodalom megjelenésével. Ez a nem gazdasági, nem ideológiai szféra úgy látszik, különösen hálás terepévé válik a lassan mégiscsak formálódó kritikának. Az ide sorolható dolgozatok zöme valamit nem talál vagy fejletlennek minősít, és mindenképpen a lehetőségekhez képest felépítendőnek vagy legalábbis felépíthetőnek tart. A transznemzeti démoszkritika akkor egy nem túl intenzív szinten állandósul, s egy második hulláma különösen markánsan csak az elmúlt három évben jelentkezik. A francia és holland népszavazások kudarca után az európai apparátusok is felfedezik, amit a külső kritikusok már az első fázisban is megfogalmaztak. Ha nem sikerül az európai projektet "társadalmasítani", az egyszerűen szabad kereskedelmi övezetként tokosodhat be. S mert a bürokrácia által gyártott alkotmánytervezet itt társadalompolitikai megfontolásokból akad el, hirtelen felfedezik a "népet". Csak hirtelen nem tudják, hogyan kezeljék, vagy hogy mit várjanak tőle. Tulajdonképpen három felfogás különíthető itt el (Van Deth, 2009). Az EU-döntéshozók európai polgárképe. A civil társadalom várakozásai. A hétköznapi polgárok szintjén, velük kapcsolatban megfogalmazódó várakozások.

Európai döntéshozók polgárképei

Az alapképlet adott: az EU-apparátusok felismerik, hogy demokratikus legitimációs deficittel kell számolniuk, azonban bizonytalanok abban, hogyan töltsék ki ezeket az üres tereket. A megfogalmazások itt nyitva hagyják a konkrét megoldásokat. A White Paper on European Governance (2001, idézi Garnet, 2009) hangsúlyozza, hogy a bizottságnak erősítenie kell az EU demokratikus jellegét, és biztatnia kell polgárait, hogy lépjenek gyakrabban kapcsolatba a megfelelő intézményekkel. Egy másik ponton az Európai Parlament ülésén, 2000 februárjában Prodi hangsúlyozza, hogy "a civil részvételt a döntéshozatal valamennyi szintjén erősíteni kell" (idézi Telo, 2006). Ezek és hasonló megfogalmazások igyekeznek kibújni azokból a zsákutcákból, amelyekbe a nemzetállamok szerepével kapcsolatos és a képviseleti demokráciával tradicionális értelmezések vitték az uniót. Természetesen itt az EU polgárainak csak kisegítő, támogató, ötleteket kínáló szerepek jutnak, szó sincs "lenti" garanciákról vagy meghatározó részvételről a döntésekben. Ennél többet a 2000-es évek első felének EU-apparátusa láthatóan nem kíván.

Az újabb EU-dokumentumok, például a Plan D, inkább nem egyes EU-polgárokról, hanem a "civil társadalom" bekapcsolásáról szólnak. E fogalom alatt nyilvánvalóan az egyénivel szemben valamilyen közösségi formációkat értenek. A "civil társadalom" itt is, mint más hasonló értelmezésekben, a hagyományos intézményekkel szembeni ellennyilvánosságot, kiegészítő, puhító programok lehetőségét jelenti. A civil szervezetek itt más érdekeket kiegyensúlyozó, ellenpontozó erőként jelennek meg. Mindezt persze kiegészíti, hogy a kilencvenes években az EU-fórumoktól függetlenül is tetőzik különböző új kommunitárius eszmék divatja, s ebbe illeszkednek az európai civil társadalom potenciáljai is. A civil társadalom természetesen szervezetekben: mozgalmakban, egyesületekben él. Ebből a felfogásból következően az EU az utolsó években igen könnyen ad pénzt ezeknek a szervezeteknek (számos nemzeti keretekben működő, "európai szervezet" szinte teljesen ezekből az EU- vagy ahhoz kötődő forrásokból él). Cinikusan azt mondanánk, hogy az EU, hogy a demokrácia kérdésében felhalmozódó adósságait ledolgozza, könnyen és nagyvonalúan ad pénzt az NGO-knak. Függetlenül attól, hogy azok hatásfoka mekkora az európai ügyek valós támogatásánál. De hát itt nem is hatásfokról van szó, hanem lelkiismereti vagy PR-adóról. Ha a civil mozgalmaknak adok, akkor nem kell kötelességből tovább babrálnom a közvéleménnyel, nem kell ügyekben szorgos aprómunkával valakiket meggyőznöm. Hiszen azt majd megoldja a civil szféra, végül is azért fizetem.

