A 2004-es EU-csatlakozásunk alkalmából elhangzott elmélkedések legfontosabb közös gondolata még az volt, hogy "Magyarország végre révbe ért", és többé nem kompország módjára hánykolódik Kelet és Nyugat között. "A mai naptól Magyarország az Európai Unió tagja. Ezzel hazánk - a "kompország", ahogyan Ady nevezte - végképp kiköt a nyugati parton" - mondta Mádl Ferenc köztársasági elnök a csatlakozás tiszteletére tartott ünnepségen. Ezt a képet használta Medgyessy Péter miniszterelnök az egyik vele készült interjúban és Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is az MTA ünnepi közgyűlését megnyitó beszédében: "Május 1-jén ezeréves történelmünk egyik legfontosabb eseményének lettünk tanúi, sőt részesei. Ezzel megszűnik az Ady Endre-i értelemben vett "kompország" jellegünk, amely a Kelet és Nyugat közötti hányódást jelentette, akaratunk ellenére. Most a Nyugathoz, mégpedig egy új Európához fogunk tartozni, saját elhatározásunkból."

Azóta már több mint fél évtized telt el, és - mint oly sokszor a magyar történelemben - az öröm és bizakodás mélységes kiábrándultságba és beletörődésbe csapott át. Mi történt tehát? Hol tart most Kompország?

Magyarországon a rendszerváltáskor - a később realistának vagy inkább mérsékelten optimistának bizonyuló igen kevesektől eltekintve - mindenki rövid és fájdalommentes átmenetre számított. Ez az illúzió abból a tényből táplálkozott, hogy nálunk a piaci reformok már évtizedekkel korábban megkezdődtek, és a reformfolyamat jóval kevesebb megtorpanással terhelt volt, mint a többi államszocialista országban.

A rendszerváltást követő rendkívül súlyos válság persze kijózanító erejű volt, és "a reformfolyamat élharcosaként", "a berlini fal lerombolójaként" vitézkedett "regionális középhatalomnak" a "hálás nyugati világ" általi megjutalmazásához fűződő illúziók is foszladozni kezdtek akkor, amikor a nyugati országoknak eszük ágában sem volt tartozásainkat elengedni, majd amikor a NATO és az Európai Unió is sorra vett fel a tagjai közé olyan országokat, amelyeket - mi legalábbis úgy hittük - évtizedekkel kellett volna megelőznünk, hiszen hozzánk hasonló eredményekkel nem büszkélkedhettek, sőt még a "nyugati kereszténység védőbástyájaként" sem "hullatták vérüket".

Az intő jelek már jóval az EU-csatlakozás előtt elkezdtek sokasodni. A Bokros-csomag után még viszonylag rövid idő alatt felgyorsult a gazdaság növekedése, és mindenki azt hitte, hogy ha újabb áldozatok árán is, de az ország végre rátalált a felzárkózáshoz vezető pályára. 1998-ban ugyan a balliberális koalíció - legnagyobb meglepetésére - elveszítette a választásokat, de a Fidesznek esze ágában sem volt a választási kampányban tett, olykor képtelen ígéreteit betartani. "A választási program nem azonos a kormányprogrammal" - mondták, és még mintegy két évig meglehetősen szigorú fiskális fegyelmet betartva kormányoztak. Semmilyen bonyolultabb strukturális reformra sem vállalkoztak ugyan, de nagyszabású pénzköltekezésekbe sem bonyolódtak. Sokan még ma is úgy gondolják, hogy a bajok csak a választási ciklus második felében kezdődtek el, és csak a 2002-es választási kampányhoz közeledve kezdtek elmélyülni.

Tény, hogy a két nagy párt a 2002-es választási kampányban olyan ígérgetési licitbe bonyolódott, ami minden korábbit felülmúlt, és amiről minden többé-kevésbé józan tényező már akkor tudta, hogy a kampány hevében tett ígéreteket lehetetlen lesz betartani. A politikusok azonban a világ minden táján kisebb-nagyobb mértékben füllenteni szoktak a választási kampányokban. Ha pedig - szerintem jogosan - azt gondoljuk, hogy Magyarországon ez gyakrabban vagy nagyobb mértékben történik, mint a legtöbb többé-kevésbé demokratikus országban, akkor arra kell magyarázatot keresnünk, hogy ez nálunk miért van így.

