Erről Almási Miklósnak könyvet kellett írnia - hiszen a korábban filozófia- és esztétikaprofesszorként akadémikussá lett szerző immár húsz éve publikál rendszeresen - ezeken a hasábokon is - a nemzetközi pénzügyi rendszer legújabb jelenségeiről, újabb és újabb innovációiról. Almási ugyanis tekintélyes amerikanista is, érthető tehát, amit az előszóban ír: "elsősorban Amerikára figyelek - onnan indult, onnan kavarják, és ott lesz először vége." (11. oldal)

Almási Miklós - mint a nemzetközi pénzügyi rendszer innovációiról írott korábbi műveiben is - franciás nagyesszé keretei között fejti ki gondolatait, komoly irodalomra támaszkodva, lábjegyzetekkel és hivatkozásokkal, táblázatokkal és ábrákkal - ahogy egy tudományos műben illik -, ugyanakkor könnyed, publicisztikus stílusban, lendületesen és nagyon olvasmányosan. Ezúttal a nagyesszé fejezetei közé dokufikciókat és egy "doku-farce-ot" illesztve a szövegbe, s újraközölve korábbi művének ("Napóra a Times Square-en." T-Rwins Kiadó, 1995) egy fejezetét is - elsősorban azért, hogy mai kiegészítéseket és kommentárokat illesszen a szövegbe, jelezve, hogy mi mindent nem lehetett előrelátni az elmúlt 13 év történéseiből, s főként a mai pusztító globális pénzügyi és általános világgazdasági válságból. A nemzetközi pénzügyi rendszerben (persze, elsősorban az USA-ban, illetve onnan kiindulva) kialakult innovációk, új instrumentumok optimista 1995-ös megítélését mára kiábrándultság váltotta fel. "Az is lehet, hogy egy sor - kitalált/bevezetett pénzügyi eszköztől meg kell válni, mert lejátszották magukat. Szélhámosságnak bizonyultak." (41. oldal)

A válság kialakulását - előtörténetét - Almási a "hitel vezérelte gazdaság (credit driven economy)" leírásával mutatja be. A pénzügyi válság kitörésének időpontját a szakma egyöntetűen 2008. szeptember 15-ére teszi, amikor 158 éves tündöklés után csődbe ment - és az állam nem volt hajlandó megóvni ettől - a Lechmann Brothers, az egyik legnagyobb amerikai befektetési bank. Almási szerint "A pénzügy (értsd: a Pénzügyminisztérium - Cs. Gy.), a Fed, és a spekulatív piac együttesen megbuktatta a világ egyik legnagyobb befektetési bankját." (19. oldal) Almási nem hagy kétséget a felelősség arányairól az említett három intézmény között: "Visszatekintve a fináncszféra dáridójára, a pénzügyi eszközök burjánzása és szélhámoskodása nem volt más, mint hihetetlen méreteket öltő, felelőtlen hitelakkumuláció. A pénzszféra harminc éven át a túlfogyasztás finanszírozására teremtett légiónyi eszközt. Illetve fordítva: olyan hitelkínálatot, ami a túlfogyasztást serkentette. A túlfogyasztás viszont hozta a felesleges kapacitásokat. Ezek a válság idején sorban leépültek, és hajlamosak voltak más - egészséges - ágazatokat is magukkal rántani." (51. oldal) Innen már csak egy lépés - és Almási Miklós nem is habozik megtenni ezt a lépést - a globális pénzügyi egyensúlytalanságok elemzése: a hitelekből finanszírozott amerikai túlfogyasztást Kína refinanszírozta (ahogy manapság az asztronómikus mértékű pénzügyi ösztönzőcsomagot is...), így a hitelszűke miatt zsugorodó termelési kapacitások nagy része is Kínában kell, hogy csökkenjen, ami súlyos, lefelé tartó spirálba sodorhatja a világgazdaság egészét. Óvakodni kell azonban a kézenfekvőnek látszó következmények magabiztos prognosztizálásától: "És vannak furcsaságok. Az ember azt hinné, hogy a válság idején romlik a dollár. Az ellenkezője történik: erősödik. Az ember azt hinné, hogy a csődökkel teli Amerikában a világ hátat fordít az államkötvényeknek, de mégsem: a kötvényárak lefelé mennek, a hozam növekszik, vásárolják őket - Ázsia sem száll ki az amerikai állampapírokból. Mert a bajok közepén a 900 dollár körüli arany és a dollár számít safe heavennek, megmentőnek, tartaléknak." (55. oldal)