Ugyanakkor tudjuk, és ezt a megfelelő szakirodalom számtalanszor mérte, hirdette, hogy ezeknek a civil szervezeteknek az esetek elsöprő többségében csak tisztikaruk van, s nincsenek közlegényeik. Vagyis igen rossz (esetleg valamikor jobb volt, de leromlott) az aktivisták mozgósítóképessége. Ha jobban támogatom őket, az nekik jobb lesz, de a támogatás növekedésének mértékével semmiképpen sem arányosak a tőlük várható mozgósító, támogató erőfeszítések. Vélt vagy valamikori híveik már nem vagy egyre nehezebben mozgathatóak. Ezt persze már mindenki (feltehetően az EU-s apparátusok is) tudja, de az EU-s programok jobbnak látják, ha ebbéli tudásukat nem hirdetik. Hiszen ez a legkönnyebb menet. Hallgatólagosan nemesen beszélő, mozgáskultuszt hirdető mozgássérült-szervezeteket támogatok. Őket ugyan mezeifutó-versenyeken rajthoz nem állíthatom, de így magamat azért mégiscsak felmentem az igényes aprómunka alól. Nem kell foglalkoznom személyes meggyőzéssel, attitűdök megerősítésével. Az igazi probléma itt nem e mozgalmak teljesítőképessége (végeredményben azt biztos lehet javítani), hanem hogy ez a "jó európai polgár" felfogás itt tudatosan beéri velük, ahelyett hogy megpróbálna valódi elkötelezett támogatókhoz állampolgári szinteken eljutni. Ebben az összefüggés-rendszerben egyébként láthatóan a civil társadalmi támogatást nem használják arra, hogy népszerűbbé tegyék az EU-parlamenti választásokat, vagy hogy azokon számottevően e kiemelt támogatói szervezetek segítségével javítsák a részvételt.

Ebből következően két metszetben is felmerül a "velük vagy nélkülük" problémája:

a) Az EU-kommunikáció a tagállamokban az esetek elsöprő többségében a nemzeti, politikai és médiaelitek "tolmácsolásában" jelenik meg a közvélemény előtt. Következésképpen, az EU-ügyek az adott országban kiépült elitközvélemény-kapcsolati háló foglyaivá válnak. Ha a közvéleményben az elitek képe romlik (márpedig Magyarországon közismerten ez történt és történik ma is), akkor valószínűsíthető, hogy esni fog azoknak a témáknak a támogatottsága is, amelyeket ezek az elitek kiemelten forgalmaznak. Persze vannak jelei annak, hogy különösebb EU-s erőfeszítések nélkül az adott közvéleményekben az EU képe, legalábbis egy kisebbség szemében, ellenpontozottá válik. Ha azok a saját elitjeiket metaforaszerűen barbároknak vagy legalábbis kevésbé civilizáltaknak tartják, akkor egy ilyen képben kell lennie civilizált ellenpontnak - amelyhez képest ők elmaradottak vagy fejletlenek. Ilyen ellenpontként szolgálhat szemükben az EU, vagy annak valamilyen intézménye, programja. Az EU ugyanakkor alapjában, természetesen nem kérdőjelezte, és most sem kérdőjelezheti meg a jövőben a tagállamok alapszuverenitását. Vagyis ő maga - még ha vannak is esetleg valamilyen csatornái erre - nem hangsúlyozhat egy ilyen szembenállást (vagyis nem állíthatja, hogy ő lényegesen civilizáltabb az adott tagállam nemzeti elitjeinél). Bizonyos értelemben a lisszaboni szerződés ratifikációja után lényegesen megnőhetnek az EU-központok mandátumai a tekintetben, hogy magukat egy komolyan megteremtendő európai nyilvánosságban a tagállamok elitjeitől fontos pontokon függetlenítsék. Természetesen itt nincsen szó szembefordulásról vagy bizonyos értékek kritikai megfogalmazásáról. De megtalálhatóak lehetnek azok a programpontok és értékek, amelyek önállóan európaiként megjeleníthetőkké válhatnak. Ugyanakkor azt látjuk, hogy míg ennek az elvi lehetősége a lisszaboni szerződés hatályossá válásával pillanatok alatt bekövetkezik, az EU-kommunikációs gépezeteknek semmifajta látható, meghirdetett programjuk nincs ennek a lehetőségnek a kihasználására.

