Jó volna magunk mögött hagyni, talán örökre, és előretekintetni, az élőkkel, az élettel törődni. Újrakezdeni. De egyszersmind folytatni is - emlékezni, talán tanulni is belőle, általa. Félünk az elengedéstől - félünk teljesen hátat fordítani, hiszen bármikor orvul ránk támadhat. Szükségünk van a halottainkra. Belőlük táplálkozunk. A Halálbarokk című esszékötetében (Palatinus, 2007) írja Szilágyi Ákos: "a halott nem az, aki meghalt, hanem akinek az élete függőben maradt. Bennünk, természetesen. Mibennünk függesztődött fel, és bizonyos értelemben tőlünk függ" (226.). És mi is függünk tőle - a poéma e kölcsönös függést (más szavakkal: a huszadik század értelmezhetőségét, megismerhetőségét) vizsgálja. Célja pedig az (is) lehet, hogy a hátat fordítástól való félelem felszámolásához úgy járuljon hozzá, hogy nem a koporsóra, nem a szemfödélre veti pillantásait, hanem a meztelen halottra. Hogy megtudjuk, kit temetünk el - s miért.

Mindezekért Szilágyi Ákos tetemre hívja a múlt századot, pontosabban annak hősét, Francit. Franci az örök vesztes, a más-más (rab)ruhában felbukkanó áldozat. Franci mindig elbukik. Franci - mi vagyunk. Aki lettünk volna akkor, s lehetünk bármikor. Franci nem szuperhős, de nem állíthatjuk, hogy erőtlen volna. Nem testi erő ez, nem is szellemi - és különösképp nem erkölcsi. (A halál - itt - nem morális kategória. Nem az érdem eredménye. Sosem érdemelt. A műnek azonban természetesen van morális vetülete, különösen, ha nem közvetlenül moralizál.) Mi adja hát az erejét? A részvétünk? A részvéttelenségünk? (Ki iránt: magunk iránt?) Nehéz megmondani. Talán a minden halottnak (és csak nekik) kijáró tudás, a "minden tudáson és nem tudáson túli tudás" (Halálbarokk, 226.). A huszadik század, legszégyenletesebb éveiben újra felmutatta, hogy a halottaknak nem mindig van nevük - a tömeges halál nem saját halál. Ezért (is) méltatlan. Francinak van neve, de mivel e név allegória (mint az Everyman), s az ismételhetőségben mutatkozik meg, mégsem saját, egyetlen individuumot jelölő név. Franci mindenki és senki. És e ponton talán meg tudom nevezni Franci erejét is, illetve azt, hogy miből származik ez az erő(hatás): az a dinamika, az a vibráció, melyet a névtelenség állapota és az abból újra és újra kitűnő név egyedisége közötti viszony generál. Egyediség, de nem különleges egyéniség - pontosabban annyira, amennyire minden egyedi létező egyéniség (vö. Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd). Franciról gyakorta csak annyit tudunk meg, hogy épp meghal - és hogy épp miben és miért hal, milyen traumák, megaláztatások érik.

Ez a poéma nem tekint nosztalgiával a múlt századra. Nem vágyik hozzá vissza. Talán nem túl merész dolog, rockzenei párhuzamként, Nagy Ferót is felidézni: "utálom az egész XX. századot". És: "zsebrevágott minket a történelem". Recsk, Dachau, Auschwitz, Szibéria, Trianon, Don-kanyar - mindkét műben felbukkanó (szimbolikussá vált) helyek. Lényeges eltérés, hogy Szilágyi Ákosnál egyrészt nincs meg az első szám első személy közvetlensége, másrészt nem hangsúlyos a magyarság - a haláltáncok hagyományának univerzalizmusa lengi be a poémát. De a legnagyobb különbség természetesen a forma. Máris túl későn hoztam szóba.