Igen, az "élet", a kapitalizmus kegyetlen: amikor Amerika, az amerikai pénzügyi rendszer romokba dönti az egész világgazdaságot - az USA a romok tetején marad, míg a vétlen, de gyengébb gazdaságok a romok alatt-között találják magukat. A válság gyökerei az újkapitalizmus lényegi vonásaiban, szerkezetében rejlenek. Almási az újkapitalizmus szerkezetét három elemmel írja le: eredeti szakmájából, az esztétikából vett találó jelzővel posztmodernnek nevezett pénzügyi eszközök, innovációk burjánzásával; a deregulációval - ami alatt itt és most elsősorban pénz- és tőkepiaci regulációk és a lebegő árfolyamok rendszere értendő; valamint a globalizációval. A szerző a globalizáció két szakaszát különbözteti meg: az első szakaszban az angolszász tőke és az angolszász kapitalizmus modellje behatolt a világ valamennyi piacára. A globalizáció második szakaszában "Kína felmondta a globalizáció eddig egyirányú hatalmi, információs és tőkeáramlási rendjét, s ezzel ismét nyílttá tette a tőkefejlődés alternatíváit." (61. oldal) Abban Almási Miklósnak nyilvánvalóan igaza van, hogy a globalizáció - a 2001-es recesszió óta kibontakozott - második szakaszának erőviszonyait alapvetően Kína megerősödése és komplex világgazdasági szerepvállalása jellemzi a leginkább, abban azonban recenzens kételkedik, hogy Kína valóban új alternatívát kínál: középtávon sokkal inkább valamiféle G2-kibontakozás látszik dominánsnak, melyben Kína immár deklaráltan finanszírozza az amerikai államadósságot (amikor felvásárolja az ösztönzőcsomag finanszírozására kibocsátott állampapírok döntő hányadát, s ezzel stabilizálja a dollárt.) Az már más kérdés, hogy Kína megkéri ennek az árát: a Valutaalapban elkerülhetetlen kínai szavazat- és így hatalomnövekedést az amerikai sajtó igen egyszerűen írja le: "cash for power swap".

