Fontosnak tartanám megjegyezni, hogy - bár előszavában azt írja: semmi "politikai aktualitás ťnem dörömbölŤ a kérdésben a történelem... kapuján" - Krausz könyvének fogadókaput ácsolt az idő: az a világgazdasági válság, amelyet ezerféle módon értelmeznek és magyaráznak, akármennyire szemérmeskedünk is: a kapitalizmus válsága, vagy ha ez a megfogalmazás nagyon csípi valakinek a szemét, akkor a neoliberalizmus védnöksége alatt kivirágzott ellentmondás. Ahogy a (Marxék által már a kommunista párt kiáltványában érzékletesen leírt) globalizált világgazdasági folyamatokat uraló (illetve mint kiderült: nem uraló) kormányok intézkedései mutatják, orvosolni próbálnak valamit, amit gyógyítani nem lehet, legfeljebb biztosítani, hogy alapbetegségével ideig-óráig továbbéljen. A kapitalizmus ugyanis nem reformálható, legfeljebb átmeneti állapota meghoszszabbítható. (Hogy ez ötven, vagy ötszáz év, sem a földi civilizáció történelmi idejéhez, sem a Föld még hátralévő talán három-négymilliárd évnyi egyhangú körforgásához nem mérhető). Hogy mihez átmenet - intelligensen fogalmazva - a liberális piacgazdaság? Nehéz a válasz. Talán annak az ellentmondásnak a feloldásához, hogy az evolúció "mellékhatásaként" létrejött gazdag és szegény, kizsákmányoló és kizsákmányolt részre szakadt földi civilizáció megoldja ezt a nem kis problémát. Amíg ugyanis ez létezik, addig az érdekek mentén mindig hasadozni fog az ember társadalmi világa. Alapvetően "besegít" majd ebbe a vallások felerősödött uralma, a környezeti ártalom összetorlódása, az ezen problémák által szélsőségessé váló ellentmondások szegény és gazdag ország, szegény és vagyonnal bíró társadalmi csoportok, rétegek között. Mindez a gond most nem látszik, miként a Hold a napsütésben; elhomályosítja a sürgető teendő: miként lehetne a vesztesekre és nyertesekre bomlott globalizált gazdaságot gatyába rázni.

Jó volna ehhez valami ideológia, illetve valamilyen, a valóság kemény próbáját kiálló eszme. De nincs, mert a mögöttünk hagyott század kikezdte és kiforgatta a lényegéből valamennyit (a polgári gyökerűeket is!). Az emberek, társadalmi helyzetük és hovatartozásuk ellenére, a hihetetlenül praktikus és gyakorlati világ "utasításaival" szemben jobban hisznek az irracionális "önlejáratásnak", mint a világot, az emberi viszonyokat magyarázni igyekvő ideáknak.

Mindehhez sok muníciót adhatna Krausz Tamás, aki vette a fáradságot, és egy múlt századi eszmét kiásott az eszmetörmelékek, a mindennapi társadalmi gyakorlattal ráhordott mocsokhegy alól. Azt a gondolkodó és cselekvő Lenint kívánja bemutatni, aki nem tudós teóriákat gyártott, hanem igyekezett választ adni a forrongó társadalmi valóság jelenségeire. Hogy ezek megválaszolása teóriává is összeállt, az már a "nem tudják, de teszik" dialektikájának egyenes és mindennaposnak mondható következménye.

Egy ilyen nagy munkát, eszmetörténeti kísérletet nem lehet néhány gépelt oldalon átfogni, és az ilyen téma iránt érdeklődő olvasónak felmutatni, legfeljebb egy-két erényét kiemelni. Mindenekelőtt említeném, hogy Krausz Tamásnak láthatóan nagyon fontos - ami könyve "tárgyának", Leninnek is az volt -, hogy a mondandóját megértsék. Lenin a legbonyolultabb helyzetet is igyekezett érthetően megfogalmazni. Gondolatait Krausz idegen nyelvi kifejezések tömege nélkül továbbítja. Szövege ettől nem leegyszerűsített, sőt, nagyon oda kell figyelni a mondatok szövésére és értelmére. Aki veszi ezt a fáradságot, nagy gondolati és indulati élménnyel, tudással lesz gazdagabb.

Mint említettem, Lenin mindig egy társadalmi helyzetből, eseményből, eszmei, gondolati felvillanásból indult ki. Krausz kimutatja, hogy jó néhányszor tévedett, mert az értelmezett valóságrész gyorsan változtatta az arcát, és az elavult értelmezést az új minőséghez kellett igazítani. De Lenin többnyire maga jött rá, hogy hol, miben és hogyan "csapta be" a valóságos helyzet, milyen módosított vagy új értelmezéssel követhető annak változása.

Székely szerint az államkapitalizmus fogalmának tisztázása "fontos, ha éppen nem a legfontosabb része a társadalomelméletnek". Krausz mást jelöl meg a legfontosabbnak: Lenin "életműve a fennálló radikális megváltoztatására irányult, s e törekvésen kívül - történeti módon - egyszerűen nem is értelmezhető". Az államkapitalizmus fogalma inkább csak a NEP jelentésének és jelentőségének értelmezése tekintetében fontos fogalom, és persze azért is, mert Lenin műve nagyon is élő elmélet, s ha ennél a fogalomnál maradunk, akkor például a jelenlegi kínai "államkapitalista formáció" megértéséhez és magyarázatához, illetve a lélegzetállító eredmények igen ellentmondásos felfogásához ad, adhat segítséget.