b) A közvéleményt a döntés előtti formai vitákban megjelenítő civil szférának állandósulnak a reprezentációs problémái. Ugyanakkor ezekkel már megtanultak bánni a szervezetei. S ez nem csak az EU-s témák kapcsán van így. Vagyis tőlük nem várják, hogy igazán megmozgassák valamilyen ügy kapcsán a közvéleményt, hogy az az EU-apparátus kínálta megoldásokkal szemben alternatívákat fogalmazzanak meg. De a funkcionális rábólintás kipipálásán túl azért elvárják, hogy valamilyen konstruktív érzékenységet felmutassanak. Ehhez a civil apparátusoknak nem tömegekre, hanem szakértőkre lesz szükségük. Végül is az EU hivatásos szakértői a tulajdonképpen ugyanilyen hivatásossá vált civil szakértőkkel kerülnek egy asztalhoz. Értik egymás nyelvét, begyakorolták a párbeszédet, és előállítják a szükséges megvitatott, a "társadalmi nyomást" is figyelembe vevő, új, konszenzuális dokumentumokat, amelyeket aztán az EU mint igazán demokratikusakat forgalmazza a továbbiakban.

Euroszkepticizmus itt és most

Az euroszkepticizmust elemzési kategóriaként használó legismertebb szerzők [például Taggart-Szczerbiak, 2002] újabban megkülönböztetik annak "kemény" s "puha" változatát. Kemény euroszkepticizmus alatt az európai integráció elutasítását vagy rendszerszerű, átfogó kritikáját értenénk. Az ilyen véleményt valló kívánhatja országa kilépését az unióból, megfogalmazhat radikálisan elutasító nézeteket annak központi politikáiról, mereven ellenezheti új tagok felvételét. A puha euroszkeptikus nem utasítja el az integrációt, de egyes szakpolitikák s akcióik minősített ellenzője. Egyfajta rendszeres belső kritikus. A felosztás érthető, de egészében nehezen védhető. Az euroszkeptikus címke alá kerülő véleményeket az eurokommunikáció külön kezelendőnek minősíti. Korábbi publikációkban ráadásul ugyanezen szerzők össze is mosták a most puhának s keménynek nevezett változatot. Egy demokratikus társadalomban miért ne lehetne teljesen normális viszony mindenfajta politikához az, amit itt "puha" ellenzésnek neveznénk? Sőt tulajdonképpen meglepő lenne, ha különösen képzettebb, a világról gyakran önálló véleményalkotással kísérletező csoportokban nem lenne önálló vélemény EU-politikákról? Amely persze rengeteg részelemükkel nem ért egyet. Felfogásunk szerint normálisnak csak egy totalitárius rendben hihetik a politikák adott szerkezete iránti rajongást. Ezzel szemben feltehetően az EU-éhoz hasonló demokratikus rendekben a "soft szkepszis" tűnhet magának a normalitásnak, s így a mainstream alapjának is.

A Taggart-Szczerbiak-kategóriákhoz képest alternatív megoldással próbálkozik - ismét mérési eredmények értelmezésénél - Kopecky-Mudde, 2002. Ők az EU konkrét támogatását s az európai integráció diffúz elfogadását különböztetik e ponton meg. Emellett egy 2 x 2 optimizmus-pesszimizmus s egy eurofób-eurofil tengellyel - politikai pártokra, mozgalmakra 4 típust kapnak.

Az "eurolelkeseknél" mindkét kategória pozitív: támogatják az európai integrációt, s helyeslik azt az utat, amelyen az EU halad.

Az europragmatisták az integráció átfogó kiterjesztését talán nem támogatnák, de elfogadják a konkrét EU-politikákat, ha azok nemzeti s ágazati érdekekhez illeszthetőek.

Ebben a kategóriarendszerben is léteznek euroszkeptikusok. Ezek elvben akár el is fogadhatják a nagy európai egyesülés elvi programját, de elutasítják az aktuális EU-politikákat. Felfogásuk szerint ezeket megvalósítva az EU rossz úton halad.

