– 1986 és 1996 után most tehát harmadszor jelennek meg összegyűjtött versei. A gyűjtemények között eltelt időszakok új versei nyilván bekerülnek – de máshogyan is alakítja a korpuszt? Kihagy, átír?
– Tudom, hogy vannak költők, akik átírják a régi dolgaikat, én nem tartozom közéjük. Már csak azért sem, mert szerintem így érdekesebb: jobban látható a fejlődésem, ha szabad ilyen nagy szavakat használnom. Hogy mit és hogyan írt a 18 éves Csukás. Egyébként is minden alkalommal érdekel, hogyan szólnak így együtt a versek: talán hangosabban, vagy nem is, lehet, hogy csak összetettebben. Mondjuk, mint egy orgona. Nagyon szeretem a szóló verseskönyveket, lépcsőfokokként, kirándulásokként fogom fel őket, az összegyűjtött verseket pedig afféle dokumentumként: kirajzolódik, de legalábbis körvonalazódik, hogy milyen a nagy egész. Nagyon büszke vagyok, hogy már harmadszor jelenik meg ilyen gyűjtemény, mert ez azt is mutatja, hogy van irántam érdeklődés.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Azt hihetnénk, a legnagyobb kiadók versengenek a műveiért. Miért éppen a Könyvmolyképzőt választotta?
A neve tetszett meg először.
Minden benne van, ami fontos.
Aztán megismerkedtem Katona Ildikóval, a kiadó vezetőjével, később az is kiderült, hogy az egész társaság nagyon lelkes, aktív és jó. Rögtön életműszerződést kötöttem velük, ez mindenkinek jó és kiszámítható viszonyokat jelent. Hibátlan a kapcsolatunk. Kivált annak örülök, hogy a Könyvmolyképző igazi műhelyként működik, szóval nem az van, hogy a szerző csak küldi a kéziratot, ők gyorsan megcsinálják a könyvet, és kész – ez nem egy formális kapcsolat csupán. A jó kiadó tervez, inspirálja az írót, ha szükség van rá, „rugdossa”, szelíden fenyegeti, és megérzi, hogy mi van éppen a levegőben. Voltak már jó műhelyeim, ilyen volt régen a tévé gyerekosztálya, a rádió, a Móra kiadó – most végre megint van, és ennek nagyon örülök. Már csak egy jó kis irodalmi közélet kellene.
– Nincsen?
– Hiányoznak az igazán élő, mozgó, olvasott irodalmi folyóiratok, például. Léteznek nagyon jó lapok, ha kérnek, szívesen adok is nekik verset, de ezeket a folyóiratokat alig olvassák. Sosem panaszkodhattam, hogy légüres térben élnék, mindig volt dolgom elég, de azt látom, hogy
rengeteg vers mégis visszhangtalanul tűnik el. A versolvasás magányos műfaj, az igaz, de azért nem lenne baj, ha a jó szerző, a jó mű bekerülne a köztudatba, legalább az irodalmiba.
Még az sem lenne baj, ha az írók időnként pofozkodnának, úgy értem: óriási vitákat vívnának. Szabó Dezsőék Babitsot támadták, Kosztolányi nekiment Adynak – legalább történt valami.
– Ez mintha azt mutatná, hogy a költészet, egyáltalán: az irodalom súlyát, fontosságát vesztette.
– A költőre szükség van. Nem csak nekem, bár én még a gyengébbeket is olvasom, mert
egy rossz versből is sokat lehet tanulni.
Óriási verséhség van bennem. Fiatal költő koromban rengeteg verset tudtam fejből is, az előttem járó nemzedékek fontos szerzőinek verseit, nagyon komolyan vettem, hogy valaminek a végén ott baktatok én is, vagyis folytatója vagyok egy hagyománynak. A versnek szerintem nem hasznosnak kell lennie. A vers: a lélek fényűzése. A költő szívét-lelkét, tehetségét beleadja, hogy megtudja a választ az egyik legnagyobb kérdésre: ki vagyok én? Mindezt úgy, hogy közben azért kidugja egy kicsit a fejét a saját sorsából. A legkisebb, az ember áll szemben a legnagyobbal, a felfoghatatlannal. És ha már a felfoghatatlan:
úgy tudom, amikor az első űrhajósokat felkészítették, mindegyiküknek meg kellett tanulni néhány Puskin-verset fejből.
Azóta tűnődöm ezen; nagyon tetszik. Talán azért volt erre szükség, gondolhatták valakik, hogy mikor az asztronauták kimennek az űrbe, ne bolonduljanak meg, ne veszítsék el magukat teljesen. Hát, szerintem ezért fontos a vers.
– Emlékszik még az első könyvhetére?
– Hogyne! 1962-ben jelent meg az első kötetem, az Elmondani adj erőt, akkor jártam először szerzőként a könyvhéten. Borzasztó lámpalázam volt. Óriási élmény egyébként, kicsit olyan az egész, mint egy avatás. Azóta, azt hiszem, csak akkor nem mentem ki, ha éppen beteg voltam, de szerencsére nem nagyon voltam beteg. Ha éppen nem jelent meg kötetem, mert valami őrült szisztéma szerint csak kétévente jelenhetett meg valaki verskötettel korábban, hiába volt kész esetleg már a rá következő évben az új anyaggal, szóval ha nem volt új könyvem, akkor is kimentem, odaültem a barátaimhoz, mászkáltam, könyvet vettem, nagyon sokszor kaptam is.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
A könyvhét nagyon jól ki van találva, és annak is örülök, hogy ennyien jönnek, hogy ennyi mindenkit izgalomba hoz az élő költészettel, az élő költőkkel való találkozás, beszélgetés lehetősége. Mindig az év egyik legfontosabb eseménye volt ez nekem, egyszerre irodalmi és társadalmi aktus. Szenzációs dolog, a könyv ünnepe. Öröm látni, hogy a közönség kíváncsi az új könyvekre. De ismétlem, nemcsak a könyv ünnepe ez, hanem az íróé is. Hiszen azért megyek ki a Vörösmarty térre, azért keresem meg, akit megkeresek, azért dedikáltatok, mert kíváncsi vagyok az író pofájára.
