Az üresség képeskönyvei
Kultúraföldrajz, (múzeumföldrajz) - a könyv egyik vezérhangyája, (fogalmi újítása). Jelentése: hogy a hely, az életvilág kontextusa mennyire befolyásolja a műtárgyak értelmezését. A spiritus loci ill. kontextus nélkül nem érthetőek a szocialista realista alkotások, vagy a posztszovjet kor művei, akár itt, akár Moszkvában, az Új Ermitázsban. A Sztálin-kor, a városvalóság és a képtörténelem egymást magyarázza. Olyan élmény, amivel nyugat-európai nem találkozhat. Itt igen. A tézis második emelete ennél drasztikusabb: a művészettörténet eddig valami gyarmatosító szemléletmaradványból nézi a "kelet" alkotásait. Mert ugye van az Európa-projekt és az itt született remekművek gyűjteménye (múzeumokban) - ez a "stock" képezi aztán annak az eurocentrikus értékfogalomnak alapját, miszerint ami nem ilyen (nem tartozik az európai múzeumi-kanonikus blokkhoz), az nem tartozik bele a Nagy Művek kánonába - vagyis: alacsonyabb rendű. György Péter ezt a kánont, mint a posztkoloniális látásmód variánsát támadja: ezek a művek és művészet-típusok nem alacsonyabb rendűek, mint az európai hagyomány, csak mások. És ezeket megérteni csak saját "helyük" - földrajzuk, antropológiai sajátságuk - révén lehetséges.
Így futunk rá a fő témára, a szovjet korszak és posztszovjet képzőművészet elemzésére, annak fókuszában az Új Tretyjakov Múzeum új állandó kiállítására. A szocreál - már rég kimúlt, ez az elemzés nem nosztalgia, nem rehab, nem igazolás és nem fikázás vagy röhögés, hanem e soktagú díszlet múzeumi létének nyugtalanságát követi. Vagyis György Péter félretolja az ilyen jellegű társasjátékokat: meg akarja érteni, hogy miért folynak máig vérre menő szellemi csatározások e művészet körül, értelmezni akarja a szocreál különböző rétegeit - udvari művészet jellegét, a diktatúra kódját, a mellette, alatta, (szubkultúrában) tenyésző - mára virágba szökkent - ellenkultúráját. Mert a szocreál - abban a földrajzban (Oroszországban) a kultúra része volt, míg eleven volt. Részint ez volt a diktatúra hatalmi szimbolikájának kirakata, másrészt e jónép ebben élt, (álomban és átokban, de az övé volt.). Ezen túl finom utalásait, olykor politikai üzenetét ma próbáljuk felfejteni. Ezért nem lehet csak formai-stiláris elemekkel leírni "természetrajzát" (esztétikáját). Mert különböző stádiumainak - és így stílusainak játéka - a szovjet és orosz politika- és társadalomtörténet fázisai nélkül értelmezhetetlenek. "Az a narratíva, amelyet a Tretyjakov állandó kiállítása is megteremtett, a szocialista realizmus kultúrakénti értelmezésén alapszik s azt is jeleníti meg." Muzeális világként is ezért folyik róla állandóan megújuló vita.
Az egész a forradalmi avantgárddal kezdődött. A képtilalommal, ahogy György Péter fogalmaz. (1917 absztrakt expresszionizmussal, szuprematizmussal indult... Később - 1935 után - amikor ezeket az irányzatokat üldözni kezdték, ezek disszidenseiből gazdagodott fél Európa művészete és múzeumipara...) Mert hogy jött a pártos felismerés, hogy ez a művészet nem képes részt venni az "új ember" formálásában (a tömegek nem értik) és jött a nyálas, szájbarágós szocreál. A jövőhazugság. Diktátumként? Igen. De az igazsághoz tartozik, hogy az avantgárd korszakban voltak kis diktátorok is, fénykorukban ki-ki a maga szemétdombján dirigált, tiltott, feljelentett. (Legtöbbjük - már aki maradt a SZU-ban - ennek ellenére, Kolimán végezte...)
A könyv nem megy végig e fejlődésfolyamaton, múzeumföldrajzot ír. Amiben az a nagy dobás, hogy az Új Tretyjakov Múzeum egyetlen (26. számú) termének műveit elemzi - ám az ablakból látható Moszkva-képpel összevetve. A múzeumi tér és a képek fikciós tere, valamint a valós (városi) tér összevetése fontos dobbantódeszkaként szerepel: a múzeumi térben egymásnak feleselnek a kor "udvari" és elnyomott művészei, de a látogató kettejük vitáját akaratlanul is az ablakon keresztül látható Moszkva folyó, épületraszter, hatalmi szimbolika (és üresség) ellenpontján keresztül nyugtázhatja. A múzeumba beszól a valóság.
