Szégyentelen közgazdaságtan - avagy miről szól a gazdaságpolitika?

Robert Reich, a Harvard, majd a Berkeley professzora, az első Clinton-kormányzat (1993-1997) munkaügyi minisztere írja Szuperkapitalizmus című könyvében, hogy a nagyvállalatok már az 1970-es évek végén is fizettek "szakértő" tanúvallomásokért, de a szóban forgó "szakértők" csupán annyiban voltak hajlandók átszínezni a tényeket, hogy azok "ügyfeleik mellett szóljanak, szakmai integritásukat viszont ne érje sérelem". Ez a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság politikai részlege vezetőjeként mindennapi tapasztalata volt.

Tizenöt év múlva munkaügyi miniszterként viszont már azt kellett tapasztalnia, hogy "egyre több ťszakértőŤ vált teljesen szégyentelenné. Ismételten találkoztam nagyra becsült professzorokkal és ťvezető kutatókkalŤ washingtoni agytrösztökben, akik képviselőházi meghallgatásokon, szabályozási eljárásokban s akár a médiában is olyan érveket hoztak fel, amelyekről maguk is tudták, hogy megtévesztők. Ritkán árulták el, hogy olyan vállalatok vagy iparági egyesületek fizették őket, amelyek pénzügyileg közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy milyen következtetésre jutnak."1

A helyzet nálunk egyszerre roszszabb is, jobb is. A mi szakértőink és vezető kutatóink tudásukat - számomra legalábbis úgy tűnik -, igazi tudásnak tartják, álláspontjukat abból vezetik le és azzal mélyen azonosulnak, cinizmusnak nyoma sem látszik. De lehetséges, csupán arról van szó, hogy a kelet-európaiság előnyeit kiélvezve amerikai kollégáiknál hatékonyabb védelmi rendszert voltak képesek kifejleszteni kognitív disszonancia ellen. Az elképzeléseiknek és ismereteiknek ellentmondó információknak és tapasztalatoknak sikerrel ellenállók ugyanis nem éreznek disszonanciát, így nem keletkezik bennük olyan belső feszültség, szorongás, melynek csökkentését kellene keresniük.

A legújabb nagy gazdasági világválság

2008 ősze óta tartó gazdasági világválság az Egyesült Államok (USA) pénzügyi válságaként indult 2007 augusztusában, és sokan és sokáig reménykedtek abban, hogy nem lépi át az USA határait. Átlépte, mert, mint kiderült, többről volt szó, mint az USA jelzáloghitel-piacáról a pénzügyi rendszerének egészére kiterjedő zavarról. A kapitalizmus pénzügyi rendszertúlsúlyos, angolszász modellje került válságba és az interkontinentális egyensúlyhiány, a globális aszimmetria (fő eleme a Kína-Egyesült Államok reláció) jelezte ily módon fenntarthatatlanságát. Az 1940-es évek közepétől az 1970-es évek elejéig működő Bretton Woods-i pénzügyi rendszert felváltó "dollár-Wall Street rezsim" (Peter Gowan) került válságba, mely egyben "a G1 legitimációs válsága" (James Galbraith) is - vagyis az USA világgazdaságban játszott kiemelt, központi és persze (a dollár, mint kvázi világpénz miatt) kiváltságos szerepe kérdőjeleződött meg.

A világválság elől nincs menekvés, főleg az olyan kis és nyitott gazdasággal rendelkező országoknak, mint amilyen Magyarország. Gazdaságunk állapota nagyban - túlságosan is nagyban - függ főbb exportpiacaink konjunktúrájától. Amit saját hatáskörben tehetünk, az a válság társadalmi következményeinek enyhítése, a gazdaság jövőképes, mégis megszűnés-felszámolás felé sodródó részeinek megőrzése, működőképességük fenntartása az előbb-utóbb elérkező jobb időkig. De Magyarország amúgy is korlátozott gazdaságpolitikai mozgástere azonban a fejlett, sőt a szomszédos felzárkózó országokhoz képest is korlátozott.2 Ez a 2002 és 2006 között folytatott gazdaságpolitikának köszönhető, bár az 1998 és 2002 között hivatalban volt Orbán-kormánnyal kevéssé rokonszenvezők a kezdőpontot 2001-re, sőt 2000-re teszik. Az utóbbiak a bajok kezdetének a következő két év minimálbér-emeléseiről 2000 őszén született döntést tartják, mikor is a kormány a minimálbér 25 500 Ft-ról 2001-ben 40 000 Ft-ra, 2002-ben 50 000 Ft-ra emeléséről határozott. A 2001-et a bűnbeesés évének tartók lenyelik az első, de túlzottnak tartják a második minimálbér-emelést, a köztisztviselői fizetések megemelését és a nagylelkű lakáshitel-támogatási rendszert meg végképp. Állítják, hogy minderre politikai okból, a közelgő választásokra tekintettel került sor. Hát persze. De azon meglepődni nincs különösebb ok, hogy a választások évében fellazul a költségvetési politika, megugrik a hiány. Ez a politika sajátszerűsége. Az Orbán-kormány hívei szerint a 2002-ben megugrónak tervezett hiány a 2001-es recesszióra adott indokolt anticiklikus reakció volt, különben is, a minimálbér-emelésekkel, illetve nyomában a bérek meglódulásával csupán előőrse voltunk a térség országaiban a következő években bekövetkező folyamatoknak.