Almási itt beilleszt a könyvbe egy fejezetet az 1995-ös kötetéből - megtűzdelve 2009-es "közbeszólásokkal". Ez a rész a pénz- és a spekulatív tőke dominanciáját, a pénz- és tőkepiacoknak a reálszférától való elszakadását tárgyalja, Kulcsszó a globalizáció: melynek eredményeként a liberalizált és deregulált pénz- és tőkepiacokra támaszkodó transznacionális társaságok lettek a világgazdaság főszereplői - háttérbe szorítva a nemzetállamokat, a nemzeti gazdaságpolitikákat és a nemzetgazdasági szintű szabályozó tevékenységet. A pénzpiaci innovációk, az újabb és újabb, egyre bonyolultabb, és a pénzpiacokon kívüli gazdasági szereplők számára egyre átláthatatlanabb pénzügyi instrumentumokat teremtett - fokozva a pénzügyi és a reálszféra totális elszakadását. "Amerikában és a G7 országaiban olyan berendezkedés alakult ki, ahol a pénzteremtés a vezető iparág; vagyis a gazdaság fókusza a bankszakmában, a nemzetközi forgalmat bonyolító pénzintézeteknél, a befektetési bankoknál, a pénzügyi tanácsadóknál, a hitelképesség-vizsgáló intézeteknél és a brókercégeknél kristályosodik ki. Annyira, hogy... a nagy ipari konszernek a pénzügyi dereguláció eredményeképp ma már banktevékenységgel segítenek magukon. Ezt értjük a posztindusztriális gazdaság fogalma alatt." (77-78. oldal) Idősebbeknek, akik még nem közgazdaságtant, hanem politikai gazdaságtant tanultak: az a "fordított finánctőke", ahol az óriásira növekedett, s valóban a világ egészét átfogó transznacionális társaságok gyűrik maguk alá a pénztőkét... Az "egymásra csúsztatott idősíkok" - ne feledjük: Almási Miklós eredetileg esztétikaprofesszor! - fontos tartalmat hordoznak: az már 1995-ben is látható volt, hogy a globalizációban gyökeredző nemzetközi pénz- és tőkepiaci innovációk (amelyek a globalizáció fontos hajtóerejét is jelentették egyidejűleg) gyökeresen átalakították a világgazdaságot, a reálszféra és a pénzügyi szféra kapcsolatrendszerét. Az is sejthető volt - Almási sejtette is, meg is írta igen explicit formában - , hogy ezek az innovációk súlyos kockázatokat hordoznak magukban. A válság nem jelezhető előre szakmai alapokon (csak ideológiai alapokon - lásd. "a kapitalizmus általános válsága"), mert az előrejelzések a rendszer mai működésének vizsgálatából vonnak le következtetéseket a jövőre nézve, a válság azonban a rendszeren kívül van (legalábbis a konjunktúrakutatás vizsgálatát képező rendszeren kívül). Almási már 1995-ben pontosan látta: "A rendszert illetően az igazi veszélyforrás a pénzügyi eszközök működésének absztrakt szerkezete. Az absztrakció első fokozata a termelőüzemtől leszakadó részvényárfolyam. (...) Az absztrakciónak erre a szintjére épül a második: a részvényeket határidős és opciós piacokon adják-veszik. Itt már a részvényt kell ťvalósnakŤ tekintenünk, az opció ehhez képest a vásároló és az eladó ťelképzeléseŤ arról, mi fog történni az adott értékpapírral három, vagy, mondjuk, hat hónap múltán. Erre a második emeletre épül az absztrakció harmadik szintje, ahol az opciók szolgálnak a derivatívák alapjául - pl. a nemzetközi piacon az egyes országok közötti kamatmozgások kiküszöbölésére. (...) A repülő pénzpiac egyfelől utat vág az expanzió és a globalizáció számára, másfelől viszont a recesszió előjátéka. Ezzel a jóslattal ér véget a Napóra-idézet." (107-109. oldal)