Hiszen a Franci (és ebből következően: Franci) ereje mindenekelőtt nyelvi erő. A formából eredő erő. "A poéma narrátora színről színre újra létrehozza és nyelvbe helyezi a hősét, hogy aztán elpusztuljon és a nyelvben maradjon. A nyelvben, a mindig újra létesülő nyelvben születik újjá. Nem is annyira a fikció szabad logikája, hanem a nyelv teremtő ereje generálja újra az adott Ferencet" - írja a kötetről Szegő János (Beszélő, 2008/4.). Szilágyi Ákos verseinek egy jelentős hányada leírható úgy, mint egy-egy nyelvi motívum - frazéma, szó - kibontása, szétírása. Csak néhány jellemző példát sorolva: A létező a című versben a "lét(ező)" változatainak dialógusával találkozunk, az Andalúziai kutya éji dala a "mindez"-zel játszik el, a Cet ecetbenhez és a Ti tokhalak, titokhalak!-hoz pedig aligha szükséges magyarázat. A Franciban az egész művön átívelő hasonló motívum tehát a Ferenc név - a korábban ecsetelt ismétlődés miatti univerzalitás és az aktuális felbukkanás okozta egyszeriség dinamikája és feszültsége tematikus és formai szinteken egyaránt jellemző. (Illetve nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a téma-forma szétválasztás egy mesterséges dichotómia - valójában a nyelvi képződmény egysége az, mely hatást gyakorol.) Mindezzel kapcsolatban érdemes idézni Margócsy István egy megállapítását, mely a Szilágyi gyűjteményes kötetéről (Török imaszőnyeg) szóló kitűnő kritikájából származik: "ő mindig több szó váratlan, rejtett összecsengetésével operál (ezért kell mindig a repetitív sorozatosság is!), s a hangzó hasonlóság által sugallja különös, s másként meg nem fogalmazható nyelvi és nyelvfeletti jelentéseknek titokzatos, mély játékosságát: s ugyanakkor egyszeriségét és helyhez (mindig az épp itt és most születő, mondott vagy hallott vers teréhez) kötött alkalmiságát" (ÉS, 2003/16.). E poéma, bár van valamifajta narrativitása, elsősorban költemény - líra. Bizonyos tapasztalatok felmutatására, a médium sajátságai miatt, csak a költészet képes. Ezért, bármennyire is nem lehet, Auschwitz után is kell verset írni. Például olyan verset, mint a Franci. Egy helyen épp versgép és halálgép félelmes metaforái vetülnek egymásra: "gyorsan! nyersen! tárgyiasan! / vágy üt át így bárgyu versen / agy trágyája hogy lehessen / formaként hogy megtöressen / hogy ha hullik hulla - tessen! / poklot öklöt megihlessen // így üt át e trágya lassún / hogy anyagként meggyurasson / verssorokban meggyüressen / halálgyárban legyártasson" (24.). Borbély Szilárd Halotti pompa című könyvében találkozunk hasonlóan zavarba ejtő (és kegyetlen) nyelvi térrel: "Az éjszakában Pásztorok. / Lehajtott fejjel ébren / marhavagonban ácsorog / közöttük Jézus éhen. // Csillag van minden homlokán, / és csillag van a mellén. / Csillag ragyog az ég fokán, / a Törvénynek a helyén. // (...) // A pásztoroknál fegyverek. / Bakancsok lépte koppan. / Nem vitáznak. Üres szemek. / Halott Mirjám legottan. // ťÓh pásztorok kegyetlenek!Ť / A vér fröccsen a hóra. / ťFiammal együtt öljetek!Ť / Kiköpnek a zsidóra" (Tenger Könnyek Csillaga). Szilágyi Ákosnál a - Borbélynál is ironizált - "pompa" regisztere hiányzik, és inkább "halotti groteszk"-ként jellemezhető: "szögesdrótban fut az áram / nekirohan rohamában - / epileptikus! // halott Krisztus gázkamrában / még egészen kiskorában - / SS ordít: kuSS!" (25.). Utóbb idézett példa egyébként azt is megmutatja, hogy Szilágyinál a hangzósság kitüntetettsége (tudjuk, hogy több kötetéhez izgalmas cédémelléklet is tartozik, melyen a szerző saját interpretációjában szólalnak meg a szövegek) nem az írott vers eliminálását célozza - az "SS ordít: kuSS!" sorban a tipográfia és a hangzóforma kereszteződése okozza a jelentések egymásra rétegződését, és kelt feszültséget az olvasóban. Az íráskép sajátos módon a hangzórétegre, míg a megszólaltatott szöveg az írott formára hívja fel a figyelmet - a Szilágyi-vers pedig a kettő egymást föltételezésére.

Bár a Franci félszáz oldalát nem tartom egyenletesen erős szövegnek, nagyon örültem, hogy megíródott ez a költemény. Elsősorban azért, mert a huszadik század - és elsősorban annak traumatikus pillanataira gondolok - még mindig megértésre vár, s értelmezésre szorul - és sok szempontból úgy tűnik, még nem zárult le. Ám leginkább az nem mindegy, milyen stratégiák alapján kísérelhetjük meg a megértését. Az irodalom, a költészet rendelkezik felforgató, szubverzív potenciállal, s esélye van az értelemképződés hagyományos sémáinak megbolygatására. A Franci megpróbál kezdeni valamit ezzel a lehetőséggel, s helyenként emlékezetes módon teszi ezt. Nyugtalanít, mint az alábbi sorok: "így tűnnek el mind a gázban / mint Isten örök fohászban / mint egy népszokás" (26.). Bizonyos dolgokban nem szabad megnyugodni. (Palatinus)