Azon viszont van ok meglepődni, hogy az új kormány nem korrekcióval kezd, hanem elődjét felülmúló osztással. A nyugdíjasok kaptak egyszeri 19 ezer forintot (kárpótlásként az Orbán-kormány 1999-es nyugdíjemelés során nekik okozott sérelemért) és fokozatosan bevezetendő 13. havi nyugdíjat (mert jól megy a gazdaság, és megérdemlik). A közalkalmazottak 50 százalékos fizetésemelést, miközben a minimálbér mentesült a személyi jövedelemadó (szja) alól, ami az alacsony jövedelműek esetén jelentett érzékelhető jövedelemgyarapodást. Születtek kedvezményes adókonstrukciók - eva (egyszerűsített vállalkozói adó) és ekho (egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulás), és az szja is csökkent. A munkaadók is kaptak: fokozatosan csökkentették a fix összegű egészségügyi hozzájárulást. A 2006. évi választások előtt törvénybe került az úgynevezett nyugdíjkorrekciós program (nem akkora durranás, mint 2002-ben, de a nyugdíjasok szívét így is megdobogtatja), az általános forgalmi adó legmagasabb kulcsa 25-ről 20 százalékra szállt, ami elvileg tisztán vásárlóerő-gyarapító lépés, de felét végül is lenyelte az üzleti világ, elsősorban is a kereskedelem. Mindennek eredményeként e választás évében az ország közel került az elképesztő mértékű, a GDP 10 százalékát kitevő hiányhoz, talán át is lépte volna, ha a választások után nem következik, ami következett.

A második Gyurcsány-kormány a megnyert választások után azonnal korrigálta korábbi önmagát, miután a miniszterelnök elhíresült őszödi beszédében tudatta frakciójával, amit talán sokan sejtettek, de elhessegették: a 2002 óta folyó kormányzásnak egyetlen célja az volt, hogy Orbán Viktor 2006-ban ne vehesse vissza a kormányrudat. E feladatot sikerrel abszolválták, de a konvergenciaprogramra ráment az őszi önkormányzati választás, a Fidesz tarolt, mivel a baj akkora volt, hogy nem lehetett a szokásos politikai koreográfia szerint őszig várni, mert hirtelen fogytán lett a befektetők türelme, sőt még az addig roppant megértőnek mutatkozó, ugyanazon (szocialista) politikai fészekaljból származó brüsszeli európai uniós tisztségviselők türelmének is vége szakadt. Lett hát különadónak nevezett plusz társasági adó és plusz szja, meg forgalmiadó-emelés - csak most az alsó kulcs emelkedett 20 százalékra. Meg persze lett kiadások visszafogása; megszorítás. A ledolgozandó hiány nagysága miatt az eredmény lassan érkezett, és nagy növekedési áldozat árán. Mikor a gazdasági világválság elérte az országot, a GDP-arányos államadósság növekedése éppen csak megállt. Jóval a maastrichti kritériumnak számító 60 százalék felett.

Az államadósság szintje nemzetközi összehasonlításban így sem kiugróan vagy példátlanul magas, de három körülmény ellenünk szólt. Az első, hogy a befektetők világszinten kockázatkerülőkké váltak, mely hosszú évekig egyáltalán nem volt jellemző, és a "minőségbe" (értsd: fejlett országok állampapírjaiba) menekültek, nemcsak tőlünk, hanem térségünkből is. A második, hogy bár államadósságunk önmagában nem kirívóan magas, de a bankok, a vállalatok és a lakosság külföldi eladósodottságával együtt már az, sőt az igazán komoly veszélyt (a forint árfolyamán keresztül) ez jelenti. Az ország külföldi eladósodottsága meghaladja az éves GDP-t, ebből csak egyharmad az államé; a visegrádi országokban az összes külföldi adósság ennyi. Most sajnálhatjuk, hogy híján vagyunk az árfolyamkockázatot kiküszöbölő eurónak.

Végül, a harmadik, hogy az országok többsége a válság hatásait enyhítendő államadósságának növelése terhére keresletteremtés mellett döntött, ami akkor is eltérítette volna tőlünk a befektetőket, ha nem ingott volna meg az ország iránti bizalom. Már összeomlottunk volna, ha az IMF (plusz EU és Világbank) múlt év novemberében nem borítja ránk 20 milliárd eurós védőernyőjét.

