Próbálom elképzelni a fekete-fehér képeslaphoz tartozó színeket. A függöny bizonyára bordó. A székek plüsse tán piros, szürke a kerek asztalkák műmárványa, sápadtan csillan rajtuk a fém hamutartó. A pult erezett politúrja barna, odabent, a hűtőrekeszben rózsaszínek, fehérek, barnák a sütemények. Az üvegek zöldek - Jaffa! Leányka! Igrisztoje! -, a lámpaburák narancssárga fényt árasztanak. A padlón bordó-fehér-feketének képzelem a követ, barnának a kályha csempéjét, a bal oldali sarokban álló wurlitzert pedig - hát, hogy őszinte legyek - nem is tudom.

N. Kósa Judit "Lelőhely" sorozatának mai darabja egy hajdani postás szolgákatának körülményeiről.

Talán pék volt Kuti Kálmán, talán sofőr vagy szerelő, esetleg irodista - ezt talán sosem fogjuk megtudni. De a Községi Kenyérgyárban dolgozott, és ez hozzásegítette egy olyan igazolványhoz, amelynél értékesebbet 1945 tavaszán nem birtokolhatott budapesti férfiember.

Talán a nyár teszi, tán inkább az, hogy ami a pesti Belső-Erzsébetvárosban történik, az még a városépítészet iránt kevéssé fogékony szélesebb közvélemény számára is meghökkentő; mindenesetre tény, hogy a Világörökséghez tartozó régi pesti zsidónegyed bontása és radikális átépítése az elmúlt hetekben áttörte a botrányok által acélosra edzett ingerküszöböt.

"Odaadó munkáról, jelentős haladásról és általánosan elismert sikerekről" számolhatott be Demény Károly a Budapesti (Budai) Torna Egylet ötvenötödik egyesületi évének végén. Már a végéhez közeledett az 1924-es év, és az elnöknek minden oka megvolt az elégedettségre. A háborús idők után az egylet ismét az építkezés, a fejlődés útjára lépett - "a háború alatt mindenünk kopott, törött, semmit sem tudtunk pótolni" -, a 286 alapító mellett 2466 rendes tag sorakozott föl a közös sport mellett, és maga Horthy Miklós is látogatást tett a Széna téri pályán. Jelesül akkor, amikor a csendőrfelügyelőség ott rendezte meg az országos csendőrbajnokságot. Vélhetően ebből az alkalomból jegyezte meg "találóan és megtisztelően", hogy a BBTE-n belüli egyesületi "patina" a közös sikerek záloga.

Száz éve, 1904. augusztus 4-én (esetleg 5-én) született Steiner Andor. Három igazolvány maradt utána, nemrég kaptam kölcsön őket. Az egyik egy munkakönyv, amelyet 1922 májusában állítottak ki. A másik egy 1923-as keltezésű Gépjárművezetői igazolvány, a harmadik pedig egy útlevél 1938-ból.

Bővebb terjedelemben és megújult tartalommal jelentkezett előfizetőinél 1942 augusztusában a Magyar Artisták Lapja. A szerkesztőség az Erzsébet körútról átköltözött az Akácfa utca 32. második emeletére, és az "egyesületi központtal kapcsolatos impozáns helyiségben" már folytak is egy artistaiskola kialakításának munkálatai. A lap értesítése szerint felvételi díjként 15, havi tandíjként 40 - kombinált szakra 50 - pengőt kértek el a jelentkezőktől. Borsos összeg volt, de enynyiért az általános tárgyak mellett az artistaság minden ágában kiképezték a növendékeket, sőt a szükséges felszerelést is a rendelkezésükre bocsátották.

Zigány Zoltán fővárosi polgári iskolai igazgató részére 1908. december 31-én állította ki a Magyar Királyi Államvasutak igazgatósága ezt az igazolványt. A direktor úr passzusa a 87557-es sorszámot viselte, ami nem másnak, mint a dualista állam bőkezűségének volt betudható. Az igazolványra minden hivatali esküt tett állami hivatalnok és törvényhatósági tisztviselő - még a nyugdíjas is - a családtagjaival együtt jogosult volt az országban fél áron utazni.

1956. január elsején, négy év után először, az Operaházban előadták Bartók A csodálatos mandarinját. Ugyanezen a napon a harmadik békekölcsön ötödik sorsolásán Baluch Zoltán, az Ásványolaj-tartályszerelő és Karbantartó Vállalat olajkútszerelője megnyerte a százezer forintos főnyereményt.

"Szenvedtek milliók, nyögték az átkos terhet. Addig a kapitalista dőzsölt, élte fényűző, léha életét, a kizsákmányolók csőcseléke uralkodott" - dörögte a Fővárosi Autótaxi Vállalat névtelen szerzője a cég dolgozói számára 1954-ben összeállított Balesetelhárítási Útmutató előszavában. Mire idáig jutott, már leszögezte, hogy a magyar nép "nagy pártja vezetésével száz sebből vérző hazáját a boldogság, a béke országává tudta fejleszteni". Talán ez a lendület okozta, hogy mintha feledésbe merült volna egy fontos tény: jelesül, hogy abban a letűnt, átkos korban a dőzsölő, kapitalista népség nélkül talán még keserűbb lett volna a taxistársadalom kenyere.

Köszvényre vagy idült epebajra gondolnék így, a fénykép alapján nyert első benyomások alapján, de persze könnyen meglehet, hogy Balla Pál egyszerűen kitűnő éghajlata, esetleg "pormentes, gyönyörű sétalehetőségei kedvéért" kereste föl a gyógyfürdőiről is nevezetes Margit-szigetet.

Minden rendben volt 1909-ben. Legalábbis az abban az évben - Hock János előszavával! - kiadott Budapest útmutatója szerzője, Vigand Rezső nagy beleéléssel bizonygatta, milyen nagyszerűek a magyar főváros köztisztasági és közegészségi viszonyai. Korábban, az előző század hetvenes-nyolcvanas éveiben persze még elborzasztó volt a helyzet: fertőzött volt a talaj és a víz, járványos kórságok tizedelték a lakosságot, a városi polgár örült, ha a városon kívülre menekülhetett.

Öt hónapja várta már a pihenni és gyógyulni vágyókat a Svábhegyi Sanatorium, amikor a posta 1927. november 19-én dr. Egyed István címére kikézbesítette a fényűző üdülőhely reklámkártyáját.

Koffercímke. Magamtól sosem jöttem volna rá, pedig láttam ilyet eleget a régi filmekben. A színes matricák olykor egészen beborították a kalandvágyó utazók bőröndjeit, rajtuk elegáns szállodák és híres városok nevével, olyasfélékkel, hogy Ritz Paris meg Carlton London. Szóval tudnom kellett volna, mi ez, hiszen a világoskék címkéről nemcsak a szálló neve olvasható le - "Budapest" SZOT üdülőhajó -, hanem a célállomások teljes választéka is. Ott van "Bratislava, Wien, Beográd és az Alduna".