A 800-1000 tagból álló cigányzenekart állítsák fel a Gellért-rakparton a kivilágított Citadella alá. A hallgatóságot pedig szemben, a Ferenc József-rakparton helyezzük el lépcsőzetesen kiépített tribünökre. A Dunát fényárba borítva, szólaltassuk meg a cigányok síró hegedűjét, hadd csapjanak bele a jazzbandes világba az antik magyar dalok bámulatosan gyönyörű, szomorú akkordjai" -többek között ebben az ötletben látta a főváros felvirágoztatásának útját az 1930-as keltezésű könyv, a Budapesti riport szerzője. Szendi Leó ráadásul arra is adott javaslatot, mivel kápráztassa el ez a monstre zenekar a Magyarországra sereglő, nyelvünket nem ismerő külföldieket. Ilyen produkciónak kínálkozott volna például a Maros river flowing quietly, illetve a Big is the head of horses like grief kezdetű antik magyar dallam.

Szendi Leó persze nem akarta egymaga megoldani a főváros minden problémáját. Ötletet azonban szekérderékszám adott az általa megálmodott, írókból és művészekből felállítandó "kigondolóbizottságnak". A magyar nóta népszerűsítése mellett hitt például a Tattersalban felépítendő Potemkin-Mezőkövesd sikerében, a városba telepítendő csikósok vonzerejében, valamint egy tíznapos fesztiválban, amelynek idejére a villamosok helyét ismét átvennék a trombitás lóvasutak, rajtuk korhű jelmezekbe öltözött utasokkal.

Én mondom, háromnegyed évszázad múltán is ritka élvezet Szendi Leót olvasni. Nem csak azért, mert szerzőnk bőszen ostorozta a városvezetést a közutak állapotáért és a közlekedés kaotikus viszonyaiért, hanem mert olyan ember volt ő, akinek mindenre volt egy kézenfekvő javaslata. Gumibottal gondolta helyettesíteni a közlekedési rendőrök kardját ("elvégre a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán nemigen fordulnak elő harcszerű vívógyakorlatok, sem egyéb duellumok"), föld alatti gyorsvasúton megközelíthető központi pályaudvart szánt a Rókus kórház helyére, világítótornyokat épített volna az Andrássy út fontosabb csomópontjaiba, és fényesen kivilágíttatta volna a Duna-partot is, akárcsak a hidak sorát.

Ha a Budapesti riport szerzőjének hatása lett volna a főváros jövőjének alakulására, ma sodronykötélpályán utazhatnánk a Gellért-hegy tetejére, hogy megtekintsük a Citadellában berendezett fővárosi múzeumot, valamint az udvarán kialakított Nemzeti Pantheont. A Hungária körút hajózható csatorna volna, partján a világ legszebb épületeinek másolatával. A Kis- és Nagykörút között az Opera-bulvár metszené át a belvárost, és a Klauzál térnél találkozna a hatvan méter széles Erzsébet sugárúttal. A Károly körút és a Rumbach Sebestyén utca között állna a Városháza és a Nemzeti Színház, elegáns negyed volna a Tabán, és a Vérmezőn magasodna az olimpiai játékok stadionja.

És ha mindez nem volna elég, Szendi Leó megfogalmazott egy igazán grandiózus tervet is. Pesti kártyások és külföldi pénzmágnások igényeit kiszolgálandó játékkaszinót telepített volna a fővárosba, mégpedig egyenesen a Dunára, egy e célból megépített mesterséges szigetre. A szigetet mindkét partról hídon lehetett volna megközelíteni, amelynek "egyik szárnya a parlament középső részén lévő hatalmas lépcsőzettel szemben indulna ki és rézsútos vonalban bekapcsolva a szigetet, a túloldalon a Batthyányi térbe torkollana bele".

Szerzőnk ideáiból azonban alig valósult meg bármi is. Mint láthatjuk, nincsen elegáns kert a Rákóczi út kiindulásánál, eltűnt a Lágymányosi-tó, és sosem épült Luna-park a partján. Nem kelt életre élénk kereskedőközpontként a már hét évtizede is kihalt, elhanyagolt Várkertbazár, és a Szendi Leó által annyira pártolt népszínműveknek is végleg befellegzett. Egy dolog azonban mégis valóra vált a Budapesti riport szerzőjének álmai közül. Tizenöt évvel azután, hogy papírra vetette javaslatait, megkezdték egy híd építését a Parlament déli csücske és a szemközti part között. Az itt látható fotó hátuljára írt megjegyzés szerint "VIII. 20. Szt Istvánkor kezdtük el az első vizalatti betonozást bent a Dunában". Így készültek, úttörő technikával, a Kossuth híd pillérei. Igaz, mesterséges szigetről ekkor már szó sem esett.