Nincs sok értelme a magyar "politikai elit" megátalkodottságára hivatkozni, ugyanis igen nagy bajok vannak abban az országban, ahol a választó nem reménykedhet másban, mint abban, hogy azért nem vezetik félre, mert kifogástalan jellemű politikusok vezetik az országot. Boldogabb országokban a választók kényszerítik rá politikusaikat arra, hogy minél kevesebbet füllentsenek nekik, és hogy a választási kampány az ország számára legfontosabb kérdések körül folyjon. Ezzel szemben Magyarországon a rendszerváltás óta mindegyik párt folyamatosan hazudozik, mindenekelőtt azért, mert a választók pontosan ezt várják el tőlük, és nem azt büntetik, aki hazudik, hanem azt, aki nem hajlandó elég szép álmot ígérni nekik. Bal- és jobboldali populista ígérgetés nálunk olyannyira kiegészítik egymást, hogy gyakran már csak a szereplők pártállásából lehet következtetni arra, hogy éppen "baloldali" vagy "jobboldali" hazudozást hallunk.

Mivel magyarázható tehát, hogy a magyarországi politika mára már szinte teljes mértékben a populista ígérgetések foglyává vált? Mivel magyarázható, hogy mindez egy olyan országban történhetett meg, amelyik éppen a pragmatikus, piacorientált reformok bevezetésének útján betöltött "élenjáró szerepével" szokott - nem minden alap nélkül - büszkélkedni?

Úgy gondolom, hogy ez a nem csupán politikai eszközként, hanem politikát vezérlő elvként alkalmazott, egy idő után teljesen megalapozatlanná vált, populista ígérgetés, az ilyen ígéretek eszkalációja, gazdaság- és társadalompolitikát meghatározó volta, már évtizedekkel a rendszerváltás előtt, a sokak által gyűlölt, még többek által irigyelt és megcsodált "magyar modell" egyik legfőbb jellemzője volt. Ez az igencsak tartós, a rendszerváltást máig túlélő modell a kádárizmus időszakában, ortodox kommunisták, reformkommunisták és harmadikutas, népnemzeti populisták kompromisszumaként jött létre. Azon a pánikszerű félelmen alapult, hogy - mint Hegedűs András írta - a magyar kommunisták legalább egyszer, 1956-ban megtapasztalták, hogy "megindul a nép", és arra a kádári felismerésre épült, hogy ennek sokkal hatékonyabban lehet "gulyáskommunizmussal", mint tankokkal elejét venni.

A kádárizmus vége felé azután már az ortodox kommunisták jelentős része - rádöbbenve a "ha már megakadályozni nem tudjuk, legalább álljunk az élére" típusú politikai bölcsesség gyümölcsöző voltára - a reformok nagy hívévé, akár hithű neoliberálissá vált. A "nemzetben és szocializmusban gondolkodók" viszont egy idő után felfedezték "népnemzeti gyökereiket", ministránsfiúi múltukkal kezdtek kérkedni, és meghatározhatatlan előjelű, zavaros, "sajátosan magyar" harmadikutas ideológiák hirdetésébe bonyolódtak. Azok, akik megmaradtak ortodox kommunistának igen kevesen voltak, többnyire az idősek és a perifériára sodródottak közül kerültek ki, és saját pártjukban sem lelték helyüket, mert már az is mindenféle alkalmi szövetségeket kötött a legkülönfélébb populistákkal.

