Kísértet járja be Európát
A könyv többlete az olvasóban keletkezik, aki ha a szerző buzdítását követve akár tetszőleges sorrendben elolvassa a sok kis reflexiót, maga is reflektálni kénytelen az alapkérdésre, melyet a rendszerváltás huszadik évfordulója táján minden gondolkodó ember feltesz magának. Ez a kérdés a szerző megközelítésében kettős: egyfelől a magyar társadalom demokratikus deficitjére keresi a választ, másfelől az Európai Unió alkotmányozási kudarca kapcsán kér számon demokratikus elvárásokat.
A kiindulópont egyszerű. Boros szerint van egy "mindenütt, kultúráktól függetlenül képviselhető demokráciafogalom" (7. o.), melynek ideáltípusa az amerikai alkotmány. A könyv szellemesen exponálja a paradoxont, mely szerint Amerika Európából importált eszmék révén lett nagy, miközben Európa nem tudott mit kezdeni saját termékével. Az EU alkotmányozási kudarca a szerző szemében azt mutatja, hogy Európában nincs (még) nép, mely többes szám első személyben egyértelműen és jól érthetően kinyilatkoztatná az egység, az igazságosság, a nyugalom, a közös védelem, az általános jólét és szabadság iránti vágyát, melynek megvalósítása érdekében létrehozná az Európai Egyesült Államokat.
Boros szerint Európa számára akár szó szerint le lehetne másolni az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, hiszen abban nincs semmi sajátosan "amerikai". A szerző nem kertel. Azt mondja, "Európa vagy egységes ország lesz, vagy nem lesz semmilyen" (135. o). A megoldás ráadásul nem tűnik lehetetlennek. Európa nagy terület, ahol nagy létszámú lakosság él, melynek minden tagja számára érthető a társadalmi igazságosság eredendően európai eszménye. Az európai alkotmánynak ezt a valamennyi európait egyenlő morális és jogalanyként tételező eszményt kellene kiindulópontként meghatároznia. Ezáltal az európai demokrácia megtalálhatná azt a legkisebb közös többszöröst, mely többé se nyelvhez, se egyes kultúrákhoz nem kötődne, mert mindegyiket magába foglalja. Boros azt várja, hogy egy ilyen európai alkotmány következménye a Habermas által "alkotmányos hazafiságnak" nevezett identitásképlet lenne.
"De ha nem kötődik nyelvhez az európai demokrácia és alkotmánya, akkor milyen nyelven fognak beszélni az Európai Egyesült Államok lakói?" - teszi föl a kérdést a pécsi filozófus, aki egyébként pár hónapja magát Jürgen Habermast látta vendégül tanszékén. A válasz pofonegyszerű: az európaiak kétnyelvűek lesznek. Egyrészt beszélik anyanyelvüket, másrészt lesz egy "második első nyelvük", az angol, melyet a legalsóbb iskoláktól kezdve az egyetemekig oktatnak majd minden európai országban, ahogyan azt nem teszik Kelet-Közép-Európa nemzeti nyomorúságoktól sújtott kis országaiban, de teszik a kisebb nyugat-európai országokban, mint például Hollandiában, Svédországban, Finnországban.
2011-ben Magyarország adja az Európai Unió elnökségét. Ha a magyar elnökség tényleg maradandót és emlékezeteset akar nyújtani, akkor érdemes volna Boros János filozófiaprofesszor gondolatait megszívlelni. A magyar elnökségnek kezdeményeznie kellene egy európai értelmiségi konferenciát, melynek az Európai Egyesült Államok alkotmánya lehetne a központi vitakérdése. Egy ilyen alkotmánynak Montesquieu szelleméhez híven következetesnek kell lennie abban, hogy elválasztja a törvényhozói, bírói és végrehajtó hatalmat. Az európai demokráciát az alkotmánynak az egyes európai polgárból kell levezetnie, s rá alapoznia. Az alkotmánynak meg kell jelenítenie azokat a kereteket, amelyek elősegítik az európai társadalom demokratikus, az egyes ember felöl történő értelmezését és felépítését.
Boros könyvét mielőbb le kellene fordítani angolra, hogy kiindulópontja lehessen ennek a vitának. Nem tudok más kiindulópontot elképzelni ehhez a vitához, mint azt, melyet Boros fogalmaz meg könyvben: "Nem azon kellene vitatkoznunk, hogy milyen volt a múltunk, vagy mi rossz a múltunkban, habár mindennek a feltétele a helyes és végigvitt múltfeldolgozás. Arról kellene beszélnünk, hogy milyen legyen az a történet, amelyet mi magunk hozunk létre, és amelyről azt szeretnénk, hogy utódaink örömmel mesélhessék gyermekeiknek. Olyan társadalomról, amelyben kevesebb az emberek által egymásnak okozott szenvedés, ahol a lehető legnagyobb tolerancia uralkodik, ahol a felfogások és életmódok lehető legnagyobb sokfélesége virágzik." (136.) Különleges év lehetne 2011, ha a magyar elnökség az európai identitást, mint társadalmi innovációt tűzné napirendjére.
