Mert Salzburgban tudják, hogy a közönségérdeklődés: létfeltétel! Nekünk nem "publikumunk", hanem "publikumaink" vannak - mondta az elnök asszony, Helga Rabl-Stadler; ezért amit ott és akkor replikának szánt, az több mint szellemes mondás. Az időről időre felerősödő újkonzervatív hangok egyik szólama azt fújja, hogy egykor Salzburg afféle zarándokhelynek számított. Ha körülnézünk, kiderül: ma is az; csupán a zarándokok lettek sokfélébbek - afféle ökumenikus zenei áldozat színhelye ilyenkor a város. A különböző "hívők" szokásai, ceremóniái kétségkívül hozzájárulnak ahhoz, hogy a Salzburg-varázs előre kiszámíthatatlan legyen.

Megannyi újításnak, kísérletnek ad teret a gigantikus rendezvénysorozat - ugyanakkor, korántsem szándékozik radikálisan változtatni, afféle "új arculat" teremtésének szándékával. Sőt, a múlt hagyományainak, a történeti értékeknek a tisztelete időről időre kézzelfoghatóan megmutatkozik - miközben ugyanakkor "nyitott", hallja a változó idők szavát.

Múlt és jelen: nem két elkülöníthető igeidő; a jelen olyan halmaz, amelynek van közös tartománya a múltfelülettel. Például, a Festspieldokumenten kiadványsorozat hallhatóvá teszi a múlt emlékezetes zenei élményeit. Hogy mi kerül megjelentetésre, az korántsem felelőtlen tallózás a kincsesbányában: többnyire kerek számú évfordulók adnak aktualitást az újdonságnak, ám a jubileum sokféle lehet (vonatkozhat szerzőre, előadóra, bemutatóra). A felelős pozíciót betöltők számára támpontot adnak saját megélt emlékeik-élményeik; így a személyes tudás és tapasztalat adja a választás hitelét. Méltán övezi megbecsülés a nagy idők még élő tanúit - akik értő kalauzai fiatalabb kortársaiknak.

A hagyományhoz tartozik az előadás kezdete előtti várakozás, s korántsem a kívül maradottak kitaszítottságával; inkább a hírességek iránti kíváncsiság készteti "az utca emberét" akár órányi ácsorgásra - de még az is szívesen statisztál ehhez a bámészkodáshoz, akinek táskájában ott lapul a belépőjegy, aznapi később kezdődő estre.

"Das Spiel der Mächtigen" - e mottó jegyében hirdették az idei sorozatot. A cím Giorgio Strehlert idézi, ugyanakkor önmagában is figyelemfelkeltő (nem mintha ilyesmire szüksége lenne az ünnepi játékoknak), s több-kevesebb áttétellel valamennyi programmal kapcsolatba hozható. Célszerű elsősorban a tartalommal keresni az összefüggéseket olyan "puskaporos" időkben, amikor az elkövetkező évek személyi változásai foglalkoztatják a közvéleményt.

A művészet nagy napjai (hetei) idején érdemes a figyelmet szinte kizárólag a rendezvényekre irányítani - a személyi változások, s azok következményei a fesztiválközi idők csemegéi lehetnek. Pontosabban: a fesztiválok közötti időszakoké, hiszen ne feledjük, Salzburg - miként egy szlogen immár évek óta hirdeti - a "hét fesztivál városa". Az elsőség viszont minden kétséget kizáróan a nyári ünnepi játékoké.

Apropó, ünnep. Éppen 15 év telt el azóta, hogy első ízben léptem koncertlátogatóként eme zenei szentélybe, mégis csak idén tudatosodott bennem, hogy a közönség ünnepi megjelenése: elvárás. A jegyek hátoldalán két nyelven szereplő szöveg tudatja: Festliche Kleidung erwünscht / Formal dress preferred. Újonnan tett "felfedezésem" birtokában eltöprengtem: vajon van-e, aki eme kívánalom hatására fog kiöltözni?! Mindenesetre, bármely közönség láttán nehéz lenne megtippelni, opera, zenekari koncert - netán ütőhangszeres est részesei.