A rendszerváltás előtt igen sikeres volt a reformerek és népnemzeti populisták együttműködése, és - mivel ebben az időben még mindkét erő a "moszkovita ortodoxokkal" szemben határozta meg magát - konfliktusaik sem voltak különösen élesek. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy a Kádár-korszak magyarországi reformjai, az adott keretek között, a lehető legjobb vagy ahhoz igen közeli kompromisszumok eredményei voltak. Hogy csak egy teljesen kézenfekvő példát említsek, az, hogy Magyarországon a népesség túlnyomó többsége nem alapvető élelmiszerekért és egyéb fogyasztási cikkekért való sorban állással töltötte el életének számottevő részét, mint ahogyan ez más államszocialista országokban történt, semmiképpen sem lebecsülendő teljesítmény.

Témánk szempontjából a lényeg azonban mégiscsak az, hogy a Kádár-korszak reformjai egy, akkor még mindenki által megváltozhatatlannak hitt rendszer megreformálására kidolgozott intézkedések voltak. Amikor pedig az államszocialista rendszer - mindenki nagy meglepetésére - egyszer csak összeomlott, a korábban megkötött kompromisszumok jelentős része nemcsak feleslegesnek, hanem egyenesen károsnak bizonyult. Olyan intézményi megoldásoknak, amelyekre demokratikus és piacgazdasági feltételek mellett már nincsen szükség, sőt egyre gyakrabban olyanoknak, amelyek a további fejlődés és az európai integrációba való betagozódás komoly akadályaivá váltak. Ráadásul - mivel itt nemcsak intézményes megoldásokról, hanem az ezekhez kapcsolódó egyének és társadalmi csoportok érdekeiről, értékeiről, mentalitásáról és magatartásáról is szó van - a "kádári vívmányokhoz" való ragaszkodás, illetve ennek különböző bal- és jobboldali populizmusok általi meglovagolása, a teljesíthetetlen ígéretek, a fenntarthatatlan osztogatások és az ezeket törvényszerűen követő költségvetési megszorítási periódusok közötti rángásokkal jellemezhető "magyar modell" mára már az ország európai felzárkózásának legfőbb akadályát képezi.

Bármilyen jelentős teljesítménynek tartjuk is például azt, hogy a Kádár-korszak Magyarországán egy idő után már szinte korlátlanul lehetett húst, zöldséget, gyümölcsöt vásárolni, azt azért józanul senki sem gondolhatta, hogy az ország nemzetközi agrárpiaci betagozódása mondjuk a téesztől "szerzett" takarmány, fóliasátor és növényvédő szer, no meg az "ideiglenesen hazánkban állomásozó" szovjet katonák által elcsent, és tőlük jutányos áron vásárolt gázolajjal fűtött fóliasátrak bázisán fog kibontakozni. Nem feltétlenül a legprogresszívebb vállalkozói magatartás az, hogy az államtól lehetőleg minél többet kell lopni, de az sem, hogy vállalatot, kórházat, egyetemet, akadémiai intézetet úgy kell működtetni, hogy minden gazdaságtalan tevékenységet az állammal fizettetünk meg, és mindent, ami pénzt hoz, valamilyen magánvállalkozásba mentünk ki. Nincs sok köze a modern jóléti államhoz annak, ha a szabad iskolaválasztást az jelenti, hogy a botrányos színvonalú és csak elvileg "általános" iskolai rendszeren belül a magasabb státusúak gyermekei számára - anélkül, hogy szüleik ezért egy fillért is fizetnének - kedvező feltételek mellett működő, viszonylag színvonalas, ingyenes "elitiskolákat" tartanak fenn, de annak sem, ha a jóléti rendszer "univerzalitása" abban nyilvánul meg, hogy egy sor társadalmi juttatáshoz a leginkább rászorulók csak ugyanakkora vagy még annál is kisebb eséllyel jutnak hozzá, mint a legmagasabb jövedelműek, vagy ha a "magas színvonalú és ingyenes" egészségügyi ellátás fejében úgy kell orvosok zsebébe pénzt csúsztatnunk, hogy azt egy önérzetesebb prostituált is kikérné magának.