Végül vannak "euroelutasítók is", számukra mind a szélesebb program, mind a konkrét EU-lépések vállalhatatlanok.

Az "EU-politikák" megítélésénél is a legkülönfélébb programok s ágazati politikák keveredhetnek. Szétválasztásuk a magyarhoz hasonló informáltsági szintű közvéleményekben azonban, bármennyire is a pontosabb vizsgálódásokhoz szükséges lenne, lényegében kivihetetlen. A közönség egyszerűen nem tud ilyesmihez eleget az egyes konkrét EU-programokról, -akciókról, -politikákról. A magyar média itt semmit sem segít nekik, abban EU-programok független, kritikus elemzéseit egyszerűen nem lehet olvasni, hallani.
Mindezek mellett megemlíthetünk még egy harmadik osztályozási kísérletet is. Chris Food [2002] egy hatpozíciós kontinuumot használ. Ennek egyik végén az európai koncepciót s gyakorlatot egyaránt elutasító "rejectionisták", másik végén az azzal teljesen azonosuló "maximalisták" helyezkednek el. A négy köztes pozíciót a "revizionisták" - az erősebb integrációs formák előtti állapotokhoz visszatérni kívánók; a "minimalisták" -, akik befagyasztanák az integrációt, elfogadnák a kialakult helyzetet, de további lépéseket nem támogatnának; a "gradualisták" - ők integrálódnának tovább, de csak fokozatosan, kisebb lépésekben; végül a "reformisták" - a továbbfejlesztés hívei foglalják el. Számunkra ennek s hasonló taxonómiáknak legfőbb előnye a normativitás majdnem teljes hiánya lenne. Itt nem kezelik kiküszöbölendő devianciaként a teljes odaadás kivételével az összes többi változatot.

Egyébként e kategóriákat húzzák rá gyakran azután a nemzeti pártrendszerekre - ott is euroszkeptikus vagy eurofil mozgalmakat, formációkat keresve. A pártrendszeren belüli centrum s periféria már jelzett különféle reakciómódjain túl itt érdemes lehet annak kiemelése is, hogy az európai programok elutasítása vagy elfogadása nem vált vízválasztóvá a különféle nemzeti rendszerekben. Ha vannak is e tekintetben - stílusban, hangsúlyokban a mainstream pártokban - különbségek, azok ismételten leképezik a pártok között korábban is létezett törésvonalakat, s talán szinte sehol sem szabják ma át azokat. Az európai ügyek ebben az értelemben nem váltak a nemzeti partrendszerek instrumentumaivá [Harmsen, Spierig, 2004]. Ugyanakkor az eurokritika eszközévé válhat a rendszer közepét s az államhoz fűződő kapcsolatait megszálló kartellpártokkal szembeni antiestablishment-lázadásnak.

Támogatói-elutasítói metszetek

Magyarországon életstílusban, a világképekben s politikai reakciókban jelentős különbség van azok között, akik személyesen jelentősebb nemzetközi tapasztalatokkal rendelkeznek, s azok között, akik nem [e tapasztalat terjedhet hosszabb külföldi élet- vagy munkaszakasztól rendszeres, de rövidebb utakig]. Feltehető, hogy a nemzetközi tapasztalat pozitívan hat az EU-képekre. Ugyanakkor vizsgálandó, hogy mi történik egy ilyen, erősebben EU-elkötelezett véleménnyel egy olyan nemzeti környezetben, amely erősebben euroszkeptikus. Aktív kisebbségként működik, másságát hangosan vállalva, sőt ahol lehet, megpróbálja a rendelkezésére álló EU-ból induló kapcsolatháló fontosabb pontjait elfoglalni, s az országon belül működtetni? Vagy ellenkezőleg, leplezi magát egy esetleges euroszkeptikusabb többség előtt, s "európai elkötelezettségei" csak különleges pillanatokban bukkannak elő? Lehet, hogy ilyen választások hamarosan már Magyarországon is felmerülhetnek.

