Főhőse egy tizenkilenc éves magyar fiú, Babos Tibor, akit a Tikiri-Takarító Alakulat alkalmazottjaként ismerünk meg. Egyhangú, unalmas életét, egyetlen hobbija, a videózás (filmes bakikra vadászik, napi adagja két film) mellett, a nutellás kenyér fogyasztása és persze a rendszeres limonádéadag (öt kanál cukorral) édesíti meg. Miután főnökasszonya egy kis késés miatt alaposan megszidja, és a megszokottnál jóval több munkát bíz rá, boszszúból összekeni hipóval a Zeneakadémián éppen akkor koncertre készülő George Kedves hegedűjét. A világhírű, magyar származású, Amerikában élő hegedűművész - egy kölcsönhegedűvel - megtartja ugyan koncertjét, ám a megtorlás nem maradhat el: Tibor elveszíti állását. Nem sokkal később súlyos beteg édesanyja meghal, a magányos fiú munkát nem talál. Levélben fordul Kedveshez segítségért, aki nem reagál a megkeresésre, s végül harminchárom évvel fiatalabb felesége, Bernadett hívja meg magukhoz Tibort.

A Limonádé olvasható fejlődésregényként, amennyiben Tibor beavatásának, felnőtté válásának történetét beszéli el, bemutatva, miként veszíti el a szüzességét, de ami ennél fontosabb, az őt ért impulzusok hatására hogyan érik meg a szíve a szerelemre. De éppúgy sokat tanul Tibortól George Kedves, akinek életszemléletét lényegesen megváltoztatja a magyar fiatalember jelenléte. S mindez persze megspékelve az amerikai feelinggel. A könyv középső, nagyobbik egységének színtere ugyanis egy floridai kisváros, a Kedves házaspár otthona, ahol vendégül látják Tibort. "A helyi lakosság javarészt idős emberekből áll, olyanokból, akik már megitták zsírmentes tejük javát. Többszörösen felvarrt arcú egykori Broadway-színésznők, szép reménnyel induló táncosnők, akik végül sosem léphettek előre a tánckar harmadik sorából; élére vasalt fehér vászonnadrágot, rövid ujjú inget viselő férfiak, vállukra terített mélykék, V kivágású Fred Perry pulóverrel (a két ujj elöl laza csomóban megkötve)." (28.) Így jellemzi a regény a kisváros lakóit, s valóban, ottani tartózkodása alatt Tibornak hamar szembesülnie kell azzal, hogy az amerikai álom, a vakító, fogpasztareklám-mosoly mögött milyen keserűség (pontosabban: savanyúság) húzódik meg. Látnia kell, hogy Kedvesné boldogtalan, megkeseredett idős férje mellett. S miután Bernadett elköltözik otthonról, a fiú pedig kint tartózkodása végén hazaindul, a reptéren búcsúzkodva egy magányos, megtört öregurat lát maga előtt a világhírű muzsikus helyett: "Egy magára hagyott apó, akit családja most adott be az idősek otthonába, és végső búcsút int; mert mindkét fél tudja, hogy többé nem látják egymást viszont." (354.) Tibor ráadásul nemcsak végignézi, ahogy Kedvesék házassága válságba kerül, de aktív részese is annak, hiszen közelebbi viszonyba kerül Bernadettel. Együttléte az asszonnyal nevelődésének fontos állomása, számára életre szóló élményt jelent, míg Bernadettnek valószínűleg csak buta játék. Tibor kedvenc italába - beavatódásának folyamatával, felismerései gyarapodásával párhuzamosan - egyre kevesebb cukor kerül, mígnem teljesen kifogy, és a fiú eljut annak belátásáig, hogy a limonádé savanyú. A felismerésben természetesen Bernadett segít. "Savanyú, mint az élet" - mondja, majd hozzáteszi: "El kell fogadni a dolgokat olyannak, amilyenek." (232.) A történet végkifejletéről természetesen nem adhatunk számot e recenzió keretében, annak az olvasás során kell kibontakoznia. Annyit mégis elárulhatunk, hogy a könyv végére minden elrendeződik.

A Limonádé első recenzenseinek egyike, Benedek Szabolcs, joggal utal azokra a kortárs angolszász szerzőkre, akik megpróbálják összehangolni a lektűr és az ún. magasirodalom attribútumait, olyan szöveget alkotva ezáltal, amely szélesebb olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot. Valami hasonlóval kísérletezik Maros is, s próbálkozását pontosan kifejezte volna az eredetileg választott cím (Kísérletek cukorral), túl azon, hogy utalt a főhős cukorfogyasztásának alakulására. (Miként a szerző egyik nyilatkozatából megtudhattuk, végül a kiadó javaslatára változtatta meg a túl direktnek tűnő címet.) Maros módszerei abszolút olvasóbarátnak mondhatók. Nem alkalmaz bonyolult elbeszélői technikákat, fél év történetét elbeszélő regényét lineáris vonalvezetés, egyszerű nyelvezet jellemzi. Játékában különösen érdekes az a távolságteremtő irónia, játékosság, amellyel a megidézett világot szemléli, és úgy teszi magáévá azt a populáris beszédmódot, amelynek keretei között elbeszéli történetét, hogy egyúttal annak paródiáját nyújtja, miközben megcsillantja már jól ismert humorát. Mégis úgy látszik, sokat markol és keveset fog ezzel a regénnyel. Bár ismét megmutatja, milyen nagy mesélő, érzékelhető, hogy rendkívül könnyedén ír, mondatai szinte egymást szülik. A regényt ugyanakkor néhány ponton túlírtnak éreztem, Maros olykor túl hosszan időzik el egy-egy jelenetnél, és időnként feleslegesen görget tovább néhány poénosnak szánt történetet, elég lett volna azok felvillantása ahhoz, hogy abszurditását érzékeljük. Ilyennek látom például az állatsimogatóban tett látogatás leírását. Úgy tűnik tehát, hogy szerzőnk alkatának a novella sokkal inkább megfelel, s igen nehezen tudja szinten tartani az olvasói érdeklődést egy több mint négyszáz oldalas regény esetében. Talán jobban tette volna, ha a korábbi novellák valamelyik történetmagját dolgozza ki, valamelyik botladozó figura sorsát gondolja tovább egy fele ekkora terjedelmű opus keretei között. (Ulpius-ház)