Hiszen sosem jártam a csepeli Táncsics Mihály utcában lévő Májuskert eszpresszóban. A hangulatát azonban így is jól ismerem: az állott füstszag és a billegő asztalok melletti székek kemény támlája maga a hatvanas évek. A Ferenc körúti Kék madár ugyanilyen volt, csak ott még a délutáni tánc kellékét is fölfedezhette a falon a figyelmes szemlélő. "Lekérés nincs!" - így szólt a szigorú felirat.

Egyébként nem vagyok különösebben meglepve, hogy se a Kék madár, se a Májuskert nem került be a Szállodák és vendéglátóhelyek című kedvcsináló kötetbe, amelyet a hatvanas évek végén jelentetett meg a Belkereskedelmi Minisztérium. Ott csak a kivételeknek volt helyük. A kőbányai Mázsa tér attrakciójának, a Kispilótának például, amely nem volt más, mint egy cukrászdának berendezett valódi repülőgép. A Frankel Leó utcai Bambinak, amelynek "modern berendezését művészi igénnyel állították össze a tervezők", s ahol rendszeresen bemutatót tartottak az új hidegkonyhai és cukrásztermékekből. Vagy ott volt a Tolbuhin körúti Gyöngyszem, "a budapesti közönség keresett uzsonnázóhelye", nem messze tőle pedig a Ludas Matyi falatozó, melynek a grillcsirkéje minősült "kedvelt csemegének". A Mártírok útján lévő Ínyenc falatozót úgy ajánlották, mint "a siető emberek kedvenc üzletét", a Szent István körúti Víget pedig mint "különlegesen modern vonalú, neonfényes espressót".

Persze azért a kávé minősége sem volt mindegy. A Lenin körúti Gongot, akárcsak a srégen vele szemben lévő Pálmát például így írta le a könyv: "korszerű espresso, kiváló kávéval". A Miniatűr is "kiváló minőségű espressokávéjáról" volt nevezetes. És hogy mindez minek volt köszönhető? Csak remélem, hogy a budapesti Fémfeldolgozó Kisipari Termelő Szövetkezet nagyszerű eszpresszókávé-főző gépeinek komoly részük volt a sikerben. Engem teljesen meggyőzött ugyanis az a korabeli reklámnyomtatvány, amelyben a Transelektro - az atomerőműtől a vasalóig mindennel üzletelő külkereskedelmi vállalat - kínálta a krómszínű csodát.

A kiadvány szerint a ktsz. eszpresszógépe számtalan előnnyel bírt. Szerkezeti megoldásának köszönhetően igen biztonságos volt, viszont üzemeltetése fizikailag nem vette túlzottan igénybe a kezelő személyzetet, arról nem is beszélve, hogy "modern, áramvonalas alakzatánál fogva még a legelőkelőbb szórakozóhely bárpultjának is csillogó dísze" lehetett. A készüléket elektromos áram mellett akár gázzal is lehetett fűteni, a kazán űrtartalma 18, 35 vagy 50 literes volt. A gép kettő, illetve négy adagolócsappal egyidejűleg öt, illetve tíz szimplát volt képes előállítani. A kezelő személyzetnek jószerével nem is volt más dolga, mint felsorakoztatni a poharakat a masina "áramvonalas alakzatú felső részén" lévő plexitálcán, igény esetén pedig átrakni őket az adagolócsap alatti perforált pohártartóra, aztán meghúzni a kart. A hangulatról a 6 voltos izzók által produkált díszkivilágítás gondoskodott.

A Májuskert presszóban, úgy nézem, a kétkaros modell dívott. Ha a Fémfeldolgozó Ktsz. termékét alkalmazták, egyidejűleg öt szimplát főzhettek a vendégeknek. De nézzék meg, kérem, a pult gazdag italkínálatát: habár ez a hely nem a különleges likőrökről és koktélokról lehetett nevezetes, mint teszem azt a Váci utcai Napfény, a vendégek szerintem itt sem unatkoztak.