Külön fejezet - modellpélda - Ilja Kabakov sokértelmű műveinek elemzése. Nála tűnik fel az üresség, mint a szovjet életforma meghatározó jellegzetessége. Kódolt installáció, ill. kép, természetesen, az "üresség" metaforára nem ugrott rá a cenzor, annál rémesebb a kód megfejtése. Kabakov igazán nagy gesztusa - amivel világhírű lett - a többértelmű installációk világa. Pl. kitalál három festőt - Rosenthalt, Igor Szpivakot és Kabakovot. Az első klasszikus szocreálban fest, a második avantgárdban, Kabakov öniróniában. "A kérdés az, hogy a sztálini Szovjetunió, a totalitárius diktatúra reklámozására szolgáló hazugság paródiájaként értjük ezt a három képet, vagy ami éppúgy lehetséges, a diktatúra alatt, amellett, mélyén zajló mindennapi élet jeleneteiként. Arról nem is beszélve, hogy ebben megjelenhet és meg is jelenik a posztszovjet nosztalgia kérdése - hasonlóan German Barátom Iván Lapsin c. filmjéhez." Más installációi is zseniálisak, de ez a többértelműség a jelen-múlt, az orosz térképhez való viszony tökéletes érzékeltetése, az a finom többértelműség, amit nyugati elemzők oly ritkán értettek, s talán mostanában kezdenek sejteni. Nem gúnyrajz az udvari művészetről, nem önkritika, és nem önfényezés: az identitás válságának műve. György Péter elemzése így zárja számomra a kép és kontextus, mű és Moszkva, irányzat és múzeum bonyolult összefüggésének elméleti elemzését. Igaz, szívesen olvastam volna többet a diktatúrát kibekkelő, vagy szubkultúrában áttelelő művészekről, netán a mai avantgárd komoly teljesítményű generációjáról. Említés szintjén találkozom velük, de hát nem ez a könyv témája. Mindent nem lehet...
Utoljára hagytam, amivel a könyv kezdődik: hogyan lehet szembenézni Kelet-Európa kiábrándultságával? Azzal, ami van. 1989-ig reményként élt a Nyugathoz való "hazatérés", a Nyugat egyenlő volt álmainkban a demokráciával, a jóléti társadalommal, az igazságossággal. Aztán mire odaértünk, a Nyugatból már globalizáció lett, azaz gyarmatosítás, és a posztszovjet társadalmakat szépen ledarálták. Az itt lakókat pedig elfogta a bizonytalanság: nem ezt ígérték, nem ebben reménykedtünk. S mivel csak ez van - maradt a nosztalgia, a befeléfordulás, vagy ellenkezőleg: kétes politikai színezetű harci játékok.
Nagy ára volt az illúziók elvesztésének. György Péter Francois Furet-t idézi, a jakobinus forradalmi modell és a sztálini terror kritikusát, aki halála előtt súlyos mondatokban ítélte el az utópiák felszámolásával járó prezentizmust. Az állapotot, amiben csak a jelen van, hogy a szellemnek és gondolatnak nincs horizontja, hogy távoli remény sincs egy jobb világra. Csak jelen idő van - ez a prezentizmus alapjelentése, a jövőtől, illetve valaminő távoli jövő ígérettől fallal elzárva. (Mondják: ez a berlini fal II.) Ez az állapot mindenki számára fojtogató, akkor is, ha pillanatnyilag nem vesznek róla tudomást. És nemcsak Furet diagnózisa ez, hanem a kilencvenes évek végétől számos szociológus, antropológus, kultúrakutató váltott a globalizáció- és Nyugat-kritikájára, és ezen belül a posztkoloniális önhittség leleplezésére. Ezért hívja meg a kulturhistóriát, és kultúrantropológiát: újra kell olvasni a "mi is történt velünk" narratíváját. Ehhez az olvasathoz azonban más - baloldali - kódfejtő kulcs kell. A könyvnek ez az egyik legizgalmasabb felfedezése. Lehet, hogy a mainstream kultúrfilozófia másfele tekint, de mellette ott van a francia, amerikai, német baloldali kultúraelmélet: az értelmiség egy része visszakéri jussát a radikális rendszerkritikára. György Péter is ezt a nézőpontot választotta magának múzeumtérképéhez. Tetszik ez a gesztus: mikor már sokan elhagyják ezt a hajót, ő akkor száll fel rá. Térképészként, kódfejtőként, távírászként. (Magvető, 2009)