Ez az a helyzet, melyben felvetődik a gazdaságpolitikai hogyan tovább, merre van előre, amikor minden bizonytalanná válik, leszámítva annak biztos tudását, hogy az ország felzárkózása elakadt. Ez a honmentő gazdaságpolitikai programírások ideje. A kormány ilyet hivatalból gyárt (Gyurcsány-csomag), de készített a miniszterelnök által létrehozott Versenyképességi Kerekasztal, az ismert fiatal szakemberek által alakított Oriens (Kilábalás. Tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendítéséről), cégük reklámjaként, önszorgalomból a négy nagy (Big Four) könyvvizsgáló és tanácsadó cég magyarországi leánya, nagy céges ügyfeleik kívánságait tolmácsolva; szokása szerint Bokros Lajos is megírta hosszú programadó cikkét az Élet és Irodalomba; és végül a Reformszövetség. Különösen ez utóbbi vert nagy szakmai és politikai visszhangot, sőt az SZDSZ és az MDF - a napirendről gyorsan lekerült februári Gyurcsány-csomaggal szemben - e mellé állt. Maga a miniszterelnök imponálónak, de dermesztőnek nevezte a Reformszövetség javaslatait.

A Reformszövetség színre lép és lelép

A Reformszövetséget az Országos Érdekegyeztető Tanácsban képviselt kilenc munkaadói szervezet vezetői, valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) volt és jelenlegi elnökei 2008. november 11-én alakították meg; 13 fő.3 Szervezetüket pártoktól függetlenek deklarálták, melynek feladata javaslatot tenni és tanácsot adni, és olyan terveket kidolgozni, melyek segítségével hazánk felzárkózhat az Európai Unió átlagához. 2009. április 2-én, küldetésüket teljesítettnek nyilvánítva a megszűnés mellett döntöttek, mert - vélekedtek önmagukról - az elmúlt hónapokban feltárták a döntéshozók és a társadalom előtt a hazai gazdaság legfontosabb problémáit és az azok elhárítását gátló tényezőket, majd bemutatta a gazdasági teljesítőképesség növelését és a versenyképesség javítását szolgáló javaslatait. A megszűnés annak fényében kurta-furcsa, hogy március 24-én a társadalompolitikai munkacsoportjuk megalakulásáról jött hír, melynek feladata négy témakörben a gazdaságpolitikai csomagot kiegészítő javaslatok kidolgozása, mert az elkészült programban a társadalmi tényezők említve vannak ugyan, de részleteiben kifejtve nincsenek. Mindez azért szükséges és fontos, olvasható a Reformszövetség közleményében, hogy "a kiadások racionalizálásával felszabadult források a megfelelő módon legyenek elosztva a társadalmi krízis elkerülése és a következő generációk jövője érdekében." Aztán igencsak gyorsan meggondolták magukat.

Amit a Reformszövetség az asztalra tett, az lényegében Békesi László volt pénzügyminiszter, Oszkó Péter, a Deloitte Magyarország elnök-vezérigazgatója (azóta a Bajnai-kormány pénzügyminisztere), Chikán Attila volt gazdasági miniszter elképzeléseit tükrözi, akik munkacsoport vezetői minőségben vettek részt a munkában. Az érvek cizellált kidolgozása és írásba foglalása Palócz Éva, a Kopint-Tárki vezérigazgatójának és munkatársainak feladata volt. A körülbelül tucatnyi elkészült anyaguk megtalálható a Reformszövetség honlapján (www.reformszovetseg.hu), bár könnyen lehetséges, hogy rövid időn belül az is - miként a szervezet - eltűnik.

Az alábbiakban nem a Reformszövetség programjának egészét vitatom, hanem azt a közgazdasági-gazdaságpolitikai gondolkodást, mely ebben - és számos más hasonló program - mögött feltalálható, és uralja jelenbeli közgazdasági-gazdaságpolitikai diskurzust.

A legnagyobb strukturális gyengeség - nagy állam

A Reformszövetség legfontosabb állítása, hogy a magyar gazdaság legnagyobb strukturális gyengesége - bár távolról sem egyetlen problémája - a megtermelt jövedelmek állam által elvont ás újraosztott magas aránya, ezért a kitörési pont az államháztartás kiadásainak csökkentése, hogy az adóterheket mérsékelni lehessen.4 Ma az állam a gazdasági szereplőktől - ez a vállalkozásokat és a magánszemélyeket jelenti - jövedelmeik majdnem felét elvonja, és "ennek nagy részét lényegesen alacsonyabb hatékonysággal használja fel, mint ahogyan az eredeti jövedelemtulajdonosok tennék". Az alacsonyabb hatékonyság abban nyilvánul, hogy állami intézményeink és vállalataink továbbra is "szocialista rendszert idéző" puha költségvetési korláttal működnek, a fejlesztések koncepciótlanok és gyakorta váltogatják a prioritásokat, vagyonkorrupció, továbbá nem eléggé célzott, sőt gyakran kontraproduktívak a szociális kiadások. A következmény rosszul teljesítő gazdaság, gyenge tőkevonzó képesség és alacsony a beruházási hajlandóság, kiterjedt a feketegazdaság és erős késztetés az adóelkerülésre, a legális gazdaságban egyre szűkebb rétegek maradnak, akiket viszont az eddigieknél is jobban megadóztatnak. A magyar áfiumra a Reformszövetség által ajánlott orvosság a GDP arányában 50%-os kiadási szint 2013-ra 42%-osra csökkentése,5 míg a legjelentősebb adóváltozás a munkáltató járulékok 10%-os csökkentése (2011-ig). A kiadáscsökkentés a nyugdíjaknál a legjelentősebb, bár az nem oly mértékben koncentrált, mint a bevételi oldalon a járulékcsökkentés. A nyugdíjkiadások lefaragását a már (és a jövendő) nyugdíjasoknál a nyugdíjindexálás reálérték-őrzéssé módosításával (az úgynevezett svájci indexálás helyett, mely az átlagos nettó bérnövekedés felével emel évről évre), a jövendő nyugdíjasoknál az induló nyugdíj újabb közel 8%-os csökkentésével (az úgynevezett 13. havi nyugdíj törlése; 2008-ban a nyugdíj-megállapítási szabályok változtatásával már visszavettek 8%-ot, ami együttesen 16%) érnek el. Hosszabb távon pedig a nyugdíjkorhatár a tervezettnél lényegesen gyorsabb megemelésével.

