A hadi körülmények között nyomtatott passzus a málenkij robot alól mentesítette tulajdonosát. Orosz és magyar nyelven tudatta, hogy a papír felmutatója a Vörös Hadsereg részére dolgozó üzem alkalmazottja, és mint ilyen, "az orosz főparancsnokság védelme alatt áll, az utcán fel nem tartóztatható, más munkára el nem vihető".

A Községi Kenyérgyár persze mindig fontos üzeme volt a városnak. Attól a perctől kezdve, hogy 1909. augusztus 23-án működni kezdett, a Százados úti gyár megbízható minőségben és kiszámítható pontossággal ontotta a vekniket. A főváros eleve azért hozta létre a saját péküzemét, hogy letörje a sütőiparosok árkartelljét, és "kifogástalan minőségű kenyérnek piacra hozatalával a magánipart is hasonló kenyér előállítására kényszerítse". A 611 ezer korona beruházással létrehozott gyár termelése folyamatosan bővült. 1910-ben 64 ezer mázsa, tíz évvel később már 200 ezer mázsa - fehér, félbarna, illetve barna - kenyeret állítottak elő, 1921-ben pedig beindították a tésztaüzemet is. A harmincas évek fővárosi krónikái azonban azt is megjegyezték: bár a magániparosok visszatérő követelése volt a kenyérgyár - mint túlzott hatalmú versenytárs - megszüntetése, az üzem a fővárosi piac mindössze tizenegy százalékát tudhatta a magáénak. Igaz, a Százados útról látták el a községi árusítóhelyeket, a főváros kórházait és a jótékonysági intézményeit is.

A kenyérgyár olyan fontos közüzem volt, hogy működésének rendje még a helyismereti tankönyvekbe is bekerült. A szerzők ékes szavakkal ecsetelték az üzemépület patikatisztaságát - "az egész tésztakészítő művelet alatt a tésztának a munkás testével való bármilyen érintkezése szükségtelen, mert a munkát gépek végzik" -, a fajansz- és betonburkolatok praktikus voltát, a gyártás katonás rendjét. A háromemeletes üzemépület második és harmadik szintjét foglalta el a lisztraktár, ahonnan a liszt a gravitáció erejét kihasználva az első emeleti automatikus mérlegekbe csordogált. Innen a földszinti tésztacsészékhez vitt az út, majd a tésztakészítőbe, ahonnan a két, helyiségenként tucatnyi gőzsütőkemencét magában foglaló sütőterem nyílt. Egy kettős kemence egy óra alatt száznál is több kétkilós veknit állított elő; a kész kenyereket kerekes állványra rakták, majd autókra pakolták. Ugyancsak az üzemépületben volt a tésztagyár - metélt, kocka, makaróni és tarhonya készült itt -, mellette pedig a burgonyafeldolgozó és a kenyérraktár.

A kenyérgyár olyannyira fegyelmezetten működött, hogy még a harmincas évek közepének sütőipari sztrájkjai sem tudták leállítani a termelést. Igaz, az itteni pékek sem vették föl mind a munkát, viszont akadtak, akik a helyükre álltak: a főváros keresztény vezetésével szimpatizáló egyetemisták működtették.

És lám, ugyanez a szervezettség a második világháború végén is meghökkentően gyorsan beindította a gyárat. Március 5-én a fővárostól nyugatra még dúltak a harcok, a Százados úton viszont már javában folyt a termelés. Így kellett hogy legyen, hiszen a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka aznap igazolta, hogy Kuti Kálmán munkája a gyárban nélkülözhetetlen. Az üzem még abban az évben 86 019 mázsa kenyeret, 4174 mázsa süteményt és 2556 mázsa tésztát állított elő. Hogy az igazolvány tulajdonosa ebben milyen szerepet játszott, arról tényleg nincs tudomásunk; de hogy feladatát zavartalanul láthatta el, abban szinte biztosak vagyunk. Különösen azért, mert munkába menet, majd hazafelé tartva, a Stróbl Alajos utcai lakása és a kenyérgyár között legfeljebb háromsaroknyi úton kellett megúsznia, hogy feltartóztassák.