A NEP önmagában, Lenin egész munkásságában jelentéktelen mozzanat, ha a könyvet csak társadalomelméleti rekonstrukcióként értelmezzük. Székely megjegyzi, hogy például a hatodik fejezet, amely a Diktatúra és demokrácia - a gyakorlatban címet viseli "kilóg a tematikából", vagyis a rekonstrukciós szándékból. Szerintem viszont éppen az egyik legbeleillőbb "szemlézés", mivel mindkét fogalmat és öszszes ellentmondását nem egyszerűen a gyakorlatban, hanem Lenin gyakorlatában, illetve az általa elvárt gyakorlatnak megfelelően vizsgálja, értelmezi a szerző. Székely több helyütt is "részletesebb érvelést" igényelne Krausztól. Én viszont úgy látom, hogy Krausz igen gazdaságosan magyaráz, csak annyit érvel, amennyi a rekonstrukcióhoz feltétlenül szükséges, a további, messzebbre, a mába vezető érveléseket mellőzi. Könyvének aktualitását nem az egyes gondolatok meghosszabbítása adja, hanem a rekonstrukció, vagyis az, hogy Lenin társadalomelméletét a megszületése pillanatában láthatjuk. De nem csak azt. Van a könyvnek egy másik, nagyon sok pluszt nyújtó vállalása is: Lenin gondolatait Krausz viszonyítja és leméri a vitapertner kortársakén, például a rendkívüli eszű Rosa Luxenburgén, aki az egyik vitájában leszögezi: "A szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága". Kár, hogy napjainkban a világ, és az a furcsa, megriasztó társadalmi katyvasz, ami a volt Szovjetunió helyén kialakult, az ilyen, rendkívül fontos konzekvenciákkal járó aforizmára nem vevő.

Miként Lenin alábbi, Krausz által idézett gondolatára sem: "A demokratikus köztársaság a kapitalizmus lehető legjobb burka, és ezért a tőke, miután (...) birtokba vette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan, olyan szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása nem ingatja meg". Még szerencse, hogy napjaink hazai politikusai nem olvasnak ilyen lebénító gondolatokat, ugyanis akkor ráébrednének, hogy az emberek nevében kormányozni akarók majd nem tesznek lényegileg mást, mint amit azok tettek, akiket - reményeik szerint - akár kétharmados többséggel leválthatnak.

Vannak, akik még mindig (vagy újra) ott tartanak, hogy Lenin bűnöző, terrorista volt. Adott esetben számukra rendkívül fontos, hogy például a cári család kivégzésével kapcsolatosan Lenin mit tett vagy mondott. Az első világháborúban, a polgárháborúban, az éhínségek következtében (most a lényegében Lenin halála után létrejött gulágról és áldozatairól ne beszéljünk) meghalt hozzávetőlegesen harmincmillió ember, köztük a cári család tagjai. Minden elveszett életért kár, bármelyik oldalon is álltak. De azt azért látnunk kell, és Krausz a rekonstrukcióval ezt világossá is teszi, hogy mindaz, ami Oroszországban történt, az emberiség történetének egyik fontos epizódja, de nem több és nem más. Lenin a dialektikát nemcsak Marxtól és egyes, neves orosz kortársaitól tanulta, hanem Hegeltől is. Mégpedig lényegi módon. Azt gondolta, hogy a tőkés termelési módot a proletariátus majd "leváltja". Erőteljesen hitt ebben. De semmit, semmilyen eredményt, lépést, gondolatot nem ítélt végsőnek. Végsőnek a harcot csak a romantikus Internacionálé hirdette. Lenin pedig minden eredményt olyannak, amely létrehozza a maga ellentmondását, amely elpusztítja a szülő méhet. Vagy más összefüggést keresve és Lenint idézve: "Alkotmányos illúzióknak azt a politikai hibát nevezik, amely abban áll, hogy az emberek létezőnek vélnek egy normális, jogilag megalapozott, rendezett, törvényes, egyszóval ťalkotmányosŤ rendet, noha az a valóságban nem létezik".

A társadalomelméleti rekonstrukció során ezek azok a magas labdák, amelyeket Krausz Tamás történész soha nem csap le. Rendkívül fontos az egész módszertanát illetően, hogy nem akarja aktualizálni Lenint, megteszi ezt maga az alapos és gondos rekonstrukció, amelynek fontosságát és jelentőségét nem lehet eléggé méltányolni. Azt gondolom, hogy Krausz Tamás maradandót alkotott, amikor egy olyan társadalomelmélet születési körülményeit, változásait idézte meg, amelyre új körülmények között, ismét és ezerszer végiggondolva majd szükség lesz, mert ha igaz Hegel filozófiája, akkor nem gondolhatjuk, hogy az emberiség történetének vége a polgári demokrácia. Vagy ha ez igaz lesz, akkor az emberiség nemcsak a társadalmát, hanem önmagát is széttépi.