A könyvhétre jelent meg Esterházy Péter új könyve, a Hasnyálmirigynapló. Most is teszi a dolgát: naplószerűen meséli el munkaidejének rövidülését. Kritikánk az utolsó könyvről.

– Fenn kell tartani magunkban az illúziót, hogy a szó megvéd, hogy abba talán lehet kapaszkodni – mondta Darvasi László író az új Magvető-könyvek bemutatóján, ahol nyolc író olvasott föl legújabb munkájából.

Az ünnepi könyvhéten mindannyiunkat gyötri a kérdés: mire adjunk ki pénzt? A döntés megkönnyítése érdekében a személyes választásaikról kérdeztünk olyan irodalmárokat, irodalomtörténészeket, kritikusokat, akiknek lehet adni a véleményére.

Aki tudni akarja, hogy milyen volt az elmúlt fél évszázad magyar irodalma, olvassa el a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia antológiáját. A szép kiállítású könyvet – amelynek borítóját Nádas Péter híres gombosszegi körtefája díszíti – a csütörtökön megnyílt ünnepi könyvhéten mutatták be. 

Csütörtökön az író Dés Lászlóval nyitotta meg az irodalom ünnepét a Vörösmarty téren.

Jövő kedden kerül napirendre az a kérdés, hogy a főváros az Ünnepi Könyvhét rendezvényei számára odaadja-e a Vörösmarty teret. A könyvszakma szerint a kérdés nem is kérdés, elvégre ikonikus helyszínről van szó, ahol 1929 óta otthon van a könyvhét. ÚJ: Tarlós támogatja a Vörösmarty téri helyszínt.

Volt miből válogatni, hiszen közel 330 újdonság jelent meg a 86. Ünnepi Könyvhétre és 14. Gyermekkönyvnapokra. Aki mindent meg akart volna venni, közel egymilliót költött volna, az átlagolvasó viszont most is biztosra ment: a nagy neveké volt az idei könyvhét is.

Esterházy csendjével, Barnás zavarával, Péterfy fesztelenségével lett kerek a tízéves Aegon Művészeti Díj. De megismerhettük Csaplár múzsáját és Spiró alaposságát is. A Dumaszínház és a Margó Fesztivál produkciójában öt író mesélt díjazott könyvének keletkezéséről.

„Óriási verséhség van bennem” – mondja Csukás István, akinek harmadszor jelennek meg összegyűjtött versei. A költővel az irodalmi közéletről, a Könyvmolyképzőről és arról beszélgettünk, szerinte miért kellett az asztronautáknak fejből tudniuk Puskin verseit.

A humán- és/vagy társadalomtudományi értekező prózától még némely könyvfogyasztók is tartanak. A szakkönyv praktikus, a szépirodalom, ugyebár, szép, az értekezés viszont nehézkes, körülményes. Az idei könyvhét egyik komoly erénye, hogy nem igazolja ebbéli félelmeinket.

Nem, ne is próbálkozzanak, úgysem tudják megállni, hogy ötnél kevesebb prózakötettel fejezzék be a vásárlást. Nincs az az elhatározás, nincs az a szigor. Az új Spiró, az új Szvoren, A kecske éve, és ez csak ez első, felületes merítés.

Nézzék meg a Wikipédiát: ott le van könyvvásározva az ünnepi könyvhét! „Könyvvásár 2008-ban a budapesti Vörösmarty téren.” Ezt írták a jobb fölső kép alá. Ezt olvassuk Závada Pál és Parti Nagy Lajos ősz kobakja fölött. A szóismétléstől menekülő kollégák is gyakorta belemenekülnek ebbe a „könyvvásárba”, amikor az ünnepi könyvhétről írnak.

Nem lehet mindig verset olvasni. Miért kellene? Mert a költészet, ha általában vesszük, egymásra épül. Jó mindent ismerni, hogy megértsem azt az egyet, amelyet éppen olvasok. De legalább ilyenkor rá lehet áldozni néhány napot, nem?

Azt képzelte, hogy ott ül, szépen felöltözve első könyvének ünnepén, mert igen, az ő ünnepe is, mondják, ott ül a könyvhét perzselő forgatagában, ül, dedikál, neve a kis asztalon kitéve, hogy tudják, könyve feltornyozva, jönnek az olvasók, ismerősök, de főleg és elsősorban az ismeretlenek, jönnek, dedikáltatnak, a szerző – írónak még korai volna nevezni – pedig halkan, mosolyogva és zavarban felteszi a mágikus kérdést: – Kinek írhatom?

Az ünnepi könyvhéten nagy az egyetértés, mindenki örömmel figyeli a pavilonok körüli nyüzsgést. Nemrégiben azonban a független kiadók és a nagy könyvkereskedelmi láncok képviselőinek szolid csörtéjével emlékeztek a 220 éves magyar könyvkultúrára.