Csakhogy 2008-ban - éppen úgy, mint 1929-ben - a piacok túlfűtött fejlődése nem az üzleti ciklus lefelé menő ágának, a megelőző ciklus mélypontjánál is súlyosabb mélypont kialakulásának, hanem globális pénzügyi válságnak, s abból közvetlenül kibontakozott, súlyosságában, de elsősorban kiterjedettségében csak az 1929-33-ashoz hasonló súlyosságú válságnak nyitott utat. A mai válság a globalizáció korszakának első átfogó világgazdasági válsága - s, ha a globalizáció "visszafejlődése", netán "visszafejlesztése" sem nem lehetséges, sem nem egyértelműen kívánatos, az is bizonyos, hogy ebben a válságban szükségszerűen megtorpant a globalizáció fejlődése. Almási Miklós ezt a "globalizáció második felvonása" cím alatt tárgyalja, melyben "Távol-Kelet átírja az eddigi játékszabályokat" (117. oldal) - vagy Szingapúr ENSZ-képviselőjét idézve: "3,5 milliárd ázsiai, akik eddig a világtörténelem ťtárgyaiŤ voltak, most a világtörténelem alanyai (csinálói) lettek." (125. oldal) Mint fentebb már jeleztem, abban teljesen egyetértek a szerzővel, hogy ennek a válságnak az az egyik legfontosabb jellemzője, hogy gyökeresen átalakította a világgazdasági erőviszonyokat. Rendkívül nagymértékben felértékelődött a legsikeresebb (és nagyméretű gazdasággal rendelkező) "feltörekvő országok" (Brazília, Törökország, India, Indonézia, Dél-Korea stb. - de elsősorban Kína) világgazdasági szerepét, lehetséges beleszólása a világgazdasági játékszabályok alakításába. Azt azért nem hiszem, hogy a globalizáció "iránya teljességgel megfordult volna" - részben éppen azért, amit Almási Miklós is kiemel: az USA-ból kiindult, ha tetszik: kizárólag az USA által okozott válság nem törte meg a dollár világgazdasági szerepét, éppen ellenkezőleg. Márpedig a fentebb felsorolt feltörekvő gazdaságok, mindenekelőtt Kína sem nem érdekelt a dollár gyöngítésében (mert akkor drámai mértékben leértékelődnének hatalmas, elsősorban dollárban denominált devizatartalékaik: Kína 2000 milliárd dollárnyira becsült devizatartalékaiból 1700 milliárd van dollárban denominálva - megéri-e Kínának a dollárt 20-30 százalékkal meggyöngítenie?).

Európa, s ezen belül Magyarország érintettsége magától értődő: a pénzügyi válsághoz még kapcsolódhatott némi optimizmus, mondván: "Európában - legalábbis a kontinentális Európában - alig vásároltak mérgezett értékpapírokat, így a válság megáll Amerikában". A likviditási válsággá átalakult hitelválság azonban már az egész világra kiterjedt, s a II. világháború óta nem látott recesszióba döntötte a világgazdaságot. Európa, Magyarország ezt nem kerülhette el, hiszen teljességgel integrálódott a globalizáció rendszerébe, ugyanakkor - lisszaboni stratégia ide vagy oda - ma már nemcsak az USA-tól, de az ázsiai feltörekvő országoktól is drámai mértékben leszakadt az öreg kontinens versenyképessége.

Almási következtetésével azonban csak nagy fenntartásokkal érthetek egyet: "Amerikát tekintve optimista vagyok: ott gyorsan le fogják kavarni a válságot. Európa nehezebb szülés lesz. Kelet-Európa néhány országát (hazánkat is) - az új ígéretek dacára - pedig engedik vergődni, esetleg hagyják bedőlni, hogy mentsék saját gazdaságukat - egyedül pedig Magyarország se képes egyről a kettőre jutni. Kvázigyarmatosító attitűd. Most úgy hívják: globalizáció." (132. oldal)

Már ma is (július közepén) látható, hogy az USA nem tudja olyan egyszerűen "lekavarni a válságot": a járműipar megrendülése még drámai következményeket rejt magában; nem lesz egyszerű meggyőzni az amerikaiakat arról, hogy ezentúl kevesebbet fogyaszthatnak és többet kell megtakarítaniuk - ennek következtében még egy ideig csökken a belső kereslet, így csak lassú lehet a megélénkülés. Európa, főként Nyugat-Európa bajai pedig nagymértékben az új világgazdasági viszonyokhoz, a globalizációhoz való alkalmazkodás hiányaiból fakadnak. Tőlem ugyan nem idegen némi imperializmuskritika, a fogalomhasználatot sem utasítom el kategorikusan, de nem tartom szerencsésnek, ha elfelejtjük, hogy Magyarország - a régió legtöbb országához hasonlóan - az elmúlt két évtizedben csaknem kizárólag a külföldi közvetlen befektetések beáramlása révén modernizálódott, s az eddig beáramlott (működő)tőke tömeges kivonásának csak igen kicsi az esélye, így a megélénkülést is a külföldi tulajdonú vállalatok növekvő termelése fogja beindítani. Különben is, nagyon jó lenne, ha a magyar közvélemény végre evidenciaként kezelne egy történelmi tényt: amióta a XIII. század végén megszűnt a magyar aranyexport, a magyar gazdaság rendkívül erősen, meghatározó módon a külgazdasági környezettől függ. Arra pedig igen egyszerű a megoldás, hogy többé ne "hagyhassanak minket vergődni"; ne kelljen attól félnünk, hogy "hagynak minket bedőlni": ha már így a NATO és az EU tagjai vagyunk, küzdjük föl magunkat - gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan egyaránt - a centrumba. (Finnországnak és Írországnak ez szűk egy generáció alatt sikerült, s a II. világháború - pontosabban: 1955 után - Ausztria is igen gyorsan és igen hatékonyan leküzdötte a trianoni béke súlyos következményeit...)