Nem többet, de nem is kevesebbet állítok tehát annál, hogy ezek az intézmények és magatartások, amelyeket a kádári "reformkor" körülményei között akár meglehetősen jó kompromiszszumok eredményének is lehet értékelni, piacgazdasági feltételek mellett már gyakran feleslegesnek, sőt sokszor egyenesen károsnak bizonyultak. Megváltoztatásuk pedig azért nem volt lehetséges Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt húsz évben, mert az ilyen törekvések rendre elbuktak a rendszer kedvezményezetteinek privilégiumaikhoz való görcsös ragaszkodásán, illetve azon, hogy a magyarországi pártok politikája jelentős mértékben éppen az ezeknek a privilégiumoknak a megőrzésén, sőt kiterjesztésén alapuló illúziókra épült fel.

Azt állítom tehát, hogy a kádári - voltaképpen különböző jobb- és baloldali populizmusok bonyolult összjátékát jelentő - "közmegegyezés", és az azon alapuló 1990-es "bársonyos rendszerváltás" nem a nyugatias típusú modern demokrácia és a hatékony szociális piacgazdaság felé jelentett átmenetet, hanem zsákutcás társadalmi és gazdasági fejlődést eredményezett. Következésképpen a reformoknak nem arra kellene irányulniuk, hogy még gyorsabban és még következetesebben haladjunk tovább "az eddig követett jó úton", hanem arra, hogy végre kikerüljünk a "se nem kommunista, se nem kapitalista, hanem sajátosan magyar" harmadikutas fejlődés zsákutcájából. Azon ugyanis, hogy a "permanens reformerek" által eddig követett út zsákutca, mit sem változtat az, hogy a másik szekértábor által követelt út sehova sem, legfeljebb vissza a magyar történelem legsötétebb korszakaiba vagy Európából kifelé vezet.

De nem indokolatlan-e zsákutcás magyar fejlődésről beszélni ma, amikor az egész világban válság van, és amikor Kelet-Európa rendszerváltó országainak gazdasági-társadalmi válsága különösen mélynek és elhúzódónak ígérkezik? A térségben mindenhol ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint Magyarországon, mondják sokan, és általában azzal érvelnek, hogy a posztkommunista országokra ugrásszerű gazdasági fejlődés jellemző: ott és akkor gyorsabb a növekedés, ahol és amikor a nemzetközi tőke beruházási hajlandósága intenzívebb, és amint - mint amikor a tehenek már lelegelték a legelőt - a tőke új területekre vonul át, visszaesik a gazdasági növekedés. Azzal is szoktak érvelni, hogy ez az ugrásszerűség abban is megnyilvánul, hogy bizonyos reformok, piacliberalizációs intézkedések kritikus tömegének meglépése esetén meglódul a gazdaság, majd a fejlődés üteme egészen addig lecsökken, amíg el nem érkezik a következő "reformkor".

Ezekben az érvelésekben persze igen sok igazság van, de véleményem szerint figyelmünket elsősorban mégsem arra a - nem nagyon meglepő - tényre érdemes koncentrálnunk, hogy meglehetősen hasonló történelmi múltú és jelenleg is igen hasonló gazdasági és politikai környezetben tevékenykedő országok szükségszerűen igen hasonló problémákkal kerülnek szembe. Akkor lenne érdemes ezzel foglalkoznunk, ha mindez történetesen nem így működne.

Azzal azért mégis érdemes lenne egyszer komolyan szembenéznünk, hogy a piacorientált reformok bevezetésének terén élvezett több évtizedes előnyünk, történelmileg viszonylag rövid idő alatt, mintha elveszett volna, és úgy tűnik, hogy számos kelet-európai ország megelőzött, de legalábbis utolért bennünket. Vajon nem azért is ugrásszerű - pontosabban egyenlőtlen - a kelet-európai országok fejlődése, mert nálunk a reformkommunizmus és az azzal hol szövetséges, hol pedig versengő jobb- és baloldali populizmus zsákutcás helyzetek egész sorát eredményezte? Elgondolkoztató, hogy ma sokszor olyan országokban - például Szlovákiában vagy Romániában - is könnyebb eredményt elérni, ahol a rendszerváltás előtt semmilyen reformok sem voltak; hiszen mondjuk az alapélelmiszerekért való sorban állást senki sem sírja vissza, a háztáji által megtermelt, olcsó élelmiszerből való bőséges ellátást viszont igen. Különösen akkor, ha egyetlen számottevő politikai erő sem hajlandó bevallani, hogy azokat a "szép időket" már sem agrárszubvenciókkal, sem a külföldi áruk vagy a nemzetközi monopóliumok kitiltásával nem lehet visszahozni.