Az európai kötődéseket általában az irodalomban, de a politikai gyakorlatban is vagy identitások problémájaként, vagy értelmezési keretekként használják. A magyar gyakorlatban szinte kizárólag identitáskérdésként kezeltettek, keret [framing/reframing] problémaként szinte egyáltalán nem volt róluk szó.
"Európa" a magyar közvéleményben a kilencvenes évek második felében nyilvánvalóan nem rövid távon is hasznot hajtó bürokratikus projektként, hanem a Nyugathoz tartozás beteljesüléseként jelent meg [egyébként sokkal inkább, mint a NATO tagság]. Nem egyszerűen utazási kedvezményekről vagy a nemzeti valuta stabilitásáról volt szó. Jobb életkörülmények, szociális biztonság reményéről persze igen. De, legalábbis a nemzeti elitek részére meghatározó módon, politikai emancipációról volt szó. A trianoni traumából s az 1945-49 utáni szovjet dominanciából következően a magyar közvélemény hosszú időre elszakítottnak érezte magát a törtelem győzteseitől [s a "Nyugat"-szimbólum itt minden összetettségével nagyjából mégiscsak ezt jelentette]. S itt a győztesek "emelnek magukhoz". Ez nyilvánvalóan egyfajta kiegészítő jutalomidentitás megjelenítését is jelentette.

A kérdés azonban, s erről keveset tudunk, hogy ez a jutalom mit jelentett az egyes rétegeknek, hogyan illeszkedett kulturális mintákhoz, s milyen egyéb jutalomelvárásokhoz kapcsolódott. Mindennek nyilvánvalóan semmi köze az EU-hoz mint szervezethez, annak sikeres vagy kevésbé sikeres politikáihoz. Egyébként ez sem specifikus közép-európai effektus. Hasonló helyzeteket mértek [Faroldi, 2009] az 1986-os spanyol belépésnél is, amikor az ország hosszabb elszigeteltség s tekintélyuralmi korszakot követően csatlakozhatott a demokratikus országok csoportjához. A hazai véleményvizsgálatokban tartósan fontos "EU-eredményekként" észlelt "szabad mozgást", Schengent, éppen ebben az összefüggésben sokkal többen említik, mint csak azok, akik gyakran utaznak, ezért a rendszer konkrét használói, sőt haszonélvezői.

A Maastricht utáni évtizedekben az európai identitáskutatások fő kérdése a nemzeti és európai identitás viszonya volt. Sokan úgy vélték [például Hooghe-Marks, 2004], hogy akik nemzeti identitásvesztéstől félnek, azok EU-ellenesek lesznek, s kezdetben úgy hitték, hogy fokozatosan itt a választás vagylagos lesz, hogy a duális identitás ideiglenes. Azután nyilvánvalóvá vált, hogy a duális identitások stabilak, s hogy sok esetben nem a nemzeti s az európai, hanem a lokális-regionális s az afölötti identitások lesznek a szétváló rétegek. A polarizációnál lokalistákra s "kozmopolitákra", az EU-identitás erősödése a lokalizmust építi le, a nemzeti kötődésekre nem hat [Duchesne-Frognier, 2005]. Tehát a lokalitáshoz képest a nemzet egyértelműen ideologikus jellege itt is láthatóvá vált.

A kötődések átrendeződése természetesen az egyén szintjén zajlik, s a személyes kapcsolatok az előítéletek átrendeződésére leginkább akkor hatnak, ha ugyanolyan státusúakkal önkéntesen épülnek ki. Ezért olyan népszerűek az európai diákcsereprogramok az identitásépítésnél. Joggal írják le e tekintetben sikersztoriként többen például az Erasmus programot [például De Federico, 2007] és jelzik azt ilyennek a magyar felvételek is.
Voltak, akik megpróbálták a híres Inglehardt-tipológiában [amely közismerten a "materialisták" s "posztmaterialisták" közötti különbségeket hangsúlyozza] értelmezni az EU-kötődéseket is. Itt az "európaiság" elvben azok inkább a posztmateriális értékrendekhez, mintsem a materiálisokhoz kötődik. Akik az választják, azok egyébként is inkább nemzetközi kötődésűek, s amúgy is könnyebben értelmeznek olyan ideológiai üzeneteket, amelyeket az EU európai értékekként forgalmaz. Ha az alapmodell érvényesülne, Magyarországon nem lenne érdemes európai kommunikációval foglalkozni, mert a társadalom nagyon erősen [egyesek szerint egyre erősebben] materiális többségű. De amíg az EU itt a felzárkózást, az utolérést, a kiegyenlítődést jelenti Európa gazdagabb felével, "Európa" támogatottságát alapvetően semmi sem kezdheti komolyan ki. Bár tulajdonképpen ezek csak másodlagos európai üzenetek.