Teljesen természetes, hogy a válság súlyosságának hatására "Keynes visszatér": miután egy generációnyi időben az volt a meghatározó narratíva, hogy a piaci szereplők felelősségteljes döntéshozatali gyakorlata minden állami beavatkozásnál-szabályozásnál hatékonyabban érvényesíti a gazdasági optimumot, amikor ennek ellenkezője hirtelen nyilvánvalóvá vált, hirtelen felmerült a már elsüllyedtnek sugallt múltból Keynes. Almási Miklós helyesen emeli ki, hogy az állami pénzteremtés átmenetileg lehet elkerülhetetlen, de hosszabb távon nem elegendő. Mint közismert, Keynes 1932. december 31-én a New York Timesban egy Roosevelt elnökhöz címzett nyílt levelet jelentetett meg (újévi jókívánság gyanánt) "Mr. President, spend, spend, spend!" cím alatt. Amikor hallgatói az állami keresletnövelés hosszú távú káros hatásaira figyelmeztették, rávágta: "Hosszú távon mindenki halott!" A keynesi gazdaságpolitika azonban mindig jóval többet jelentett tűzoltásnál, most sem lesz elég a hatalmas ösztönzőcsomag, ha hosszabb távon nem változik a gazdálkodás rendszere: "Újabb vitatéma, hogy mennyire lesz hatékony ezermilliárdokat önteni a rendszerbe: az intervenció nem merülhet ki csak a bankok feltöltésében. A ťpénzbeöntéstŤ illetően van negatív példa is: a japán gazdaság tízéves egy helyben topogása. A nemzeti bank évente hatalmas tőkeinjekciókkal próbálta élénkíteni a gazdaságot, ám a siker a mai napig várat magára. A pénz- és tőkepiac gyökeres reformja nélkül nem lehet eredményekre számítani." (155. oldal - kiemelés tőlem: Cs. Gy.)

A válság felszínre hozta a világgazdaság egészének súlyos egyensúlytalanságait, egyenlőtlenítő mechanizmusait. Önmagában az a tény, hogy a centrumból kitörő válság a perifériára gyakorolja a legpusztítóbb hatást, egyrészt, régóta közismert, másrészt, azon kívül, hogy erkölcstelen és embertelen, eddig sem zavarta túlságosan sem a legfejlettebb országok politikai elitjeit, sem a fejlődő országok támogatását célul tűző, de a legfejlettebb országok által irányított nemzetközi pénzügyi intézményeket. Most sem humanitárius megfontolásokból változott-változik (?) a helyzet: ebben a válságban felborult a világgazdasági erőviszonyok második világháború óta fennállt hatalmi és erőviszonyainak rendszere, először rendült meg valóságosan az USA gazdasági hatalma. Mivel az USA nem őrizheti meg a dollár vezető pozícióját a legfontosabb feltörekvő országok támogatása nélkül, kénytelen valamelyest osztozni velük a hatalmon - így veszi át a G7 helyét a G20, vagy valamilyen G-x, ahol 7 ? x ? 20.

