Esterházy fordította, amit a szaxofon mondott

Ki kell mondani, hogy a téren körülöttünk könyvek vannak, s nem pusztán egy parkoló sok-sok autóval – s már ez is valami. Erről is zenélt a szaxofon, aztán a Magyar Művészeti Akadémia jött a sípra, azaz a hangszer keserűn „ememázott” egy kicsit.

Az „ememá” amúgy ősi, honfoglalás kori magyar szó, hogy mit is jelent? – Elfelejtettem – szólt Esterházy, de úgy tűnt, a közönség nem felejtette el, és értette e szót fordítás nélkül is.

A szaxofon kívülről fújta több kitűnő szerző nevét is, az író-tolmács kiemelte Nádasdy Ádám Dante-fordítását, Márton László új Faustját, Németh Gábortól az Egy mormota nyara című regényt, Nádas Pétertől pedig Az élet sóját. Oravecz, Tóth Krisztina, Rakovszky Zsuzsa, Závada Pál, Térey János, Darvasi László, és sokan mások. Ez az a gyönyörű gazdagság, amely a „könyvöröm” felé vezet.

– Nem azért idézünk, mert lusták vagyunk, hanem azért, mert használjuk a hagyományt – tette hozzá az író, és a „csontig leidézett” Márait idézve figyelmeztette az olvasót, hogy olvasson erővel, áhítattal, és ha az író fecseg is, az olvasó olvasson szűkszavúan. Dés szaxofonja végül az Örömóda dallamára improvizált, de ezt Esterházy már nem fordította le, szükségtelen volt, értettünk mindent, tapsoltunk, hálásak voltunk és megköszöntük, hogy megint megnyílt a könyvhét Magyarországon, és ez a két ember nyitotta meg.