Miért állítom azt, hogy a jelenlegi magyarországi válság nem egyszerűen a hagyományos recept alapján, további megszorításokkal és reformokkal kezelhető probléma, hanem zsákutcás fejlődésünk eredménye, a további reformok pedig - bár az összeomlást talán elkerülhetővé, az életet pedig valamivel elviselhetőbbé teszik - végső soron egy megreformálhatatlan struktúra megreformálására irányulnak (aminek a terén a magyar gazdasági és politikai elit valószínűleg a világon egyedülállóan gazdag tapasztalatokkal rendelkezik)?

Először talán azt kell kiemelnünk, hogy nálunk a bajok már jóval a globális válság kirobbanása előtt, már valamikor 2002 táján elkezdődtek. Már akkor megtorpant a gazdasági növekedés és megugrott az államadósság. A globális válság erre a "második tranziciós válságra" rakódott rá, ami az országot különösen kiszolgáltatottá tette a világválság következményeivel szemben. A bajok azonban ennél is sokkal korábban kezdődtek. A magyarországi kárpótlás és privatizáció nem egyszerűen igazságtalan volt - mindenhol az volt, és el sem lehet nagyon képzelni "igazságos" kárpótlást, (re)privatizációt és "igazságos" eredeti tőkefelhalmozást -, hanem a fenntartható gazdasági növekedés biztosítására alkalmatlan struktúrákat hozott létre. Az eredmény ugyanis az lett, hogy Magyarországon nagyon alacsony a hazai kis- és középvállalkozások aránya, és meglehetősen magas a nemzetközi tőke tulajdonát képező nagyvállalatok súlya, ami kiváltképp igaz a dinamikus gazdasági ágazatokra, amelyekből a megtermelt nyereség túlnyomó többségét kiviszik az országból.

Az, hogy a privatizáció rossz struktúrákat hozott létre, egyébként nem csak a termelő ágazatokra igaz: például a lakásprivatizáció során követett módszerek eredményeként Európában nálunk a legalacsonyabb a bérlakásszektor aránya, és az ún. fejlett világ országaival összevetve példátlanul csekély a szociális bérlakásállomány súlya. Ettől a magyar lakásrendszer különösen rugalmatlan, és teljesen alkalmatlan mindenféle olyan kihívás kezelésére, amilyen például a globális válság szociális következményeinek enyhítése lenne. Különösen olyan önkormányzati rendszer mellett, amely - mivel tipikusan nem piaci szereplőtől hiába várunk el piaci magatartást - inkább a tulajdonába kapott vagyon felélésében és mindenféle korrupciós ügyletekben érdekelt, és sohasem fog, mint azt a magyar harmadik út potentátjai kigondolták, "gondoskodó önkormányzatként" viselkedni.

A szociális problémák kezelésére pedig igencsak nagy szükség lenne, hiszen Magyarországon az elmúlt évtizedekben olyan társadalom- és térszerkezeti átalakulások mentek végbe, amelyek az országot az Európához való felzárkózásra alkalmatlanná teszik. Az 1990-es évek elején elveszett a hazai munkahelyek egyharmada, és kihullott a társadalomból a népesség mintegy hét százaléka. A magyar társadalmi és gazdasági fejlődés zsákutcás voltát talán semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az azóta eltelt több mint másfél évtizedben egyetlen olyan év sem volt, amikor a munkahelyek száma jelentősen meghaladta volna az 1993-as, tehát a posztkommunista válság mélypontján mért számot, és hogy a társadalomból kihullottak arányát sem sikerült csökkenteni. Azóta viszont felnőtt a tartósan munkanélküliek és a tartósan kirekesztettek második és harmadik generációja is. Nem kis mértékben ezzel magyarázható, hogy Európában ma Magyarországon a legalacsonyabb a ténylegesen foglalkoztatottak aránya, akiknek - a harmadik világ szegényeinek szintjén való eltartása is - erősen megnöveli a magyarországi munkabérek járulékos költségeit, ami nagymértékben megnehezíti az új munkahelyek létesítésére irányuló törekvéseket.