Ünnepi öltözet - elképesztően széles skálán; a nyilvánvalóan méregdrága népviselettől a legújabb divatőrület szélsőségeiig minden megtalálható. S eme jelmezekben olyan hús-vér emberek, akik egyszerűen élvezik, hogy részesei lehetnek a maguk választotta programoknak. A "minden sorsjegy nyer" mintájára, itt minden választás remek. Ennek tudatában nézi-hallgatja a műsorokat a sok kiválasztott. Köztük olyanok, akiknek ez mindössze státuszszimbólum - s olyanok, akiknek régi álma teljesül be, akár egyetlen jegynek köszönhetően. És hogy mennyire nem legyintéssel elintézhető sznob közönségről van szó, bárki megtapasztalhatja, ha a tapsokat figyeli. Mert a hallgató - hallgat s figyel. S várhat a karmester, amíg csak a kedve tartja, ha az operaénekes nem nyűgözi le a közönséget - a nyíltszíni taps a tényleges tetszés jele. Persze itt is előfordul, hogy a rutintalan koncertlátogató beletapsol a szimfónia tételszüneteibe (de csakhamar abbahagyja). A koncertvégi értékelés mindig spontán; az elmenőfélben lévők könnyen megkülönböztethetőek azoktól, akik "standing ovation"-t szeretnének. Az "igazi" álló tetszésnyilvánítás nagy élménye ritka, amikor nem lehet ülve maradni.

Az idei operakínálatból az egész program kiemelkedő élményei közé tartozott Luigi Nono "szcenikus akció"-ja, az Al gran sole carico d'amore (Ama szerelmes nagy napon). Mint a premiert megelőző ünnepélyes sajtótájékoztatón a szerző özvegye, Nuria Schönberg-Nono elmondta, ő azt várta-reméli ettől az előadástól, hogy a komplex gondolatkörön belül végre maga a zene (önmagában is) megkapja a neki kijáró figyelmet. Utólagos véleményét nem ismerve is, vélhető, hogy elégedett volt: Ingo Metzmacher vezényletével a Bécsi Filharmonikus Zenekar és a Bécsi Állami Operaház Kórusa remekelt, a hallgatónak nemcsak összművészeti, de interdiszciplináris élményben volt része. E műben a szerepek nem egyes énekesekhez rendeltek; egy szereplő szólamát néha több szólistaegyüttes kelti életre - ráadásul a megjelenítést külön színészek végzik. Nagy hatása volt a látványnak: kivetítőn mindenki számára láthatóan jelent meg az, amely ott-és-akkor zajlott az egymás melletti fülkék valamelyikében. A (térben-időben másutt játszódó) forradalmakban részt vevő nőalakok monológjai, a kóruson felcsendülő idézetek egymásutánja montázzsá állt össze, a zenekari közjátékok rendkívül hatásosak voltak. A rendező Katie Mitchell és a színpadkép megvalósításában közreműködő kollégái remekeltek, elhitető erejű volt az összélmény, az élő és a hangszórókból hallható zene a Felsenreitschule egészét betöltötte. Az egyes idézetek nyelve különböző - csupán hallás alapján alig lehetne érteni/megérteni a szöveget; a kivetített német verzió (a forrásmegjelölésekkel együtt) lehetővé tette, hogy intellektuálisan is részesei legyünk a jeleneteknek.

Az idén 85 éve született Nono művészetét beszélgetésekben is megragadni szándékozó Exegese-sorozat első programját az Arditti Qartet megrendítően szép játéka tette emlékezetessé (An Diotima).

A 250 éve elhunyt Händel egyik késői oratóriumát, a Theodorát szcenikusan vitték színre a Grosses Festspielhaus színpadán. A Freiburgi Barokk Zenekart Ivor Bolton vezényelte, a Salzburgi Bach Kórus remekelt; a látvány többnyire vizuális élményt jelentett - csupán az hatott zavaróan, hogy a székek, amikor a színpadi dramaturgiának megfelelően felborították/borogatták őket, zajukkal bántóan zavarták Händel zenéjét (a rendező: Christof Loy!). A címszerepben Christine Schäfer indokolatlanul visszafogott volt, a kontratenor Bejun Mehta viszont remekelt - ennek köszönhetően tudta csak elkerülni a nevetségessé válást, amikor a ruhacserét követően a neki miniméretű, testre feszülő piros női ruhában ágált őszinte érzéseiről...

Rossinitől a Mózes és a fáraó (a Mózes Egyiptomban négyfelvonásos francia verziója) is nagy várakozást keltett. A jelenlegi intendáns, Jürgen Flimm rendezte (aki salzburgi szerződését nem hosszabbítja meg), az idén épp a műsoruk sokfélesége okán rendkívül nehéz feladatát remekül teljesítő bécsi együtteseket (a méltán sztár) Riccardo Muti vezényelte. Nagyopera, pompás látványvilággal - itt igazán a hatalmasságok "játékáról" volt szó! Ezúttal minden bizonnyal az Anai szerepében fellépő Marina Rebeka nevét tanulták meg legtöbben.

