A honfoglalás fáradságai
Ha a Magyar Tanítók Lexikonában leírtak szerint járt el az a hajdani pedagógus, akinek a tanügyi segédlete most itt van előttem, akkor "tervszerű előkészítést" végzett, mielőtt a Csepel-sziget körüli kirándulást beillesztette volna tanítványai munkarendjébe. Előre bejárta a tervezett útvonalat, feljegyezte, hogy a tanmenetet illetően mi hasznosítható a látnivalók sorából, de úgy intézte, hogy "a komoly feladatok mellett jusson hely a kirándulás keretében a játéknak, nótának, tréfával fűszerezett pihenésnek" is. A lexikon szerkesztői így látták csak biztosítottnak, hogy a tanulmányi kirándulás elérje azt a célt, amelyet az új tanterv neki szánt. Jelesül, hogy az "iskola tanító és nevelő munkájának alappillére" legyen.
Kétségtelen, hogy a Budapest Székesfőváros Iskolai Tanulmányi Kirándulásai sorozatban megjelent Csepel-szigeti útmutató rendkívül alapos munka volt. A tanító, aki erre támaszkodott, nemcsak a környék történetével tudta megismertetni a nebulókat - megjegyezve például, hogy Árpád vezér a szigeten pihente ki a "honfoglalás fáradságait" -, hanem azt is pontosan elmagyarázhatta, hogyan működik a soroksári Duna-ágat lezáró, 1928-ban átadott zsiliprendszer. Az elméleti alapozás után pedig jöhetett a pompás hajókirándulás.
A diákokat szállító motoros a Ferenc József híd alól indult; elhagyta a Gellérthegyet, a Lágymányos "hirtelen nőtt, modern városrészét", majd átbújt a Horthy Miklós-híd alatt, amelynek budai végén a polai régi világítótorony mása emlékeztetett a magyar haditengerészet hősi tetteire. Aztán jött az összekötő vasúti híd, és a gyerekek máris megpillanthatták a fővárosi villanytelep kürtőit, a Kábelgyár és a Hengermalom magas elevátorát, míg bal kéz felől a szénpályaudvar látványa tárult eléjük. Utána pedig a Csepel-sziget: a Vámmentes kikötő óriási berendezései mögött a 47 ezer lakosú Csepel községre ráépült vasmű, posztó- és papírgyár kéményei magasodtak.
A hajó továbbsiklott, az osztály hamarosan elhagyta Budafokot. A szigeten lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé: a 314 méter magas lakihegyi nagyadó "karcsú, szédítően magas tornya". A tanár nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez itt a világ legmagasabb antennája. Aztán jött Nagytétény és a főváros sertéshizlaló telepe, a hajó pedig a part menti kis falvak között folytatta az útját. A legérdekesebb látnivalót alighanem a helyenként csoportosan horgonyzó vízimalmok kínálták.
Lefogadom, minden bölcs magyarázat dacára nagy izgatottság lett úrrá a fiatalokon, amikor a hajó beúszott a Tassi-zsilipbe. De mire megszokták volna a vaskapukkal lezárt kőfalak látványát, már fel is értek a soroksári Duna-ágba. A hajó tovább dohogott, elhagyta Tasst, Dömsödöt és Ráckevét, a tanító pedig elmagyarázta, hogy az itteni emberek a főváros gyümölcs- és zöldségszállítói, hiszen a közvetlen hajójáratok egyenesen a Soroksári út mellett kiépített, rendkívül modern Nagyvásárcsarnok kikötőjébe szállítják hajnalonta őket és árujukat. Majosházán, a kincstári erdők ölében megpillantották a Horthy-liget névre hallgató nyaralóhelyet, aztán jött a többi: a Duna-ág partját végig szebbnél szebb üdülő- és nyaralóhelyek pöttyözték, a lapos partokon pompás strandfürdők várták a víz szerelmeseit.
Igaz, akadtak errefelé tekintélyesebb települések is. A 19 ezer lakosú Soroksár lakói javarészt abból éltek, hogy tejet, zöldséget, jeget, kenyeret szállítottak a fővárosba, míg a négyszer nagyobb Pestszenterzsébetet egyenesen úgy tartotta számon a füzet, mint rohamosan kifejlett nagyvárost, Budapest valóságos külvárosát, ahol a hajóállomás melletti, népszerű strand mellett jódos-sós gyógyfürdő is várta a látogatókat.
Ez már majdnem az út vége volt. A gyerekek még megnézhették Csepel túloldalát, aztán behajóztak a Kvassay-zsilipbe. Mikor onnan is kibukkant a kis hajó, már komolyan benne jártak az estében. "Az esti világításban fantasztikusan szép látvány, mikor a fokozatosan szélesedő látkörben elénk tárul a főváros millió fényponttól megvilágított képe" - írta a füzet, és ez minden bizonnyal így is volt. Még egy darabig. 1941-et írtak akkoriban.