Az identitások átrendeződésétől elvben függetlenek az értelmezési keretek [framing] átrendeződései. A magyarországi vitákban azonban ez a megközelítés komolyabb dolgozatokban nem használatos.
A magyar elfogadás/támogatás motívumainak jobb megértéséhez valószínűleg értelme lenne itt először a populáris EU-értelmezéseket és az elfogadás/támogatás mintáit külön értelmezni [esetleg ezekre külön indexeket is konstruálni], majd megkísérelni ezeket összekapcsolni egy második lépésben [számos ilyen próbálkozásból, lásd Faroldi, 2009-et].

Következtetések, további kutatási kérdések

a) Kikristályosodhat-e markáns Európa-ellenesség a magyar politikai rendszerben? A válasz: talán igen, de ennek feltehetően csak mérsékelt hatása lesz az Európa-vélemények tömegére. Az új szélsőjobboldal Európában mindenütt hagyományosan Európa-kritikus, vagy egyenesen Brüsszel-ellenes. A régi tagállamok "euroszkeptikusai" nagyobbrészt úgy érzik, hogy gazdaságuk ad az EU-nak, s nem kap onnan. Nemcsak általában, hanem konkrét befizetések formájában is. S mert az EU-projektekről a média a befizető országokban is viszonylag sokat beszél, ott a közvélemény úgy véli, hogy a reális GDP-töredékszázalékok helyett sokkal nagyobb arányban, akár a GDP 10-20%-ában is országa az EU-ba, közös projektekre utal át összegeket [például 2009-ben a No. 274 Eurobarometerben a britek]. Magyarországon széles körben ismert, hogy mi országos szinten nem befizetők vagyunk, hanem pénzt kapunk az EU-tól. Lehet valaki elégedetlen ezek elosztásával, a hozzájutás feltételeivel, tarthatja e forrásokat mellékeseknek vagy meghatározóknak, de tudja, hogy onnan pénz érkezik. Ebből következően kilépni, kimaradni, elszigetelődni sokkal kevesebben akarnak, mint azokban a régi tagállamokban, akik úgy gondolják, "ők tartják el Európát".

b) Az elitellenes populizmus a magyar politikai kultúrában felerősödött, és tovább erősödik. Az EU itt eddig elsősorban az elitek projektjeként jelent meg, s ezért világos érzelmi korlátok látszanak elfogadásában. De egyrészt a 2003-04-es évek, vagyis a belépés közvetlen időszakát leszámítva, az európai kérdés nem volt meghatározó része az elitek identitásának és önfelmutatásának. Az elitek kritikája, elutasítása más metszetekben fogalmazódik meg. Elképzelhető, hogy a következő hónapokban a Jobbik meg fog kísérelni ezen változtatni. Léteznek felfogások, melyek szerint ez az Európa-ellenességet egészen új dimenziókba tolhatja át [pl. Bognár, 2009]. Hogy a Jobbik e témát beépíti antiglobalizmusába s egyáltalán urbánus megjelenésébe [hiszen ott a falvakhoz képest fő aduja, a romakérdés kevésbé konfrontativ használható]. Ezzel szemben én inkább úgy gondolom, hogy az EU minden nehézkességével és bürokratikus idegenségével együtt is valamilyen ellenpontot jelent a hazai elitekkel szemben a nyilvános térben, s főleg nem konfliktusokat generálva, összeütközésekről összeütközésekre működik. Más vonatkozásokban felróják neki, hogy nehezen lehet vele érzelmileg azonosulni. Ez lehetséges, de ugyanakkor ez menti meg attól, hogy hozzánk hasonló politikai kultúrákban radikális támadások célpontjává váljon. Lehet, hogy a Jobbik fog itt próbálkozni, de eddigi bevált médiatechnikáit e kiinduló feltételek miatt valószínűleg csak rossz hatásfokkal alkalmazhatja. Ugyanakkor a Magyar Gárda feloszlatása után fő médiaappealje a külföldi sajtómunkások számára eltűnt. Ennek helyettesítésére minden bizonnyal három új európai parlamenti képviselőjét próbálja felhasználni. E képviselőknek elvben természetesen így folyamatosan botrányokat kell produkálniuk, hogy a nemzetközi média érdeklődését a párt iránt legalább a jövő évi országgyűlési választásokig fenntartsák. De hogy ebből mit lehet a magyar nyilvánosságba konvertálni, az kérdéses. S ebből a programból következően kikényszeríthet valamilyen aktuálisan erősebb verbális azonosulás EU-célokkal a többi brüsszeli/strasbourgi magyar szereplőnél. A magyar EU-kép talán mindebből következően kismértékben dinamizálódik, de nem feltétlenül az ellenállás növekedése irányában.