A magyar településrendszer mindig is erősen felerősítette a társadalmi hátrányokat. Ehhez a rossz struktúrához adódott hozzá az, hogy a piacgazdasági átmenet időszakában rendkívül erősen megnőtt a gettósodó településrészeken és településeken élő cigány és nem cigány, tartósan kirekesztett népesség aránya, sőt az ország történetében először, mindenekelőtt az ország északi, keleti és délnyugati, aprófalvas peremén gettósodó térségek kezdenek kialakulni. Ezt az 1970-es évek körzetesítése által nagymértékben felerősített folyamatot az ezredforduló utáni első évtized újrakörzetesítési politikája olykor már apartheidszerű elkülönüléssé erősítette fel. Mindezek következtében a városokból és a kedvezőbb adottságú falvakból kiszoruló, alacsonyan kvalifikált, magas arányban munkanélküli népesség, ahelyett hogy a létrejövő munkahelyek irányába mozdult volna el, éppen ellenkező irányú migrációra kényszerült, és egyre inkább bezáródott a zömében tartósan munkanélküliek által lakott falusi etnikai gettókba.

A magyarországi szociálpolitika pedig mintegy röghöz köti a falusi gettók legszegényebbjeit, különböző címeken osztogatott segélyektől és a helyi önkormányzatok kegyétől függővé teszi őket. A magyar jóléti állam ugyanis még mindig alig különbözik a kádárizmus időszakában kialakult paternalista, túlméretezett kollektív fogyasztáson alapuló rendszertől. Nincs felkészülve olyan alapvető szociális problémák kezelésére, mint amilyen például a tömeges munkanélküliség, tömeges hajléktalanság, vagy a családok biztonságának tömeges megingása válságidőszakokban. Ugyanakkor még mindig a magas státusúaknak kedvező újraelosztási politikát folytat, ami mára már nemcsak a magas jövedelműeknek bőkezűen nyújtott szociális juttatásokban, hanem például méregdrága lakások megvásárlásához folyósított kedvezményes hitelekben, vagy a devizában nyújtott hitelek megdrágulásának - a nemzeti valuta mesterségesen magas árfolyamon tartása, és így az ország exportképességének további csökkenése, további munkahelyek megszűnése árán történő - megakadályozását szolgáló jegybanki árfolyampolitikában is megnyilvánul. Zsákutcás fejlődésünk terméke a magyar jóléti állam is, amely igazi hungarikum, hiszen sok olyan ország van, amelyik hozzánk hasonlóan sokat költ jóléti kiadásokra, és olyan ország is sok van, ahol több szegény van, mint nálunk, de olyan országot, ahol ilyen magasak a jóléti kiadások és ilyen sok tartósan szegény, tartósan kirekesztett ember él, sehol máshol nem találunk.

A magyarországi fejlődés zsákutcás voltán az európai uniós csatlakozás óriási lehetősége sem tudott változtatni. Minden jobb sorsra érdemes szándék az ellenkezőjébe fordult: a permanens reformok és az elköltött hatalmas pénzeszközök ellenére a gazdasági és társadalmi feszültségek egyre növekedtek, a szociálpolitika pedig egyre antiszociálisabb, az iskolarendszer egyre szegregáltabb, a településrendszer egyre egyenlőtlenebb lett.

