A sajtóban mind több híradás jelenik meg az úgynevezett Madách sétány kalandos múltjáról és lehetséges jövőjéről, miközben a helybéliek egyre gyakrabban találkozhatnak turistacsoportokkal a zsidónegyed utcáin. Jönnek, hogy megnézzék, amit még lehet. Amíg lehet.

A történet elejét rutinos újságolvasók ma már szinte könyv nélkül fel tudják mondani. Több mint száz éve vetődött fel először az ötlet, hogy a Kis- és Nagykörút közötti, sűrűn beépített Erzsébetvárost sugárúttal "lazítsák fel". Tekintve, hogy a Király és Dob utca közötti, keszekusza utcákkal szabdalt, jellemzően a XIX. század második felében beépült városrész a kortársak szemében szinte kezdettől fogva kaotikusnak és átláthatatlannak tűnt, vonzónak tetszett a gondolat, hogy egy újabb Andrássy út nyitásával rendet vigyenek az öntörvényű rengetegbe. A XX. század során sok tucat elképzelés született a sugárút - majd sétány - megvalósítására, de mindebből semmi más nem vált valóra, mint a Madách tér negyvenes évek elején megépült együttese. A vöröstéglás toronyházak, a jellegzetes árkád és a semmibe vesző út képe mindenkinek ismerős, aki járt valaha a pesti belvárosban.

A tervek viszont rendületlen tempóban követték egymást. Az ötvenes évek elején egy szocreál felvonulási tér kedvéért tarolták volna le a Belső-Erzsébetvárost, negyedszázaddal később már íves sétányt vezettek volna a Teréz-templomhoz - könnyű kézzel eltörölve a föld színéről a műemlék Pekáry-házat. A kilencvenes évekre mindebből egy passzázs-sor ideája maradt: az évtizedeken át romlani hagyott, így kétségkívül meglehetősen rossz állapotú száz-százötven éves épületek feláldozása árán építtetne új házakat egy cikcakkos sétány mentén a helyi önkormányzat.

A történet innentől kezdve ismert. A rombolás és az új alkotások silány minősége láttán felháborodott civilek akciózni kezdtek, az örökségvédelmi hivatal - elkésve bár, de legalább - nekifogott védeni a még menthetőt, az önkormányzat pedig azt bizonygatja, hogy ami történt, nemcsak törvényes, hanem szükségszerű is volt. A törvényességet nem is vitatja senki. Szükségszerűségről azonban szó sincs. Igenis, van más lehetőség, mint utat vágni abba a városszövetbe, ahol semmiféle útnak nincs helye, és ennek ürügyén ledózerolni olyan házakat, amelyek a negyed szerves részei, történelmének tárgyiasult emlékei.

Korszakos ködlovaglásnak nevezi a Madách sugárúthoz, illetve sétányhoz való csökönyös ragaszkodást Ekler Dezső Ybl-díjas építész, aki úgy fogalmaz: mindazok, akik ezt a tervet immáron száz éve erőltetik, tulajdonképpen azt az elvet képviselik, hogy a városépítés legnagyobb akadálya maga a létező város, ezért előbb le kell bontani, hogy aztán a helyére építeni tudjunk. Az építész, aki immár negyedszázada kutatja Belső-Erzsébetváros megújulásának lehetőségeit, a kilencvenes évek elején írt összefoglaló tanulmányt a városrész kialakulásának történetéről és a továbblépés útjáról. Írásában bebizonyította, hogy a negyed sajátos szövete, a telkek és az utcák rendje szerves fejlődés eredménye, így bármilyen erőszakos beavatkozás, jobbító szándékú "átszabás" csak pusztuláshoz, romláshoz vezethet.

Mindaz, ami a felületes szemlélő számára kuszaságnak tűnik, évszázados rend eredménye. A Pest külterületéül szolgáló szántók és legelők városiasodása alakította ki az itteni formákat: ahogy a telkek osztódtak, majd házak épültek, úgy nyíltak az utcák, úgy alakult ki a városszövet. A végeredmény egy saját szabályai szerint fejlődött negyed lett, ahol a szűk utcákon és a zárt homlokzatok mögött különös világ lüktetett, élénk kereskedő- és iparosélet zajlott, és a hajdani parcellákat leképező hosszú tömbökben összenyitott udvarok és átjáróházak segítették a helybeliek közlekedését.

Ennek ismeretében már-már pofonegyszerűnek tűnik az a válasz, amelyet Ekler Dezső a "hogyan tovább?" kérdésére adott. Tanulmányában azt javasolta: a városrész megújítását ne annak lerombolásával, hanem szerves fejlődésének továbbvitelével igyekezzenek elérni a döntéshozók. Telekről telekre haladva, az utcai frontok megtartásával belülről lazítsák, levegőztessék át a tömböket. Az egyes helyszínek ismeretében bontsanak, ha kell, és úgy építsenek, hogy a végeredmény egy élhető, átjárható, temérdek városi funkciót hordozó, pezsgő belváros legyen.

Gozsdu-udvarosításnak, avagy átjáróházasításnak nevezte Ekler Dezső ezt a programot, amelyről ma már úgy vélekedik: bár utópiának semmiképp sem nevezhető, hiszen Európában egyenesen természetes volna, hogy így cselekszenek, a hazai történelmi tapasztalat nem sok derűlátásra ad okot. A struktúra, egyszerűbben megfogalmazva, az ügyek intéződésének módja szinte magában hordozza azt a lehetőséget, hogy a végeredmény az erőszakos átalakítás, a rossz megoldások választása lesz. Magyarországon a polgári életmódnak egyszerűen nem része a lakóhely ismerete, annak tudatosítása, hogy a környezet nem egyszerűen egy lakás, egy ház, hanem egy város a maga múltjával, szerves fejlődésével. És ahogy a polgárok, úgy a döntéshozók sincsenek a birtokában ennek a tudásnak. Nem csoda, hogy kísérletet sem tesznek olyan kifinomult, pontos építési szabályrendszerek kidolgozására, amelyek a világ boldogabb tájain természetszerűleg léteznek: amelyek az apró részletekig megszabják, mit lehet és mit nem, és hogy mit hogyan.

Így történhetett meg - mondja Ekler Dezső -, hogy a már száz éve is hibás koncepció végül győzedelmeskedhetett, és a most éppen rendelkezésre álló anyagi erőt meglovagolva végül megszülethetett a rossz megoldás. Néhány háztömb, amelybe egyébként életet lehetett volna lehelni, áldozatul esett a beruházói rövidlátásnak: a hajdan élő városrész helyét már elfoglalta egy vacak lakópark. Pedig ha nem ez a betegesen egyoldalú, tőke-, pontosabban tőkehiány-vezérelt kényszer diadalmaskodna mindig, város maradhatna a város. Nemcsak irodaházak vagy kizárólag plazák, most meg lakóparkok és parkolóházak épülnének, hanem mindaz együtt, amire az embereknek szükségük van.

Szofisztikáltabb döntéshozói és befektetői magatartás árán a Belső-Erzsébetváros is felvirágozhatna. Ha az átjáróházak által megnyitott tömbök földszintjét átadnák a közforgalomnak, a körutak pezsgése, üzleti élete és vendéglátóhelyei benyomulhatnának a ma haldokló, leromló területekre. A meglévő lakásokat így már érdemes lenne felújítani, a tömbök belsejében új otthonokat építeni. Új életre kelhetne a város - nem kellene hozzá más, mint elszánás, tehetség, tenni akarás.

Már a hegedûs portréja sincs - lebontották a romot