A Cseh Tamás-Bereményi Géza-dalok azt mondták el, milyen a világ, s hogyan kellene, illetve hogyan lehet élni benne. S bár tizenévesen lehetetlennek tűnt, hogy valaki a húszas éveiben járhat - 28 évesen járt le a hadkötelezettség -, az már akkor is világos volt, hogy a kellene és a lehet között átmenni annyi az esélyünk, mint a tevének, hogy átjusson a tű fokán. Ehhez nem kellett iskolába járni, sőt elsősorban nem oda kellett járni. Ott azt tanították meg gondosan, hogy mi a dal: egynemű érzéseket kifejező, általában rövid terjedelmű lírai műfaj, melyet különösen a romantika kedvelt. Petőfi, Heine, Lamartine. A fenti csatársoron kívül azt is hozzá lehetett tenni, hogy Lied, ha magyarból felvételizett az ember.

A számunkra sokat jelentő dalok mindeközben ott voltak mellettünk, ha Mambó magnó helyett csehszlovák gitáron szólaltak tanítás után.

Azóta a sorkötelezettség is eltűnt, s ma az tűnik irreálisnak, hogy vannak még huszonévesek. Vigasztalhat ugyan, hogy voltak nekünk élményeink, sőt nekünk voltak csak igazán, a nemzedéki sirámokat a meg nem álló idő tudatánál is jobban utáljuk.

De melyik nemzedékét?

A Cseh Tamás-Bereményi Géza páros eredetileg saját generációját gondolta elénekelni. Autóstoppos fiatalok, nem ittak mást, csakis keverteket. Aztán eltelt egy, kettő, három évtized és ott ült egy második, harmadik nemzedék. Csak a vodka drágult egyre, rég nem volt már harminckét forint, a csőnadrág meg a hegyes cipő pedig kiment a divatból, aztán visszajött. A lényeg nem változott. Nyolcvanháromban, kilencvenben, de 2000 után is ugyanaz maradt a dal. S a nemzedékek sora ugyanúgy felborult, mint minden más. A már integetni is alig képes gerontokraták mögött öszszetorlódott generációk megmaradtak lázadó kamasznak, s a kollektív emlékezet nem apák és fiúk hierarchikus, de biztonságot is adó láncolatává, inkább bátyok és öccsök összekeveredett, cinkos társaságává változtatta a későn születetteket.

Cseh Tamás dalai nemcsak végigkísérték, de alakították is több nemzedék életét, például az én generációmét, amely már nem volt sem nagy, sem beat, nem volt már dzsenörésön, dzsenörésön.

Igaz, ma már János és Tamás sem várnak arra a hajóra, mely elszállt a szélben, hiába emlegetik szivarozva egykori dohányszemcsés zakójukat. Említve sűrűn a régi időt, mikor még nem a második házasságból való harmadik a gyerek, vagy a házvezetőnő ment le reggel a közértbe tejért. Túlélték a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveket, mint Antoine, s nem haltak meg autóbalesetben, ahogyan Desiré. Nem mentek le gyufáért a kék útlevéllel, inkább rosszul fizetett értelmiségiek, vagy piacképes jövedelemmel rendelkező pénzügyesek lettek. Éltek csak, tanár úr, úgy éltek, ahogy lehet.

Cseh Tamás azt énekelte el, hogyan kell leszámolni az illúziókkal, s hogyan nem lehet illúziók nélkül élni. S a két egymást kizáró mondat között makacs gitárját hangolva ott volt egy énekes. Mögötte lerobbant bérházak kapui, Budapest, legyen ez a színhely, de lehetne Prága, Krakkó, Dubrovnik. Szóval Európa lichthofja, a mi Mittel-Ájrópánk, aminek hinni szeretjük, szeretnénk ezt az ossi West-Balkánt.

Elfogadtuk, hogy maradunk itt, maradunk. De néha még eszünkbe jut a hátat a falnak és megdögleni westernekből ismert heroizmusa, a Branyiszkónál nem ér a golyó realitással dacoló hősiessége. A megannyi Don Quijote-szerep, melyhez sem elég bátrak, sem elég erősek nem voltunk. Mi nem maradtunk benne a régiben. Maradt hát a kudarcot szépítő félmosoly, vagy a kurva anyját emlegető indulat.

Lee van Cliffből fényképész lett, s hiába kértük, az Úr nem adott másik lakást. Féldecis rezsimek, kormányok, rendszerek jöttek-mentek, de az életünk a mindenkori Fáskertiék kezében maradt. Kundera írja valahol, hogy nem az orosz tankok, hanem Karel Gott idiotizmusa a diktatúra igazi támasza. Nálunk a Fáskertik és Fáskertinék kisszerű, hétköznapi abszurditása tette lehetővé, hogy az aranyruhás dizőzök, a lezsírozott táncdalfesztiválok, a popdaráló országa legyünk. Vurstli ez, ócska hakni, ahol nincs helye a dalnak.

Hamis maradt itt minden, csak a te rosszul hangolt gitárod szólt tisztán, Tamás.

Nemcsak az eszpresszóról énekeltél, amiben éltünk, de a vendégről is, aki egyre inkább tudta, hogy el kell menni innen. S a nemzedéki krónika ettől lett dallá. Igen, az egynemű érzéseket kifejező, általában rövid terjedelmű lírai műfaj, satöbbi, satöbbi, értelmet kapott. A költészet az élet dolgainak a megnevezése. Az az egy - két este, neked hála, Tamás, mégsem marad nevezetlenül. S ott van még a nők neve, a házszámok, kevertek, egy hőhullám harmadik napja. Nem volt más ezekben a dalokban, de bennük volt minden. Bennük volt a jobbik részünk, a vágy, hogy megértsük, mivé lettünk, s hogy kikké kellett volna lennünk. A vágy, hogy indiánok lehessünk.

Mitőlünk búcsúzom én. Szegény Éva.

Ps.: Csak egyet nem értek azóta sem: hogy a Frontátvonulásban mi volt azzal a pohárral. Mert ha tényleg ott maradt a levegőben, miközben le kellett volna esnie, akkor talán minket is megtart valami.

Cseh Tamás