A történelmi esély elszalasztását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden, amit idáig elmondtunk fokozottan igaz minden európai uniós pénz magyarországi elköltésére. Ezek a pénzek ugyanis nagyrészt a központi, a régiós, a megyei és a kistérségi lebonyolító szervezetek eltartására, illetve az ilyen ügyekben nagykoalícióként működő pártklientúrák étvágyának kielégítésére lettek elköltve, csak morzsák jutottak a kedvezőbb helyzetű települések presztízsberuházásaira, és szinte meg sem érintették a leghátrányosabb helyzetű térségeket és társadalmi csoportokat. Nyilván nem független mindez attól, ahogyan, mondjuk, a pályázati rendszert az unió működteti, de az is biztos, hogy voltak és vannak országok, amelyek ezt nálunk mégis sokkal jobban csinálják, mert tudják, hogy a rosszul elköltött vagy le sem hívott pénzek elsősorban nekünk és nem az Európai Uniónak jelentenek elszalasztott lehetőséget. Olyan soha vissza nem térő alkalom elszalasztását, mintha az annak idején Marshall-segélyben részesült országok a pénz jelentős részét pártklientúrák kiépítésére, eltartására és mindenféle ostobaságra költötték volna el.

Történelmi sorsfordulókkor, különösen akkor, amikor ilyen nagy a baj, nálunk szinte törvényszerű a különböző nemzetkarakterológiai magyarázatok megjelenése. Mint Csepeli György kiváló cikkében írja, már Széchenyi lelki és fizikai restségről, Babits pedig a körülményekkel adekvát választás állandó halasztásáról beszél. Karácsony Sándor Ázsiából magunkkal hozott időfelfogással, amelyben nincs cselekvő, csak szenvedő, sült galambra várással és széthúzásra való hajlammal, a kooperativitás és a bizalom hiányával érvel. Koestler "egzotikus Magyarországról" ír, "kis népről, amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen", majd levonja következtetést: "Magyarnak lenni kollektív neurózis". Ki ne ismerné a "sírva vigadó" magyar pesszimizmus, a "panaszkultúrában" egészen kiválót alkotó nemzet sztereotípiáját, a kivagyiság és az önfeladás között vergődő nép képét, vagy Bibó "eltorzult nemzeti alkattal", "zsákutcás történelmi fejlődésünkkel" kapcsolatos fejtegetéseit? Müller Péter egyenesen azt állítja, hogy "A magyar nép tudattalanját gyönyörűen fejezi ki a Himnusz szövege: Istent okolja mindenért. Mi már a jövőt is megbűnhődtük - s Ő mégis büntet bennünket. Népét és önmagát a szerző mindenben vétlennek tartja. Egy igazságtalan Istenhez könyörög - s ezt könnyezve énekeljük, úgymond ťhívő lélekkelŤ. Ilyet egy Shakespeare-hős, mondjuk, egy Lear király, csak akkor érez s mond ki, amikor már téboly előszelét érzi. Bele is őrül - az önismeret teljes hiányába."

A nemzetkarakterológiai magyarázatokkal kapcsolatban persze nem lehet eléggé óvatosnak lenni. Szalai Erzsébetnek igaza van, amikor - egyébként Bibóra hivatkozva - azt állítja, hogy elsősorban a nemzeti alkatot "kiváltó társadalmi tényezők azok, amelyek szisztematikusan ismétlődnek". De, tehetjük fel a kérdést, nem azt tanítjuk már a gyerekeknek is, hogy minket is felelősség terhel azért, ha "véletlenül" mindig rossz szituációba keveredünk? Sőt, szól tovább a szülői dörgedelem, az okos ember éppen arra kíváncsi, hogy mit csinál ő rosszul, hogy folyton ilyen helyzetekbe keveredik, és az egészből éppen azt igyekszik megtanulni, hogy mit kellene tennie annak érdekében, hogy az ilyen helyzeteket el tudja kerülni.

Nemzeti karakter tehát nincsen, de vannak tipikusan ismétlődő, meglehetősen hasonló társadalmi szituációk, és ezekre a szituációkra adott, meglehetősen hasonló társadalmi válaszok. Ez a tanulmány éppen az ilyen kihívásokról, és az ezekre a kihívásokra adott rossz válaszok sorozatáról szól.