A válság (elsősorban amiért és ahogyan az USA-ban kitört) ez elmúlt két-három évtized amerikai kapitalizmusának alapjait kezdte ki: valószínűleg új fogyasztói szokások és új fogyasztási kultúra kell a válság leküzdéséhez, s új globális egyensúlyi viszonyok. Éppen ezért nem lehet ma még "pontosan" előrejelezni a kibontakozás konkrét módját, módjait. Talán csak annyi bizonyos: nem lesz könnyű és nem lesz rövid ez a kibontakozás! Nem véletlen, hogy Almási Miklós könyvét a nemzetközi munkamegosztás új elemeiről írott "doku-farce" zárja: az biztos, hogy valakik, valahol lóvá tették a világot, világgazdaságot - kérdés, persze, hogy mennyire tudunk kacagni ezen a bohózaton?

* Almási Miklós kötete valóra váltja a szerző célját - amit az előszóban így fogalmaz meg: "Azoknak írom, akik a hírek mögé szeretnének nézni, akik unják a közhelyeket, a tudományos próza madárnyelvét, mégis keresnek valami fogódzót. Nekik, akik nem szakemberek, csak elszenvedői annak, amit a posztmodern gazdaság rájuk borított." (10. oldal) Az élet - így vagy úgy - nyilvánvalóan tovább írja a "posztmodern gazdaság", az "újkapitalizmus" históriáját. Legalább ennyire nyilvánvaló, hogy Almási Miklós a folytatásnak is avatott krónikása lesz - ezért teszem szóvá a kéziratból ki nem gyomlált, bosszantó hibákat.

A szerző ugyan valóban minden tiszteletet megérdemel mint akadémikus, mint publicista és mint amerikanista egyaránt, de gondosabb szerkesztői és korrektori munka mellett a kötetben nem maradtak volna bosszantó hibák. A "subprime kölcsönök köre" nem azonos a másodlagos hitelpiaccal (24. oldal) - az utóbbin jó minőségű papírok is forognak; az állami jelzálog-refinanszírozó intézmények a Fannie Mae és a "Freddie Mac" (Federal Home Loan Mortgage Corporation = FHLMC - 27. oldal); a private equity semmiképpen sem fordítható magánbanknak (41. oldal); a CDO (mint a zárójelben megadott angol kifejezésből is világos) jelzáloglevéllel fedezett hitelügylet (71. oldal); Célszerű lett volna - a magyar kiadói szabályoknak és hagyományoknak megfelelően - a magyar kiadásra hivatkozni, azokban az esetekben, amikor van olyan cikke (88. oldal 39. lábjegyzet), megjelent a Népszabadságban (Hogyan jutunk ki a depresszió csapdájából? Népszabadság, 2009. január 31.), Soros György könyve már 2008-ban (tehát a kiadás évében) megjelent magyarul is (A 2008-as hitelválság és következményei. Scolar - melynek "folytatása" is megjelent magyarul: Ahogy én látom 2009-et, I-IV. Népszabadság, 2009. január 31., február 2-3-4. - erre hivatkozik is a szerző), Mankiw Makroökonómiája a magyar felsőoktatásban is felettébb elterjedt (Osiris, 2005.). Nem tekinthetjük a magyar szaknyelv részének - és nem is kéne annak tekinteni a jövőben sem - a "stimulus csomag" kifejezést (167. oldal). A korrektor is kiszűrhette volna a 14. lábjegyzetből azt, hogy "Azt azonban nemigen ismertünk fel ..." (35. oldal, 14. jegyzet); a 49. oldal legelején megkereste volna, hol kezdődik a zárójel (vagy kihúzta volna a zárójel bezárását).

(Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? Athenaeum Kiadó, 2009.)

Almási Miklós: Válságkönyv borító