c) Mindebből következően félrevezető, ha az európai s nemzeti identitásokat és értelmezési kerethasználatokat szembeállítjuk egymással. Mint bemutattuk, azok egymást kioltó voltára már igazán senki sem gondol [POMIAN, 2009], de egymásra vetülésük, azonos irányba mutató egymásmellettiségük is kérdéses. A nemzeti s "európai" más kérdésekre, összefüggésekre vonatkozik, más irányban hat. Ezek nem egyetlen hagyma levelei. Ezentúl a magyarországi politikai kultúra tabuizálja a "nemzeti" iránti érdektelenség bevallását vagy elismerését. Survey jellegű vizsgálatokkal ezért megbízható képet ennek valós mértékéről aligha lehet kapni.

d) Ugyanakkor az aktuális EU-kutatások szinte teljesen nyitva hagyják majd minden új gazdasági s politikai jelenség EU-képekre gyakorolt hatásának az elemzését. Ebből következően épp az aktuális kommunikációs politikák pontosításához felhasználható mérések hiányoznak.

Befejezésül ezek közül hetet sorolunk fel a további kutatások és döntés-előkésztő vizsgálatokhoz.

1. Az Eurobarometer-vizsgálatokból látjuk, hogy az EU peremországaiban - s nemcsak keleten, hanem északon s délen is a kríziskezeléssel, illetve azon belül az EU szerepével elégedetlenebbek, mint a centrum nagyobb országaiban. A krízis tartósan rontotta vagy javította az EU imázsát ebből a szempontból nálunk s a régióban? Ha rontotta, miért s mennyivel? S a válság esetleges csillapodásával ez akkor majd kisimul?

2. Valóban felértékelődött az EU szerepe biztonsági faktorként? Egyrészt az államcsődesélyek elkerülésénél mint hitelszerző s -nyújtó, másrészt nemzetközi beruházók számára, s ennek a szerepnek a megbecsülését mint issue-t eljuttatták a magyar közvéleményhez? Másrészt megjelent-e az EU a magyar közvéleményben politikai biztonsági szabályozóként mint a demokrácia garantora - nem külső fenyegetőkkel, hanem újabb hazai szélsőségekkel szemben?

3. Az EU-ba lépésnél s közvetlenül előtte a magyar hivatalosság mintha az EU-t a magyarság virtuális Kárpát-medencei integrációjának eszközeként forgalmazta. Azóta kiderült, hogy automatikusan ez nem történik. A szlovák ügy itt különösen nagyot durrant, de a romániai történések sem abba az irányba mennek, ahogy azt a román belépés utánra elképzeltük stb. Akkor a magyar közvélemény kisebbségi ügyekre különösen érzékeny részében mindebből következett-e [kiegészítő?] kiábrándulás EU-politikákkal kapcsolatban?

4. Hogyan rétegződik a magyar társadalom az elérhető EU-források irányában? Mekkora az a hányad, amiken életterveibe - támogatás, pályázat, ösztöndíj, vállalkozási segély, munkalehetőség - konkrétan s direkten - tehát nem absztrakt lehetőségként, hanem itt s most már megjelenik? E csoportok mennyire összefogottak, mennyire diszperzek? Vannak-e EU-ügyekhez kapcsolódó diaszpórák? S akik ebből a közvetlen kapcsolati gyűrűből hiányoznak, azok hogyan rétegződnek?

