Január 6-án az Operaház tőszomszédságában, a Sztálin út 24. alatt is jelentős eseményre került sor. Czétény Ferenc Nagymező utca 32. alatti kisiparos gépírásos elismervényen igazolta, hogy a Sztálin út 24.-ben végzett patkányirtásért felvett "Kalina elvtárstól, ill. a házbizottságtól 250 azaz KETTŐSZÁZÖTVEN forintot". Az elismervényt Altstädterné házfelügyelő ellenjegyezte.

A dokumentumból egy fontos dolog azonban nem derül ki: jelesül, hogy a Czétény-féle vállalkozás kínálatából vajon melyik szolgáltatást rendelte meg a Sztálin út 24. lakóközössége e borsos összeg fejében. Czétény Ferenc úgy ajánlotta ugyanis magát, mint aki patkányirtást "vadászgörényekkel és mérgekkel" is vállal, akár vidéken is. Ám hogy a Sztálin út 24.-ben - ahol a három emelet polgári lakásait még az Andrássy úti idők emlékét idéző biedermeier kályhák, rézkilincsek és kovácsoltvas lámpák ékesítették, a földszinten viszont csak pár évvel korábban zárt be a patinás, s ezért bizonynyal bejáratott patkánycélpontnak számító Három Holló vendéglő - melyik megoldást választotta, alighanem sosem fogjuk megtudni.

Egyáltalán, mindazok, akik csak az 1973 utáni Budapestet ismerik, aligha tudják elképzelni, milyen volt az a régi főváros, amelyik még nem volt patkánymentes. Ahol 1942-ben, Budapest élővilágáról írva Pénzes Antal külön kiemelte: a becslések szerint ötvenezresre tehető helyi macskapopuláció legnagyobb érdeme, hogy féken tartja a pincékben, raktárakban bujkáló patkányokat. Elég csak fölütni a korabeli telefonkönyveket, hogy lássuk, hány különböző vállalkozásnak jelentett biztos megélhetést ez a népes kolónia. E téren is érdekelt volt például a poloskairtásban jeleskedő Ditrichstein cég, akárcsak az Adler-Standard, amely jótállást is vállalt az egér- és patkányölés eredményére. Fischer Imre vegyészmérnök a cyanitra esküdött, Königstein mérnök a "legújabb" eljárást ígérte, Steffkó S. "Nemzetvédelmi Keresztes" szakember pedig úgy hirdette magát, mint aki "patkányt irt Vermis-sel".

Ebbe a kínálatba igen szépen simulhatott bele Czétény Ferenc cégének vadászgörényes megoldása. Különösen, hogy népi demokrácia ide vagy oda, a patkányok csak nem fogytak el Budapestről. Zoltán Péter korabeli, gyerekeknek szánt fővárosi útikalauza - az Egy fekete notesz titkaiból című kvázi kalandregény - egy egész fejezetet szentel annak a látogatásnak, amelyet a riporterőrs a pesti főgyűjtőcsatornában tett; a szerző természetesen a patkánykérdésre is külön kitér. A föld alatti, szenynyes habokon hajózva hőseink lámpájának fényében újra és újra feltűnnek a rágcsálók, ám a tapasztalt csatornabúvárok megjegyzik: "A patkányok nem a csatornában élnek. Ide csak csemegézni járnak." Ifjú riportereink ezután följegyzik, hogy egyetlen patkánypár 800-850 utódnak ad életet egy évben, s ennek az irtóztató regimentnek mérgezett lóhússal igyekszik útját állni a Csatornázási Művek szakbrigádja. Az igazi megoldást azonban egy-egy kiadós zápor jelenti, amikor színültig megtelnek vízzel a föld alatti járatok. Az 1952. május 12-i özönvíz például - idézi föl a csatornabúvárok emlékeit a riporter - többvagonnyi patkánytetemet hagyott hátra.

Ennek fényében érthető, hogy ha máshol nem különösebben, a patkányirtásban azért jutott tér a magánszektornak egy mégoly kollektív gazdaságban is. 250 forint erejéig mindenképp. Olyannyira így volt ez, hogy Czétény Ferenc címét és számát még a tíz évvel későbbi telefonkönyvben is megtaláljuk. A házbizalmi Kalina elvtárs nevét azonban az 1966-os lajstromban már hiába keressük.

Vajon melyik módszert választotta Czétény úr a Sztálin út 24.-ben