A fenti gondolatmenettel az első, de formális, probléma, hogy értelmes ugyan jövedelemtulajdonosoktól az állam által elvont jövedelmek állam általi felhasználásának hatékonyságáról beszélni, de nincs legitim alapja a jövedelemtulajdonosok jövedelemfelhasználásával való öszszevetésnek, mivel azok azt arra költik, amire jónak látják. A külső szemlélő legfeljebb moralizálhat: mondhatja, hogy X milliárdos jobban tette volna, ha százszobás luxusvillája megvásárlása helyett cégei technológiai fejlesztésére költ, vagy Y alkoholista elitta jövedelmét, pedig családja szükségleteire kellett volna költenie - de nem mondhatjuk, hogy X és Y jövedelmét nem hatékonyan költötte el. Erkölcsi és esetleg jogi alapon ítélkezhetünk, de a magánfogyasztás közgazdasági értelemben vett hatékonysága nem vizsgálható. Egyébként is: az állam nem azért adóztat, hogy az adózók helyett költsön, hanem olyanra költ, amire az adózók magánszemélyként társadalmi és gazdasági értelemben hatékonyan költeni nem tudnának, ha akarnának se.

Az alacsonyabb hatékonyságot a Reformszövetség állami intézményeink és vállalataink puha költségvetési korlátjában találja meg, ami ebben a formában egyszerűen nem felel meg a valóságnak, míg a fejlesztések koncepciótlansága és a prioritások gyakori váltogatása, ahogy a korrupció is a politika betegsége, és semmiképp nem az állami intézmények és vállalatok felszámolásával - ami gondolatmenetükből következik - orvoslandó, melyre egyébként nem is tesznek javaslatot. A célzott szociális ellátások "rossz célzása" számon kérhető, de az univerzális (gyermekgondozási segély, családi pótlék stb.) ellátásokon nem, míg kontraprodukció lehet például a szociális segélyezés munkavállalástól távol tartó hatása - jövedelempótlás maga lesz a jövedelem -, de akkor ezt nyíltan ki kellene mondani, nem megrémülve a politikai korrektséghiány vádjától.

Az, hogy az állam jövedelmeink irdatlan hányadát, majdnem felét elvonja (adócentralizáció), a gazdaságpolitikai diskurzusokban az állam mohóságának, feneketlen étvágyának jellemzésére szolgáló adat. Az állam Magyarországon azonban a megtermelt jövedelmek (GDP) valamivel kevesebb, mint 40%-át vonja el (2007: 39,3%). Kérdés, hogy miért esik akkor szó ennél negyedével többről? Mert ez a közel 50% az úgynevezett újraelosztási hányad (állami kiadások/GDP), az állami kiadások között szerepel azonban az állam hitelfelvétele, mellyel az államháztartás hiányát foltozza be. A hiány 2006-ban megközelítette a tíz százalékot, így került a szóban forgó mutató 50% közelébe. Ez egyszeri, kivételes alkalom volt, viszont kellően sokkoló, hogy mint általában és folyamatosan jellemzőre lehessen hivatkozni.

Újraelosztás - államháztartási látszat és közgazdasági valóság

A probléma nem csupán az, hogy az annyi nem annyi, hanem jócskán kevesebb. A GDP-arányos jövedelemelvonás és újraelosztás hányados, melyet korunk főáramú közgazdasági-gazdaságpolitikai narratívájában kulcskategória, valójában korlátozott közgazdasági tartalommal bír. Jelen formájukban számviteli kategóriák ugyanis. Mert amit az állam adóként elvon, annak egy részét nem újraosztja, hanem az - az állam technikai közreműködésével - visszakerül az adózóhoz. Az a jövedelemmel rendelkező adózó, akit gyermeke után családi pótlék illet, saját adójának egy részét kapja vissza gyermekére fordított kiadásai részleges térítéseként. Vagyis nincs szó újraelosztásról. Arról van szó, hogy a gyermekes adózók a családi pótlék összegével kisebb adót fizetnek, mint a velük azonos jövedelmű gyermektelenek. Az állam technikai közreműködésének oka pedig, hogy a családi pótlék a nem adózó gyermekeseket is megilleti, akik számára közgazdasági tartalmát tekintve nem adócsökkentő részleges költségtérítésről, hanem segélyről van szó. A segély újraelosztás: a jövedelem oda vándorol, ahol nincs, onnan, ahol van. A családtámogatási rendszer ellátásainak nagyobb része közgazdasági értelemben nem újraelosztás.

