Egy biztos: a nevezett, aki a bérletjegy túloldalán lévő arcmása tanúsága szerint ötvenes éveiben járó, szigorú úr volt 1926-ban, jogosult volt a közalkalmazottak részére rendszeresített kedvezmények igénybevételére a Szent Margitsziget Gyógyfürdő Rt. intézményeiben.

Mérsékelt áron fürdőzhetett tehát, és ami talán ennél is fontosabb, nem kellett megfizetnie a szigeti belépőt. Ha - miként erre a 2720-as sorszámot viselő Bérletjegy szövege fel is szólította - érkezéskor felszólítás nélkül felmutatta az igazolványt, a Margit híd felől és a hajójáratokról is díjfizetés nélkül léphetett a sziget területére. Hogy mennyit spórolt ezzel Balla Pál? 1926-ban alighanem korona-tízezreket; de talán többet mond, hogy néhány hónappal később, amikor már erős pengővel lehetett fizetni, a közalkalmazottakra érvényes 1,10 pengős kádfürdőjegyek árát 30-50 fillérrel emelte volna meg a hétköznapi és hétvégi szigeti belépő.

Balla Pált azonban a többségre érvényes regula nem korlátozta, így bármikor átadhatta magát a sziget kínálta örömöknek. Elsőül is ott volt az Ybl-féle Szent Margitszigeti Gyógyfürdő, amelyet még 1869-ben építettek föl a Zsigmondy Vilmos által föltárt gyógyforrás közvetlen közelében. A mintegy 43 fokos víz a hivatalos leírás szerint kéntartalmú és mész-hydrocarbonatos volt, hozama több mint napi tizenötezer liter. A pompás vízre épült fürdő a kortársak értékelése szerint nemcsak fényűző volt, hanem egyenesen egy templomhoz hasonlatosan szép. Előcsarnokát tizenhat vörösmárvány oszlop és festett kupola ékítette, három szárnyában elegáns folyosók vezettek a minden kényelemmel ellátott fürdőhelyiségekhez. Összesen ötvenkét szoba várta a nagyközönséget: a matt ablakokon csak a fény hatolt be a boltozatos, kongó helyiségekbe, ám kíváncsi tekintetek nem zavarhatták meg a pezsgésével üdítő hatást keltő víz élvezőit. A kis medencékbe lépcsőkön lehetett lemenni, a természetesen forró vizet ki-ki hideggel vegyíthette. A fürdésben megfáradt vendég bőrpamlagon pihenhette ki magát, de természetesen öltözőasztal és a személyzet hívását lehetővé tevő "távírda" is volt a helyiségekben.

A gyógyfürdő tökéletes berendezése bizonyára élvezetes keretet nyújtott a gyógyuláshoz. Reumatikus bántalmakból, neuralgiából, ízületi gyulladásokból, köszvényből és az epeutak megbetegedéseiből lábalhatott itt ki a beteg, míg a fürdő közelében felépített ivócsarnokban felszolgált meleg gyógyvíz a legkülönfélébb hurutok, a sárgaság és a bronchitis tüneteire kínált enyhülést. Különösen, hogy az ivócsarnokhoz étterem is csatlakozott, ahol diétás reggelit szolgáltak föl, mellette pedig ott volt a gyógyterem, melyben gyógyzene szólt - "délután és este tánc".

Persze nem kellett ahhoz betegnek lenni, hogy az egyszeri közalkalmazott jól érezhesse magát a szigeten. Már maga a csodálatos, vadregényes park is enyhet kínált, aztán ott volt az 1920-ban megnyitott Palatinus, amely akkoriban "a világ legszebb és legnagyobb termális strandfürdőjének" minősült. S ha mindez nem lett volna elég, a sportolási lehetőségek közül is válogathatott a vendég: volt a szigeten futball- és atlétikai pálya, volt helye a lövészetnek, az evezésnek és a lovaspólónak is.

Nem tudjuk persze, Balla Pál hódolt-e bármelyik sportnak, vagy fürdeni, esetleg ivókúrára járt-e a szigetre. Az is lehet, hogy csak kiváltotta a bérletjegyet, de aztán mégis valamelyik pesti vagy budai gyógyvízben kúrálta bajait. Egy biztos: a Margitfürdő ekkor, a húszas években élte virágkorát, évente ötvenezernél is többen keresték föl. A világháborús ostrom idején aztán szétlőtték, az utána következő hónapokban antik angol kádjait összezúzták, csapjait letörték, vezetékeit fémgyűjtők ráncigálták ki a falból. Az éveken át tervezett rekonstrukció után végül 1958-ban, egy árvíz után bontották le.