Mint előre várható volt, fergeteges sikerrel fogadta a közönség a Brémai Kamarafilharmonikusok és Paavo Järvi Beethoven-ciklusát. Az Európai Kamarazenekar és Nikolaus Harnoncourt 1994-es sorozatának méltó utódai voltak. Mind a Mozarteum nagytermében rendezett három hangverseny, mind a záróest, melynek a Haus für Mozart adott otthont, maradéktalan tetszésre talált. Elementáris erő, energia, perfekt kidolgozottság - olyan szuggesztív légkörben, ahol zárul az az áramkör, amely csupán kivételes történések hatására képes létrejönni.

A ciklusokba rendezett program a gazdag kínálat áttekinthetőségét segíti; ugyanakkor a címek korántsem fedték teljességgel a tartalmat. Néha már-már túlzásnak tűnt egy-egy est kínálata, többször háromrészes elrendezésben. Így például a Les Musiciens du Louvre - Grenoble és Marc Minkowski Haydn-ciklusának nyitóestjén, ahol a 350 éve született Purcell és a 250 éve elhunyt Händel Szent Cecília-ódája után a 200 éve elhunyt Haydn Mariazelli miséjéből (melyet angolszász területen Cecilia-misének is neveznek) következett két tétel.

A 8 órai kezdés ellenére is kitartott a friss érdeklődés - a remekművek kiváló előadásának köszönhetően. Hasonló volt a helyzet egy nappal később, a Kontinent Varése nyitókoncertjén. Gondos tervezésre vall, hogy ezúttal a Basel Sinfonietta (vez.: Jonathan Stockhammer) műsora (Manzoni: Masse - Omaggio a Edgard Varése) pihentető hangszínkontrasztot jelentett az ütősdarabok pillérei között (Varése és Xenakis). Martin Grubinger volt az est sztárja, a fiatal salzburgi ütőszseni, aki az általa létrehozott The Percussive Planet Ensemble-lal korszakos jelentőségű művekkel ismertette meg a minden újdonságra fogékony hallgatóságot.

Negatív tapasztalat? Van az is, bár feledhető (számban és jelentőségben egyaránt). Amikor a szólóesten osztozó két zongorista közül az első nem jelenik meg a jóelőre beharangozott dedikáláson (sohasem fogja megtudni, milyen kevesen várták) - ugyanakkor a másodiknak sajnos nem adatott meg erre a lehetőség, jóllehet Nicolas Hodges briliánsan játszotta az embert próbáló Ligeti-etűdöket (olyan "anyanyelvi" biztonsággal, hogy a par excellence magyar fordulatok bárki számára egyértelműsíthették a szerző zenei anyanyelvét).

A hagyományoknak megfelelően, ebben az évben is mindenki kivehette részét az ünnepből, bár korántsem azonos mértékben. Az első három hét minden estéjén az idei vagy valamely régebbi fesztivál jeles eseményeit idézte a Kapitelplatz alkalmi szabadtéri nézőterén az óriáskivetítő előre közzétett kínálata. A nyomtatott sajtó is kitett magáért; a naponta megjelenő, ingyenes "Daily" másnapi előrejelzéssel naprakész tájékoztatást adott.

A Festspiel jegyárai évek óta nem emelkednek! A rendezvények rangosak; és az értékes produktumokat nem csupán a kiváltságos közönség élvezheti. Minden eddiginél szélesebb közönségbázist kapott a Cosí fan tutte. Az idén első ízben a világhálón bárki a premier egyidejű részese lehetett. Elmondhatjuk: nemcsak "a zene nem ismer határokat", hanem - a technikai fejlődés áldásos következményeként - a zenehallgatási lehetőségek sem.

Élő zene és hangfelvétel: ezúttal nem vagy-vagy kínálatként jelentkezett, hanem egymást erősítően. A hangversenyek műsorát néha az előadókkal is hazavihette, immár felidézhetően megörökített emlék formájában az elégedett hallgató. Máskor a fellépő művészek tolmácsolásában más program bizonyult kelendőnek - néha pedig a program, más interpretációban. Öröm volt látni a lelkesedést, amelynek köszönhetően mindegyre újabb adagokkal kellett feltölteni a polcokat. Az ilyen pillanatokban azt sugallják: korai még temetni a CD- és DVD-felvételek gyártását-forgalmazását.

Amikor e sorokat írom, még javában zajlanak az ünnepi játékok. Amikor megjelenik, Salzburgban már a következő fesztiválokra készülnek.

Salzburgi Ünnepi Játékok