Mi is várható el egy több mint három és félszáz oldalas, magát pályaképként meghatározó Örkény-könyvtől? Ha egyszer pályakép, kívánatos, hogy valódi történetet, narratívát kínáljon Örkény életének és művének alakulásáról, a történetnek lehetőség szerint legyen eleje, közepe és vége, ugyanakkor ne legyen önmagába zárt egész, hanem váljanak láthatóvá a korabeli irodalom és történelem vonatkoztatási pontjai. Ha pedig már nagy terjedelmű az áttekintés, ragadja meg az oeuvre igazi sajátosságait, azt, hogy mi teszi Örkényt Örkénnyé, nevezze meg a legjobbnak, legmaradandóbbnak tetsző műveket, nyújtson részletes elemzéseket, értelmezéseket, és mutasson rá az életmű aktuális hatásaira is: kiknek és hogyan jelentett ösztönzést Örkény művészete. Biztonsággal kijelenthető, hogy Szirák műve nagyszerűen eleget tesz e "követelményeknek".

A pályakép műfaja azért is szerencsés választás az örkényi irodalom megközelítésére, mert az életműből egy rendkívül izgalmas, és nem kevéssé megrendítő történet rajzolódik ki arról, hogy a gazdag nagypolgári családban felnövekvő, művelt, gyógyszerésznek tanuló fiatalember első írói és irodalmári szárnypróbálgatásai után munkaszolgálatosként miként kerül szovjet hadifogságba, majd hazatérése után hogyan válik a kommunista ideológia elkötelezett élharcosává és propagandista írójává, majd miként fordul szembe a rendszerrel és az elhallgattatás évei után hogyan válik az abszurd és groteszk irodalom ünnepelt magyar írójává. Szirák könyvének ki nem mondott, de egyértelmű alapvetése, hogy e történet nem csupán mint élettörténet jelentős, hanem az írói életművet is alapvetően meghatározza - vagyis a történelmi összefüggésrendszer nélkül az egyes művek jószerével értelmezhetetlenek. A történelmi háttér folyamatos szerepeltetése a könyv egyik legnagyobb erénye, és az olvasó nagyon sok mindent megtudhat a kommunista rendszer irodalmi ideológiájának és nyilvánosságpolitikájának alakulásáról.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Szirák puszta történelmi dokumentumokként értelmezi az irodalmi alkotásokat, sokkal inkább arra mutat rá, hogy a történelmi helyzet és ideológia iránti beállítódás különféle formái - az elvakult rajongástól a tobzódóan felszabadult kritikán át az azonosító-allegorizáló olvasásra apelláló áttételes bírálatig - milyen poétikai-szövegformálási megoldásokkal párosulnak. Nagyon érdekes, hogy míg a kezdő író Örkény első, humoros, ironikus, helyenként fanyar komikumú novellái az eltérő értékrendeket és beszédmódokat elegyítették és előszeretettel építettek a többértelműségre és a váratlanságra, addig az elkötelezett kommunista Örkény szociográfiái, novellái és termelési regénye teljességgel egysíkúak, didaktikusak, bántóan humortalanok és klisészerűek, emberképük pedig felületes és bátortalan - ugyanakkor miután 1952-ben, 1953-ban Örkény leszámol a rendszerbe vetett illúzióival és ráébred arra, hogy éppen írói tehetségét fecsérelte el elvakultságában, a Babik című művében a kommunista ideológia és társadalmi gyakorlat képtelenségeit kifigurázva visszatalál ahhoz az írói nyelvhez, amelytől már szinte egyenes út vezet az érett Örkény védjegyévé váló abszurd-groteszk irodalomig.

Szirák fontos észrevétele ugyanakkor, hogy Örkény csak kellő óvatossággal nevezhető abszurd írónak: bár a groteszk és képtelen elemek túlsúlya és szerves jelentősége tagadhatatlan az 50-es évek végétől kezdve, a novellák és a drámák mindvégig megőrzik annak a reményét, hogy a humánum megőrizhető és a világ erkölcsi rendje helyreállítható, miközben az abszurd irodalom inkább az ember, az erkölcs és az értelem végső kiüresedését és ellehetetlenülését jeleníti meg. Ezzel együtt a groteszk és abszurd írásmódot par excellence módon képviselő egyperces novellák Szirák szerint a kilencvenes évek posztmodern magyar rövidprózájának előzményeiként foghatók föl.

Ami a Szirák által legjelentősebbnek ítélt művek, ha úgy tetszik, az Örkény-kánon kérdését illeti, az irodalomtörténész véleménye szerint a legfontosabb írások közé a korai novellák, az ötvenesek évek végének egyes elbeszélései, a hatvanas évek hasonló műfajú alkotásai, az egypercesek, a Macskajáték című kisregény és annak drámaváltozata, a Tóték (szintén mindkét műnemben), a Pisti a vérzivatarban és a "Rózsakiállítás" tartoznak. Szirák e művekhez képest például a hetvenes évek drámáit vagy a Glória című kisregényt kisebb súlyúnak tartja. S ha a jó monográfiák egyik előnye, hogy vitára késztethetik az értelmezőket, akkor remélhetőleg Szirák értékítéletei is párbeszédet hívhatnak életre. E sorok írója például kedvezőbb véleménnyel van a Glóriáról: a feloszlatott rendből kikerülő apáca énelbeszélése egyrészt vonatkoztatható a kommunista politika szörnyű visszásságaira, így az örkényi kritika szempontja jól érvényesíthető e kisregény értelmezése során is, másrészt talán a főhős jelleme is árnyaltabb, sőt titokzatosabb annál, mint ahogy a monográfia leírja őt.

Mindenképpen meg kell említeni Szirák műelemző eljárásainak kifinomultságát és ötletességét. Különösen jól sikerültek azok a szakaszok, amelyekben egy sajátos kérdés szervezi az elemzést, így a sok említhető példa közül nagyon izgalmas a Tóték különböző színházi feldolgozásainak áttekintése, amely megvilágítja a dráma újraértelmezésének sokrétű lehetőségeit, vagy A sátán Füreden című novella elemzése, amely az olvasó szerepéről értekezik tanulságosan. A kötet rokonszenves vonása, hogy sokat idéz az Örkény-szakirodalom fontos írásaiból, így P. Müller Péter, Szabó B. István és Thomka Beáta tanulmányaiból, teret biztosítva az értelmezések és szemléletmódok termékeny sokrétűségének.

Erényeinek köszönhetően Szirák Péter monográfiája megjósolhatóan nagyon sokáig megkerülhetetlen bevezetést, fogódzót fog jelenteni az Örkényt akár kedvtelésből, akár foglalkozásszerűen tanulmányozni kívánók számára. (Palatinus)