Ugyanezt mondhatjuk, sőt még inkább, el a nyugdíjról. A nyugdíj valamikori nyugdíjjárulék-fizetés viszonzása, míg a ma fizetett nyugdíjjárulékért majdan nyugdíj jár viszonzásul. Ha a nyugdíjrendszer tartalmaz is újraelosztó elemet, döntő hányada nem újraelosztás. Sőt konstruálható újraelosztás mentes nyugdíjrendszer - ez lehetne a valódi nyugdíjreform.

Mindebből az következik, hogy az állami bevétel/állami kiadás és a GDP hányadosa pusztán egy számviteli, és nem közgazdasági mutató. Azt tudjuk, hogy a tényleges (közgazdasági értelemben vett) újraelosztás kisebb, mint a számviteli. Így abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy az Egyesült Államok 28,8%-os (2007) vagy az Egyesült Királyság 36,6% (2007) elvonási szintje a magyarnál kisebb újraelosztást táplál-e? Az állami nyugdíj- és a családtámogatási rendszerek terjedelmének különbségei - a miénk mindkettőjükénél nagyobb - arra utalnak, hogy közgazdasági tartalmát tekintve a magyar állam "kisebb" - az angolnál feltétlenül, de talán még az amerikainál is.

A fenti okfejtés ismeretében érdemes megismerkedni a Reformszövetség azon kategorikus állításával, hogy "a hazai adórendszer versenyképessége érdemben csak akkor közelíthető a régiós átlaghoz, elsősorban a többi visegrádi országhoz, ha az hazai adócentralizáció összességében sem haladja meg jelentősen a régiósat. Amíg ugyanis a gazdaságból kivont, centralizált adóbevételek összességében lényegesen magasabbak más régiós országokénál, addig minden rendszerátalakítás kudarcra van ítélve."6 Az adócentralizáció Lengyelországban 33,5%, Csehországban 36,4%, Szlovákiában 29,8%. Ez azonban önmagában, mint láttuk, nem jelent semmi lényegeset. Másrészt az adózás csak annyiban von ki jövedelmet a gazdaságból, amennyiben vállalat adóztatásáról van szó. Ha nem vállalatról, akkor magánszemély jövedelemtulajdonosról van szó - akire mégsem mondható, hogy "gazdaság". A magánszemély jövedelemtulajdonosokat még úgy-ahogy lehet "gazdaság szereplői"-ként tekinteni, de ez az erőltetett terminus technicus is, most láthatjuk, csúsztatást készített elő.

Az élőmunka adóterhelése

Magyarországon, panaszkodik a Reformszövetség és az összes munkaadó, magasak a foglalkoztatás költségei. Azért magasak, mert magas az adóék, vagyis a foglalkoztatásra rakodó közterhek és a foglalkoztatás költségeinek hányadosa, nálunknál csak Belgiumban magasabbak. Vulgárisabban: nálunk átlagosan alig több mint 45 százaléka kerül az átlagalkalmazott zsebébe annak az összegnek, amibe foglalkoztatása munkaadójának kerül. Ez 12%-kal több mint a csehek és lengyelek, 16%-kal több mint a szlovákok adóéke. Könnyű belátni, ha csökkennének a foglalkoztatásra rakodó terhek, akkor kisebb lenne az adóék, több kerülne a munkavállalók zsebébe. Baj az is, hogy "szemben a nemzetközi gyakorlattal a közterhek majdnem fele a munkáltatóra hárul".7

Az adóék valóban magas, de kérdés, hogy mekkora jelentőséggel bír e közgazdasági mutató. Az adóék mértékének meghatározásakor a személyi jövedelemadót és a járulékokat veszik figyelembe, de nincsenek tekintettel a nettó ("zsebbe kerülő") bérekből, fizetésekből, meg persze egyéb jövedelmekből fizetendő adókra. Így elsősorban az általános forgalmi adóra (áfa) és a vagyonadóra. Nálunk az előbbiből meglehetősen sok folyik be a költségvetésbe (2007-ben a GDP 14,6%-a, ennél több csak Dániában és Izlandon), utóbbiból viszont lényegében semmi. Vagyis nálunk elsősorban azért magas az adóék, mert hiányzik a vagyonadó, bizonyos helyi adók és a tőkejövedelmek adóztatása meglehetősen csekély. És ha a tőkét nem adóztatjuk (a vállalati nyereségadónak nem is annyira a mértéke alacsony, mint a kedvezmény számos, ezért a tényleges társasági adókulcs mértéke körülbelül kétharmada a törvényben előírtnak), akkor csak a munkát lehet.