5. Hogyan működnek az agrárvilágon belül ezek a közvetlen támogatások, a konkrét agrárvállalkozóhoz a növénytermesztésben eljutó EU-pénzek? Direkt EU-elkötelezettséget gerjesztenek a faluban általában, vagy csak az így támogatáshoz jutók között? Hogyan polarizálódnak a már most elégedettek s az elégedetlenek, akiknek megjött az étvágyuk, s nyugat-európai támogatási összegekhez szeretnének jutni?

6. Hogyan éli meg a magyar közvélemény aktuális kimaradásunkat az euróövezetből? A hivatalosság itt gazdasági kockázatról beszél, illetve egyfajta fejletlenségi mutatóként éli meg a "lemaradást". Mások ugyanakkor az árszínvonal növekedésétől - lásd szlovák példa - tartanak. Mekkora itt a hazai kommunikátor játéktere?

7. Milyen a magyar nyilvánosság viszonya az "európai nyilvános térhez [European public space]"? Egyáltalán vannak olyan kérdések, amelyek az európai térben mozognak elsősorban, s onnan csorognak át a magyarba, s ami még érdekesebb, vannak-e olyan hazai ügyeink, amelyek átemelődtek oda, s valamilyen elfogadható helyi értékkel megjelennek önállóan az európaiban? Végül van-e itt a terek közötti konverzióban tudatos kommunikációs akcióknak helye, s ha igen, akkor milyeneknek?

IRODALOM

Bognár Ákos: Hozzászólás a magyarországi EU-képviselet kerekasztalán. 2009. augusztus 25-én, Budapesten.

Böröcz József: Birodalom, kolonialitás, s az EU "keleti bővítése". Replika, 2001. no. 45-46. 23-44.old.

Cautres, Bruno: Les attitudes vis-a-vis d'Europe. In: Brechon, Pierre-Cautres, Bruno. [eds.]: Les Enquetes Eurobarometres-analyse comparée des données socio-politiques. Paris, L'Harmattan, 1998. 91-114.

De Federico de la Fua a. [ed.]: Networks and identifications. Special issue. International Sociology 2007, vol. 22. no. 6. 683-699.

Duchesne, S.-Frognier, A. P.: Is there a European identity? In: Niedermayer, O.-Sinnott, R. [eds.] Public opinion and internationalized governance. New York, Oxford University Press, 1995, 193-225.

Eurobarometer No. 274. Attitudes towards the EU in the United Kingdom, Analytical Report, The Gallup Organisation, Brussels, July 2009.

Faroldi, Livia Garcia: International experience and national contexts - Measuring attitudes towards the EU in cross-national research. Mannheim, Universitet Mannheim, MZES Working Papers no.120, 2009.

Flood, Chris: Euroscepticism - A Problematic concept. Belfast. Conference paper, 2-4 September 2002.

Garnet: The External Image of the European Union Phase Two. Researach Report Firenze, Forum on the Problems of Peace and war. Project Garnet. 5. 2. 1. Firenze, 2009. [www.onlineforum.it]

Harmsen, Robert-SPIERING Menno [eds.]: Euroscepticism - Party Politics, National Identity and European Integration. Amsterdam-New York, Rodopi, 2005.

Hooghe, L.-Marks, G.: Does identity or economic rationality drive publis opinion on European integration? PS 2004. vol. 37. 3. 415-420.

Kopecky, Petr-Mudde, Cas: The Two Sides of Euroscepticism - Party Positions on European Integration in East Central Europe. European Union Politics vol. 3. no. 3. 2002. 297-326.

Milner, Susan: Introduction - A Healthy Scepticism Journal of European Integration. Vol.22. 2000. no.1. 1-14.

Pomian, Krzysztof: European Identity - Historical Fact and Political Problem. Eurozine. 2009. 8. 24.

Schildberg, Cecilie: Exploring "EU-Identity as a "social one" - a research outline. Dortmund, Garnet Working Paper. No. 26/07. 2007.

Taggart, Paul-Szczerbiak, Aleks: The Party Politics of Euroscepticism in EU Member and Candidate Countries. Brighton Sussex European Institute, WP no. 52. 2002.

Telo, Mario: Europe - a civilian power? Palgrave MacMillan, Houndsmill, Basingstoke, Hampshire, 2006.

Van Deth, Jan W.: The "Good European Citizen" - Congruence and consequences of different points of view. European Political Science. 2009. 8. 175-189.