Rossz válaszok újabb sorozatával fenyeget a magyarországi közélet radikalizálódása, paramilitáris alakulatok egész sorának létrejötte, a pártstruktúra radikális jobbratolódása és az embervadászatok rendszeressé válása is. Ez is olyan dolog persze, amihez hasonló jelenségek manapság Európa számos országában előfordulnak, és ami az elmúlt évek hazai történései ismeretében részben még érthető is. A szélsőjobb előretörésének mértéke, és az, hogy nálunk még mindig nem húzódik éles határvonal jobb és szélsőjobb, konzervatívok és (nem is olyan nagyon új-)fasiszták között, mégis a legrosszabb magyar történelmi reflexekre emlékeztet. Miként az is, hogy mára - nyilván nem teljesen a mi hibánkból - szimbolikus kérdések miatti, sehová sem vezető viták, és az Európai Unió keretei között minden nacionalista hőbörgésnél hatékonyabban kezelhető "Kárpát-medencei sorsproblémák" miatt - meglehetősen megromlott a kapcsolatunk a környező országokkal, és nemzetközi hírünk ma olyan rossz, amilyen már nagyon régen volt.

Nem kedvelem a hamis aktualizálást, a régi szövegek mögüli olcsó kikacsingatást. Soha sem éltem ilyesmivel. Most azonban mégsem tudom megállni, hogy ennek a tanulmánynak a végére oda ne másoljam Ady híres újságcikkének egy hosszabb részletét. Mert Ady zsenialitásán kívül talán más oka is lehet annak, hogy ezek a szavak - belegondolni is szörnyű, hogy több mint egy évszázad után! - ma megint ennyire aktuálisak.

ADY ENDRE: ISMERETLEN KORVIN-KÓDEX MARGÓJÁRA

(Budapesti Napló, 1905)

[...] Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.

Miért hazudták, hogy a komp - híd, - óh Potemkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg.

Ideálisták és gonosztevők összeálltak, álság levegő-köveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa.

A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva ember-matériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Mi nekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre.

Közben zuhanások történtek, a Grünwald Bélák és a Péterfy Jenők menekültek, mihelyst tisztán láttak. Ki tudja, hányan és kik voltak ők, ki tudja, hányan jártak még rosszabbul, a többsége a szerencsétlen kiváltaknak csak vergődött. A nagy Humbugot meg nem ismerte, a nagy valóságba bele nem borzadt.

Bulgária nem csinál Ripeket a fiaiból, nem hiteti el velük, hogy ő kultúrállam. A plojesti oláh az ő nagylángú fiát elküldi szépen franciának, a szerb iskola nem tanítja, hogy a szerb géniusz ormain jár a kultúrának.

Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. A Fáraók azt akarták, hogy legyenek itt gúlák és piramisok. Vérét és idegét hordja össze néhány vak bolond: hivalkodjanak majd vele ők.

Tízezer ember előreszaladt, Európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előttefut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.

Íme egyszerre zúgás, a kendőzött Ázsia lemossa az arcát, szája bugyborékol, s kiárasztja folyóit, melyeknek áradata szörnyűséges, mint a Jankcekiángé.

Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták?

Nagy vagy én népem, nagy vagy én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt.

Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel, mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar társaság, a valóság, melyre íme ma ébrednek szegény magyar Ripek, hogy ez elnyeli őket.

Morituri te salutant: új magyar társadalom, az elámítottak, a becsapottak, az előreszaladottak, a kijátszottak, a túlfejlődött magyar lelkek, a vértanúságra kiválasztott magyarok.

Kiki úgy oldja meg a maga nagy problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbreélni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet. Komp-ország Keletnek indul, kérezkedjék fel reá a gyenge.

És látom az új áldozatot Hadúrnak, az új Gellért-papokat. Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt belesüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba. [...]

No, ennek újbóli bekövetkezését kellene megpróbálni most valahogy elkerülni...!