A fentiek megértése érdekében érdemes egy pillantást vetni a következő adatokra: a legmagasabb adóékkel rendelkező Belgium GDP-je 44,4%-át centralizálja, ami jóval meghaladja a magyar adatot (39,3%). Ez érthető. Viszont Izlandtól (41,4%) Dániáig (48,9%) kilenc ország adócentralizációja magasabb Magyarországénál, miközben adóékük jóval kisebb, például Dániáé alig haladja meg a 40%-ot. Ennek oka az adórendszerek szerkezetének különbsége: a dán munkavállaló zsebében arányaiban többet visz haza, de amit hazavisz, abból keményebben, csak éppen más típusú adókkal adózik. Erre a szerkezeti különbségre az adóék fogalma nem reflektál.

A "foglalkoztatásra rakodó közterhek" fogalmával az a legnagyobb probléma, hogy ilyen nincs: a foglalkoztatásra nem rakodnak közterhek. Ez egy ideologikus konstrukció, mely azt kívánja elfogadtatni, hogy annak az összegnek egy jelentős hányada, melyet a munkaadó munkavállalója alkalmazásáért fizet, az állam mohósága miatt kell fizetnie. A munkást a nettó bér illeti meg, minden más "rárakodás", közgazdasági értelemben illegitim, csak éppen az állam léte és kényszerítése miatt megfizetni kötelező. A közgazdaságtan ideáltipikus modellvilágban nincsenek adók. Azért vannak mégis és okoznak súrlódási veszteséget (vagy másképp: a gazdaság fogaskerekei közé ékek kerülnek, melyek azok mozgását megállítani nem, de lassítani képesek), mert világunk sajnálatosan gyarló, ezért van szükség államra, amit adókból kell fenntartani,8 és máris nyakunkon a "foglalkoztatásra rakodó közterhek" fogalma.

Csakhogy közgazdasági értelemben kizárólag a munkaerőköltség az értelmes kategória, melyből a munkavállaló fizeti a járulékokat és a személyi jövedelemadót. Tehát a közteher nem az egyedüli legitim bérre rárakodik, hanem a munkajövedelem-tulajdonost terheli, aki munkajövedelméből fizeti a közterheket. Bár a fizetés - de ez pusztán technikai kérdés - a munkaadó dolga. Ez azonban egy jogi helyzet, és nem maga a közgazdasági valóság.

Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy a GDP mekkora hányadát teszi a munkavállalói jövedelmek (compensation of employee), beleértve természetesen a munkavállalók által fizetendő adókat és járulékokat. A legfrissebb 2007. évi adatok szerint ez az Egyesült Államokban 56,9%, az eurózóna országaiban 47,3%, míg Magyarországon 45,8%. Ennek alapján nem állítható, hogy drága a foglalkoztatás, és annak költségei "kiszorítanák" a többi jövedelemtípust (a tőke- és a vegyes jövedelmeket9). Másrészt nem bír közgazdasági értelemmel a munkáltatói és munkavállalói járulék megkülönböztetése, mivel mindkettő a munkaerőköltség része. Ezt egyébként a Reformszövetség maga is belátja, amikor - technikai egyszerűsítés céljából - megfontolásra javasolja "a foglalkoztatásra eső adó- és járulékterhek rendszerében az ún. szuperbruttósítás intézményének bevezetését".10 Vagyis a jogi helyzetet igazítsuk a közgazdasági helyzethez: ne legyen külön a munkáltatói járulék, fizessen mindent a munkavállaló. Ezt a lépést, sokan javasolták már, és egy adóreform keretében feltétlenül meg kell tenni, mert nagyban elejét venné reformdiskurzusaink manipulálásának. És ez igencsak pofonegyszerű gyógyírt jelentene arra a problémára, melynek következményeit és elhárításuk módját hosszú oldalakon keresztül taglalja a Reformszövetség. Azt mondják ugyanis, hogy - mivel a közterhek majdnem fele a munkáltatókra hárul - érdekközösség jön létre a munkavállaló és a munkáltató között az adóelkerülésben.11

Mégis, miről szól az adóreform?

Az üzleti világ szereplői által követelt adóreform célja, hogy a munkavállalói jövedelmek egy részét tőkejövedelemmé alakítsa. A vállalkozók két módon növelhetik jövedelmüket: az eddigieknél jobb, korszerűbb, a fogyasztók számára vonzóbb stb. termékekkel lépnek a piacra, mely vállalkozói erőfeszítéseiket profitnövekedéssel igazolja viszsza. A másik mód, hogy szövetségbe tömörülnek, és néhány közgazdászt segítségül hívva legyártják, majd a politikusokkal és a lakossággal elfogadtatják azt a reformérvrendszert, mely őket plusz vállalkozói erőfeszítés nélkül, ceteris paribus, kedvezőbb helyzetbe hozza. Gazdagabbá teszi. De ez nem önmagáért való gazdaság lesz ám, érvelnek a nekik szakértő közgazdászok, hanem a közösség üdve. A profitábilisabbá tett vállalkozók befektetéseikkel hálálják meg a politika és a lakosság végtelen jóindulatát, immár nagyobbá lett profitjuk befektetésének köszönhetően ismét meglódul gazdasági felzárkózásunk megakadt, tengelytörés-gyanús szekere. Ez az eredeti tőkefelhalmozás képlete.