A szerzőnek természetesen nincsenek illúziói. A magyar alkotmányról beszélve kemény szavakat használ (93-94. o.), nem hagyván kétséget afelől, hogy a dokumentum sikerületlen maradt, ami nem kis részben hozzájárult ahhoz, hogy a 20 év után ugyanolyan kielégítetlen vággyal nézzünk a demokráciára, mint ahogyan Vajda János nézte annak idején a Mont Blanc csúcsán a jeget.
A könyv olvasása igazi intellektuális élmény, hiszen szembesít a tökéletes eszménnyel, miközben nyíltan felszínen tartja a jelen tökéletlenségeit. Az eszmény az önmagát kormányzó társadalom, amely minden tagja számára biztosítja a jólétet és a szabadságot, ami annál is inkább könnyű, mivel a polgárok gazdagok és szabadok. Boros könyvének erénye, hogy az eszménnyel megismerkedve az olvasó elgondolkodik azon, hogy mi van akkor, ha a leendő demokratikus társadalom polgárai szegények és rabok? Hogyan nőhet ki demokrácia nem demokratikus alapokból?
Ezekre a kérdésekre a könyv nem ad választ. Mintha az lenne a szerző üzenete, hogy a demokrácia hiánybetegségeiben szenvedőknek maguknak kell megtalálniuk a választ. Münchhausen báró kaphatott ilyen tanácsot, amikor fulladozott a mocsárban.
Komolyra fordítva a szót azt mondhatjuk, hogy a demokrácia ellen inkább szólnak antropológiai érvek, mint mellette. A demokrácia azt követeli az embertől, hogy győzze le magában az alávetettségre hajtó erőket, az úrtól azt kéri, hogy mondjon le előjogaitól, a szolgától pedig azt, hogy szabadítsa fel magát lélekben, higgye el, hogy ugyanannyit ér, mint ura. A mai nietzscheánus, szociáldarwinista világban jámbor óhajként olvassuk Boros leírását egy demokratikus társadalomról, ahol a köz java megelőzi az egyén javát, az igazságosság eszménye áthatja a közintézmények működését. Boros Dewey, Rorty és Derrida tanítványaként a demokratikus nevelés erejében hisz, melynek célja, hogy olyan polgárokat neveljen, akik értenek a demokratikus technikákhoz, minden körülmények között kitartanak a demokratikus gondolkodás mellett, s megkeresik a krízisek nem totalitárius és nem egyensúlyi, fejlődőképes megoldását (206. o).
A könyv nem hagy kétséget afelől, hogy a jelen magyar társadalom válságából is az jelenthetné a kiutat, ha nagy számban élnének benne olyan polgárok, akik értvén a demokratikus technikákhoz, minden körülmények között kitartván a demokratikus gondolkodás mellett együtt, egymás szavára figyelve, egymást tanítva és egymástól tanulva keresnék a válság nem totalitárius, nem egyensúlyi, fejlődőképes megoldást.
Szomorúan kell konstatálnunk, hogy nincsenek ilyen polgárok ma nálunk, s nincsenek inkubátorházak sem, ahol ezek a polgárok kinevelődnének. Boros nem említi a médiát, mely az iskola mellett a legtöbbet tehetné a polgárok demokratikus neveléséért. Hiába van értelmiség, mely hivatásának tartja a demokratikus értékek képviseletét és a demokratikus nevelésben való közreműködést, ha nincsenek közvetítő közegek, nincs demokratikus közélet és nyilvánosság. Boros elismeri, hogy "nem egy olyan klaszszikus vagy törzsi kultúrát ismerünk, ahol az emberek 'magukra' voltak hagyva, mégsem alakítottak ki szabad, teremtő életet elősegítő politikai világot." (203.)
A demokrácia és a demokraták dilemmája nem a tyúk és a tojás dilemmája. Boros tézise mintha az lenne, hogy a demokrácia legelső feltétele az alkotmány. Ha az nincs, akkor demokraták sem lehetnek. "Amíg nincs olyan alkotmány, melynek tartalma és megvalósítása az egyes emberek számára egyértelművé teszi, hogy ez róluk szól, belőlük indul ki és értük, mint közösségi lényért, mint egyért a mindenki közt és sok egyből álló mindenkiért van, addig nem lesz demokrácia, csak a demokrácia Patyomkin-köztársaságai". (140. o.)
Érdemes volna Boros recepjét kipróbálni, és létrehozni mind Európában, mind Magyarországon egy ideáltipikus demokratikus alkotmányt, hogy megtudjuk demokratikus bajainknak hol a magyarázata. (Boros J., 2009. A demokrácia antropológiája. Pécs, Jelenkor)