De van egy másik olvasat is. Az adóreform pusztán elosztási harc: egy újabb csatatér életre hívása, melyen talán a tőke javára lehet billenteni a piacon kialakult, a tőke és a munka közötti elosztási arányokat. Az utóbbi hetek politikai küzdelmei lényegében erről szóltak. Az elosztási harc csak válsághelyzetben élezhető ki, mint például ez a mostani, és mint bő évtizede, a Bokros-csomag idején volt. Mert akkor lehet más mögé rejteni. És most kétségtelenül válsághelyzet van, az elosztási arányok megváltoztatására irányuló törekvést az államháztartás finanszírozásának összeomlása, az államcsőd elhárítása érdekében teendő, valóban szükséges intézkedések közé lehet csomagolni. Nagyjából azzal a szöveggel, hogy lépjük meg az elmaradt (adó)reformokat, hogy gazdaságunk erősebben kerüljön ki a válságból. Hogy óvjuk a munkahelyeket, a családokat.

E sorok írójának álláspontja mindezzel szemben kimondottan piacpárti. Az adócsökkentés nem szolgálhat eszközül a munka és a tőke közötti jövedelemelosztási határ megváltoztatására. A munkavállalói jövedelmek szintjének meghatározása a piac dolga, s a piac a válságban tulajdonképpen jól "dolgozik": a bérek elindultak lefelé. Amennyiért másfél éve egy szakmunkást nem lehetett kapni, ma már tapasztalt művezetőt is lehet - ezt tapasztalják azon a kevés számú helyen, ahol bővítik a munkaerőt. A (gazdaság)politikának be kellene látnia, hogy ez az út csak keveseknek vezet felfelé.12 Hipotézisem szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök bukásának az volt a legmélyebb oka, hogy képtelennek bizonyult tovább egyensúlyozni a kormánypártok hátországába tartozó nagytőkés csoportok és törzsszavazótáboruk érdekei között. Gyurcsány lelke mélyén még reménykedett a 2010-es győzelemben, és nem volt eléggé cinikus. A nagytőkés csoportok már nem reménykedtek és kellően cinikusok. Arra készülnek, hogy ha már úgyis elvesztik a kormány előszobáiba való bejárás lehetőségét, legalább olyan folyamatokat indítsanak el, amely feltőkésítésüket eredményezi, vagy legalább válság miatti veszteségeiket csökkenti. Erről szól a Bajnai-csomag.

Befejezés

Az avatatlan szemlélőnek nem könnyű eligazodni a történések valódi jellegét és célját illetően, a dezinformáció minden csatornán keresztül ömlik. A BDO Forte ügyvezető partnere azt a megállapítást tette a portfolio.hu gazdasági hírportálon, hogy a "jövedelemadó-terhek a vállalkozások szintjén költségként kerülnek elszámolásra, ezért a jövedelemadózásbeli különbségek jelentősen befolyásolják az adott társaság jövedelemtermelő képességét. Ennek javítása pedig - a jelenlegi forráshiányos gazdasági környezetben - kulcsfontosságú az adott vállalat tartós növekedéséhez."13 A Robert Reich-féle "szakértő" teljesen szégyentelenné vált. Az szja-t a vállalatok semmi módon nem számolják el költségként, ahogy az szja különbségei semmi módon nem befolyásolják a jövedelemtermelő képességet. Oszkó Péter február 22-én azt nyilatkozta az Inforádiónak, hogy "az nem járja, hogy Magyarország szinte a világ legdrágább országa legyen, ahol a legtöbbe kerül a költségvetési elvonások szintjén alkalmazottat felvetni, miközben a magyar gazdaság ezt nem engedheti meg magának". A világ legdrágább országa lennénk? Béreink magasabbak, mint a fejlett országokban? Oszkó olyan narratívába helyezi szövegét - holott pontosan tudja, hogy csak a teljes munkaerőköltség számít, a munkaadókat kizárólag ez érdekli. Ha mégis számít, csak azért, abból az adócsökkentés gazdaságideológiája kinőhet. "A magyar gazdaság ezt nem engedheti meg magának" - háborog, miközben ahhoz asszisztál, hogy a vállalkozók munkavállalóik rovására kisebb veszteséget legyenek kénytelenek elkönyvelni válság idején. Az ország pedig higgye azt, hogy a bajban csak akadt egy bátor kormány, mely merte reformálni azt, amit már régen kellett volna, és még a szent teheneket is meri vágóhídra hurcolni.

A szerző szociológus-közgazdász

JEGYZET

1 Robert B. Recih: Szuperkapitalizmus. Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009., 243-244.o.

2 Gazdaságpolitikai diskurzusokban ezen az úgynevezett visegrádi országok - Lengyelország, Csehország és Szlovákia - értendők.

3 Sajátos módon soha nem került szóba, hogy Berend T. Iván volt MTA elnök (1985-1990) nem tag, és mi ennek az oka, miközben az MTA összes eddigi elnöke közül egyedüli ő közgazdász végzettségű, és gazdaságtörténészként méltán világhírű. A Reformszövetség keretében felbukkanó Glatz Ferenc történész, Vizi E. Szilveszter orvosbiológus, a jelenlegi elnök Pálinkás József atomfizikus.

4 A gazdasági növekedés dinamizálásának lehetősége az államháztartási kiadások csökkentése mellett. A Reformszövetség megbízásából készítette a KOPINT-TÁRKI Zrt. munkacsoportja, külső szakértők bevonásával. Átdolgozott változat. 2009. március 6.; Tézisek, 1. pont, 1. o.

5 A Reformszövetség gazdaságpolitikai munkacsoportjának javaslatai. Összefoglaló háttéranyag a sajtó munkatársai számára. 3. pont, 1. o.

6 A reformszövetség adórendszerrel kapcsolatos javaslatainak összefoglalása. Összefoglaló háttéranyag a sajtó munkatársai számára. 1. o.

7 A gazdaság növekedési és versenyképességének javítása az adórendszer átalakításával. Készült a Reformszövetség megbízásából. 5. o.

8 Az 1990-es évek IMF ihletettségű közgazdasági szakirodalmában a fiskális ék (fiscal wage) fogalma volt divatos, elsősorban Kopits György (ma a Költségvetési Tanács elnöke), az IMF állami pénzügyi főosztályának (Fiscal Affairs Department) hajdani vezetőjének működése nyomán. Az állam (pontosabban az államkincstár, a fiscus) ékként került a gazdaság fogaskerekei közé, ami ha meg nem is akasztja, de a súrlódási veszteséget okozva lelassítja annak működését. Ezt a szimbolikát a kisebb állam (a gazdaság fogaskerekei közé kerülő kisebb ék) melletti érvként lehetett felmutatni, gyengesége viszont - és emiatt ki is ment a divatból -, hogy az állam nélküli világ ideálja következik belőle. A közgazdászok és az anarchisták mégsem kerülhetnek egy platformra. Mert az nyilvánvaló, hogy az államnak a gazdaság normális kapcsolatosan másra nem bízható feladatai vannak. De hol válik a fiskális ék, a fogaskerekek súrlódását csökkentő fiskális olajjá?

A fiskális ék magyarázó erő híján divatból kiment fogalma helyébe az adóék (tax wage) lépett, de mindenféle szimbolika és elméletieskedés nélkül. Az adóék lehet kisebb, lehet nagyobb, jobb, ha kisebb, de mindenképpen lennie kell. Csak arra kell ügyelni, hogy ne lógjunk ki nagyon a sorból, az átlagosságra kell törekedni.

9 A vegyes jövedelem az, ahol a tőke- és a munkajövedelem szétválaszthatatlan. Tipikusan az egyéni vállalkozókról, kis bt.-k, kft.-k tulajdonos-vezetőikről van szó, akik attól függően veszik ki tőke, vagy munkajövedelemként hasznukat cégükből, hogy melyik adózása kedvezőbb. Általában az előbbié.

10 Lásd 5. jegyzet, 18. o.

11 Lásd ua. 5. o.

12 Korunk gazdaságpolitikai vitákban nagyon kevesen mondják ki, maga a Reformszövetség sem, hogy valójában miről van szó. Kevés kivételek egyike Bauer Tamás, aki a Népszabadság február 16-i számában arról ír, hogy "nem lehet lemondani az elosztási arányok nagyarányú felülvizsgálatáról... egyértelmű, hogy a kormány jóléti áldozatot kényszerít a társadalomra ... a jövedelmező tevékenységet folytató üzleti szektor ösztönzése ... az állam által fenntartott jólét rendszerek rovására". (Reformok és válságkezelés, 11. o.). Ugyanezen lap a Reformszövetség nyilvánosságra került anyagait Drasztikus fogyókúra a gazdaság felhizlalására címmel ismertette (február 23., 19. o.) Tehát többről van szó, mint a válság elhárítása érdekében a lakosság áldozathozatalra kényszerítése. Bauer és köztem nem lényegtelen különbség, hogy ő nagy reményeket fűz a magyar gazdaság újabb az eredeti tőkefelhalmozás-szakaszához, míg magam azt - a globalizáció időszakában - teljesen értelmetlennek, szitával vizet merésnek tartom.

13 Lemaradtunk az adóversenyben - Jobbak a balkáni országok. 2009. 02. 23. 12:37, portfolio.hu

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.